Elsül vagy besül a jegybankok fegyvere?

A múlt héten arról írtam, hogy az elmúlt években tapasztalt mértéktelen jegybanki pénznyomtatása miért nem okozott inflációt.

Abban maradtunk, hogy mivel a többletlikviditás nagy része nem lépett át a pénzügyi/monetáris rendszerből a reálgazdaságba, egy olyan megvett csokira hasonlít, amit ahelyett, hogy megettünk volna, az íróasztal fiókjába csúsztattunk, így nem is okoz elhízást, felfúvódást, inflációt.

Ez alapján úgy tűnik, hogy a pénzmennyiség megnövelése az inflációnak talán szükséges, de önmagában biztosan nem elégséges feltétele. Az inflációhoz tehát kell még valami.

A pénzmennyiség drasztikus növelése a történelemben szinte mindig számottevő inflációval járt, a ma tapasztalt jelenség a nagyon ritka kivételek közé tartozik. Vajon miért?

A múltban „önálló monetáris politika-féle úri huncutságok” nem léteztek. A „pénznyomtatás” mindig fiskális, azaz állami túlköltekezési célokat szolgált. A dolog úgy működött, hogy az államnak szüksége volt egy csomó pénzre, tipikusan háború finanszírozásához, s mivel ezt a normál adóbevételek nem fedezték, megnövelte a pénzmennyiséget (az aranytartalom csökkentésével, papírpénz bevezetésével, stb.). A régi szép időkben tehát a többletpénz azonnal megjelent a gazdaságban a csizmadiánál katonai csizmavásárlás, a kovácsnál kardvásárlás és a földbirtokosnál lóabrak-vásárlás formájában. Soha nem is volt olyan jó dolga a magyar agrárbáróknak, mint a napóleoni háborúk idejében, amelyet I. Ferenc persze folyamatos pénzrontással finanszírozott. A pénznyomtatás és az infláció kéz a kézben járt.

Az elmúlt évek globális gazdaságpolitikai konszenzusa szerint a legtöbb fejlett állam adóssága elért egy olyan magas szintet, melynek dinamikus növelése hosszú távon káros hatásokkal járna, ezért a legtöbb országban beköszöntött a költségvetési fegyelem időszaka: a kormányok kiadásait keretek közé szorítják, költségvetési hiány nem haladhat meg egy viszonylag alacsony mértéket. (Például az EU-ban elméletileg három százalékot GDP-arányosan.) Mivel a fiskális politika önmérsékletet hirdetett, a hiányzó gazdasági növekedést a jegybankok laza monetáris politikával (pénznyomtatás) próbálták ösztönözni, azt remélve, hogy az alacsony kamatszint miatt a magánszektor beruházásai és fogyasztása megugrik. A dinamikus pénzteremtésnek lettek ugyan eredményei: a lecsökkent kamatszint miatt a korábbi adósságok finanszírozása jóval kevesebb terhet jelent az adósoknak, és a deflációs halálspirál sem indult be, de a dinamikus gazdasági növekedést és a várva várt inflációt nem hozta el. Annál több zavart okozott a pénzpiacokon.

A laza monetáris/fegyelmezett (restriktív) fiskális politika kombinációja a magánszektor beruházási és fogyasztási tartózkodása miatt a gazdaságba nyomott többletpénz a történelem során talán először sem az állam, sem a magánszektor által nem került elköltésre, így a várt infláció is elmaradt.

Ritka dolog, hogy a megvásárolt Lindt csoki a fiókban marad, de néha jó okkal történik így. Ha nagyon félünk az elhízástól vagy cukorbetegségben szenvedünk, a távolról érthetetlen dolgok értelmet nyerhetnek. Az persze jogos kérdés, hogy hosszú távon elképzelhető-e, hogy az időközben felhalmozódott kedvenc csokikészletünk az idők végezetéig a fiókban maradjon?

Engedjék meg, hogy a kérdésre egy másik kérdéssel válaszoljak: Elképzelhető-e a színházban, hogy a darab elején véletlenül feltűnt revolver az utolsó felvonásban ne süljön el?

Csupán egy dologban vagyok bizonytalan: hány felvonásból is áll az előadás?