Észak-Amerika érdeke Európa megmentése a széthullástól

Észak-Amerika számára jó is, meg rossz is, hogy csökken a nyersolaj jelentősége. Jó, mert az amerikaiak a klímaváltozás tagadóiból a probléma első számú megoldóivá kezdenek válni. Rossz, mert az olaj háttérbe szorulása passzivitást vált ki Washingtonból a közel-keleti politikájában, ezáltal – akaratlanul is – hozzájárul a menekültkrízis mélyüléséhez.
Michael Ignatieff kanadai politikus, a nemrég győzelmet aratott liberálisok exvezére, a Harvard Egyetem professzora az Alapblognak adott interjúban a nyugati politika csődjének nevezi a migránsválságot, amely szerinte akár az EU széthullásának okozója is lehet. Kijelenti azonban a következőt is: „Ha Magyarország és a többi közép-kelet-európai ország csökkenteni akarja a szakadékot közte és a Nyugat között, ha a nemzetközi átlaghoz képest tartósan magasabb gazdasági növekedés elérésére törekszik, akkor nem engedheti meg magának, hogy teljesen lezárja határait a menekültek elől.”

Zentai Péter: Nagy jóléti reformokat és új beruházások serkentését ígéri az új kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau, aki történetesen az Ön utódja a kanadai liberálisok vezéri székében. A tervek végrehajtása gigantikus összegeket emésztene fel. Mindezt hogyan engedheti meg magának Kanada? Hiszen fő bevételi forrásaik, mindenekelőtt a nyersolaj ára egyre csak zuhan?
Michael Ignatieff: Kétségtelen, hogy Kanada számára meghatározó jelentőséggel bírt az olajexport. Mostanáig mi voltunk az Egyesült Államok legnagyobb nyersolaj beszállítója, a déli szomszédunk többet vásárolt tőlünk, mint Mexikótól vagy az öböl-menti országokból.
Nem tagadható tehát, hogy az olajárak radikális megcsappanása nehezíti utódom helyzetét: a jóléti kiadások növelését, az ország infrastruktúrájának megújítását célzó terveit lassabban fogja tudni megvalósítani. De ezt honfitársaim megértik, többségük látványosan szurkol Trudeau úrnak, annál is inkább, minthogy tisztában vannak azzal, hogy az új piaci fejlemények mögött több jó hír is meghúzódik. Mindenekelőtt az, hogy Kanada – az olajtól egyoldalúan függő Oroszországgal, Szaúd-Arábiával ellentétben – sok lábon álló gazdaság. Olyan, amely nyersanyag vagyona értékének változásaitól függetlenül is képes élre kerülni a globális versenyben.

Az Egyesült Államok időközben olajimportőrből maga is exportőrré vált, az amerikai palagáz-forradalom tartósan leértékelheti Kanada olajvagyonát, közvetetten az egész országot…
A palagáz és annak a természeti környezetet egyre inkább kímélő kitermelése már nagyban zajlik nálunk is. Kanada is palagáz-nagyhatalommá lett. Ennél fogva egész Észak-Amerika függetlenedni kezd a klímaromboló széntől, miközben az egész észak-amerikai energiatermelésben olyan szédületes ütemű technológiai modernizálódás megy végbe, amely a palagázzal egyidejűleg segíti elő, hogy az ellátásban erősen növekedjen az megújulók szerepe: a nap- és a szélenergiáé.
Tíz évvel ezelőtt az Egyesült Államok még a legnagyobb kerékkötője volt a megújulók térnyerésének, az óriási olajcégek és szénbányászati konglomerátumok diktáltak a politikának, Amerika érdektelenséget mutatott a klímaváltozás iránt. Óriásit fordult azonban a kocka: Észak- Amerika (Kanada, az Egyesült Államok egyaránt) a klímaprobléma fő okozójából, a megoldás főszereplőjévé vált!
Politikai oldalról vizsgálva a dolgot: ha mind Kanadát, mind az Egyesült Államokat a jövőben is olyan, a természeti környezetünk sorsának alakulásáért felelősséget érző emberek fogják irányítani, mint most, akkor a jövő nemzedékeinek kevesebb okuk lesz az aggodalomra. Ha azonban az Egyesült Államokban visszatérnek a politikai hatalomba az olaj- és szénipari lobbi emberei, akkor minden friss eredmény visszájára fordulhat. Az elnökjelöltek vitáiból máris kiderül: nincs egyetlen republikánus jelölt sem, aki a klímaváltozás veszélyeinek ügyét szóba hozná. Kétség sem férhet hozzá, hogy novemberben az amerikaiak nem csupán egy új elnököt választanak, hanem referendumot is tartanak egyúttal: beletörődnek-e vagy sem a klímaváltozás folytatódásába, akarják-e vagy sem, hogy energiaszámláikat az olaj- és szénipar moguljai töltsék ki!

Geopolitikai szempontból feltételezhetően azt tartja jó hírnek, hogy csökken Amerika függősége a Közel-Kelet bajkeverő, elnyomó rendszereitől, a térség legnagyobb olajexportőrétől, Szaúd-Arábiától….
Pontosan. Évtizedeken keresztül a globális olajexport zavartalanságának fenntartása érdekében támogatott minden áron az Egyesült Államok olyan rendszereket, mint amilyen Szaúd-Arábiáé és jó néhány más közép- és közel-keleti olajállamé. Ez az elvtelenséget felszínre hozó függőségi viszony végre megszűnőben van…

Minél kevesebb a jövedelmük az Öböl-menti Amerika-barát rendszereknek, annál inkább zűrzavar alakulhat ki náluk is. Közben pedig Oroszország elnöke is „bevadulhat”, ha elapadnak az ország létfontosságú olajjövedelmei.
Ebből kifolyólag még több országból fog beindulni a migráció, ugyanakkor abban a térségben még kevesebb ország tudja pénzzel segíteni – például – a szíriai rendezést.
Ebben igazat kell adnom Önnek. Sajnos, egyebek közt éppen azzal magyarázható az Egyesült Államok passzivitása Szíriában és ezáltal – akaratlan – hozzájárulása az európai migránskrízis kialakulásához, hogy már nem függ az arab olajtól. Holott az Egyesült Államoknak azért lett volna kötelessége időben beavatkozni a vezetőik által halálra ítélt, illetve a terror elől menekülésre kényszerített szíriai milliók érdekében, mert az új keletű közel-keleti káosz Amerika iraki intervenciójának befejezetlenségéből fakad. Ott megdöntöttük ugyan a véres zsarnok elnyomó rendszerét, de utána nem segítettük egy biztos lábakon álló békés rend kialakulását. Cserben hagytuk a térséget. Ezt a vákuumot töltötték be aztán terrorista szervezetek és Asszad-féle diktátorok.
A menekültválság durva mélyülése a Nyugat – Amerika és Európa – hanyagsága és impotenciája számlájára írható.

Kanada új miniszterelnöke az Ön nevével is fémjelezhető liberális párt élén csaknem tárt karokkal várja a menekülteket…
Ez azért túlzás. Mindenesetre évente tízezrével fogadunk be mostantól szír menekülteket. Az Egyesült Államok azonban csak legfeljebb néhány ezret. Jóllehet a menekült/migránskrízis Észak-Amerika legfőbb szövetségesének, az Európai Uniónak a jövőjét veszélyezteti…

Felébresztheti-e és nagyobb globális aktivitásra késztetheti-e bármi is belátható időn belül az Egyesült Államokat? Hiszen számára kezd szabályosan eljelentéktelenedni az import olaj és ezáltal az egész Közel- és Közép-Kelet?
A felébredés elkerülhetetlenül be fog következni. Ugyanis Észak-Amerika számára létfontosságú, hogy Európa ne hulljon szét 28 külön darabra. Az Egyesült Államok nem hagyhatja, hogy legfőbb politikai, gazdasági, stratégiai szövetségese végzetesen legyengüljön. Azért kell Amerikának minél előbb tevékenyen hozzájárulnia a menekültáradat okainak felszámolásához, mert különben rá nézve is halálosak lehetnek a következmények.
A menekültügy olyan kihívás, amelyet a politikának kell megoldania. A Nyugatra irányuló migrációs folyamat témája viszont elsősorban gazdasági megközelítéseket igényel. Véleményem szerint e tekintetben igenis érdemes tanulni Kanada és az Egyesült Államok tapasztalataiból. Persze, hogy nem szabad bennünket kritikátlanul másolni, de azt azért érdemes figyelembe venni, hogy évente milliónyi külföldit engedünk letelepedni az országainkban – szabályozott, rendezett keretek között –, amely által tudatosan segítjük a gazdasági élénkülést, javítjuk versenyképességünket.
Ha Magyarország és a többi közép-kelet-európai ország szintén a globális gazdasági vérkeringés közepébe kíván kerülni, ha a nemzetközi, az európai átlaghoz képest tartósan magasabb gazdasági növekedés elérésére törekszik, hogy csökkentse a szakadékot a Nyugat és közte, akkor nem engedheti meg magának, hogy teljesen lezárja határait a migránsok elől.
London, Hollandia, Dánia, a nagy német városok – a tespedés évtizedeit követően – az 1980-90-es évektől kezdődően a migránsok tudatos befogadása és beépítése révén tudtak csak „kilőni” és csakis így váltak a világ „közepeivé”: Európa – tőkét, látogatókat, kultúrát, művészetet – leginkább vonzó centrumaivá.
A Kelet-Európában megfigyelhető politika viszont – amely a nemzetállami határok öncélú erősítését célozza és végsősoron erényként tünteti fel a bezárkózást – oda fog vezetni, hogy ezen országok örökké Európa, az Európai Unió perifériájához tartozzanak, és mindig csak azon térségek olcsó bérű bedolgozói maradjanak, amelyek nyitottak a migrációra, a globalizálódásra, és ezáltal folyamatosan tudnak a jövőben is fejlődni.