Fékek híján az innováció sem olyan nagy öröm

Az innovációt definiálhatjuk úgy, mint egy új, eredeti, hatékony ötlet, eszköz vagy módszer, ami „betör” a piacra és a társadalomba. Schumpeter teremtő rombolásának a téglája, amivel a technológiai-társadalmi fejlődés útja ki van kövezve. Ugyanakkor e kövezés során rengeteg félredobott kockát is találhatunk: a kudarcot vallott innovációs próbálkozásokat. A kudarc nem csak jelentős része annak az árnak, amit aközben fizetünk, hogy új megoldásokat keresünk, de egyben a tanulási folyamat szerves része is, eredménye próbálkozás és adaptáció.

Egyszer kell tönkremenni

Nyugdíjas kollégánkat sokszor hallhatjuk, hogy a jó alapkezelőnek egyszer és pontosan egyszer el kellett veszítenie mindenét. Ugyanis ez egy olyan tapasztalat, ami – ha drágán is, de – megtanítja az embert a piacok tiszteletére, a kockázatok kezelésére. Ha kétszer is megesik valakivel, az már inkább intő jel, hiszen nem tanult az elsőből.

Albert Einstein (vagy Benjamin Franklin… vagy valaki) is mondott ehhez hasonlót: „Ugyanazt újra és újra csinálni, és közben más eredményt várni az őrület egy jele.” 2006 tájékán az amerikai ingatlanpiac megkezdte hírhedt lejtmenetét. A probléma egyik gyökere az volt, hogy a bankrendszer olyanoknak is hitelezett, akik nyilvánvalóan nem voltak ehhez megfelelő anyagi helyzetben. Ez úgy nem gond, ha az ingatlanárak folyamatosan emelkednek. De – mint hamarosan kiderült – nem emelkednek. Egy másik probléma a kockázat (illetve inkább annak hiánya) körül jelentkezett, amire mindjárt visszatérek. Most csak szeretnék rámutatni arra a párhuzamra, ami a fenti Einstein (Franklin…) idézet, a 2006-os amerikai és a jelenlegi kanadai ingatlanpiac között alakul. Egy már általunk is idézett CIBC felmérésben a válaszadók 54 százaléka vélte úgy, hogy Kanadában az „ingatlanárak örökké emelkedni fognak”.

Kanadai és amerikai háztartások eladósodottsága

Forrás: Bloomberg

Forrás: Bloomberg

De miért?

Ha az ár (a kudarc) nagyon magas is lehet, akkor mégiscsak jobb, ha más fizeti meg helyettünk. Mégis, úgy tűnik, hogy itt egy kudarc (az amerikai ingatlanpiaci válság), amiből a szomszédok nem tanultak. Miért? És miért kellett az amerikai bankoknak végigjárniuk a világválsághoz vezető utat?

A kudarcot tehát az innováció árának tekintjük. A kockázatot pedig a kudarc esélyének, ez jelzi, mennyire félünk (vagy kéne félnünk) tőle. Gyakran adunk a kudarcnak a valósnál lényegesen kisebb esélyt – a különbség érzékelt és valós kockázat között. A bankok esetén ehhez az attitűdhöz hosszú út vezetett, kezdve a Tequila-válságban elvetett moral hazard (erkölcsi kockázat) problémájával. Röviden: ha egy gazdasági szereplő számíthat arra, hogy a kudarc valójában nem lesz kudarc, mert az állam úgyis kiment, akkor hirtelen az innováció ára kikerül a képletből. Hiszen azt az adófizető fizeti. A profit (a siker) marad az „innovátoré”.

A másik probléma, hogy a pénzügyi innováció termékein keresztül a kockázat alaposan szét lett terítve az egész világ pénzügyi szektorára, ami egy kiváló módszer arra, hogy az érzékelt kockázat lényegesen alacsonyabb lehessen a valósnál. Tehát vannak szereplők, akik számára az innováció ára, a kockázat egyre alacsonyabb. Miközben valójában dehogy alacsonyabb, sőt, éppen e mentalitás miatt lényegesen magasabb. „A hurrikán nem fog kisebb vagy nagyobb eséllyel lecsapni, csak mert sok biztosítást kötöttek rá. A pénzügyi piacokon nem ez a helyzet.” (Victor Haghani, partner az egykori Long Term Capital Managementnél, a kudarc és a moral hazard egy ékes példájánál).

Kell a fék

A fenntartható innovációhoz tehát elengedhetetlen, hogy ne váljon el a kockázattól és a kudarctól, különben a (pénzügyi) világot hajtó félelem–kapzsiság ciklusból az utóbbi vészesen nagy szerepet fog kapni. Vagy: ha az innováció egy versenyló, akkor a kockázat és a kudarc a gyeplő és a kantár. Ki ülne fel a lóra nélkülük?