Az ideális pénzrendszer 5. – A kamatkorszak vége

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy egy gazdaságnak nagyon rosszat tesz, ha túlságosan megugrik benne az infláció. Ebből szépen lassan okulva a kormányok megbízták nemzeti bankjaikat, hogy ne hagyják elszaladni az árak emelkedését. Ehhez még függetlenséget is biztosítottak nekik. A nemzeti bankok pedig szerte a világon a kamatszint állítgatásával próbálják kordában tartani az inflációt.

Leegyszerűsítve a dolog úgy működik, hogy ha nincs infláció, akkor lehet kamatot csökkenteni, amitől az embereknek/vállalkozásoknak megjön a kedvük hitelt felvenni (hiszen azt olcsón megkapják), a pénzt elköltik, fogyasztanak, extra keresletet generálnak, amitől elindulnak felfelé az árak. Aztán ha túlságosan is megugranának, akkor jön a kamatemelés, ettől pedig mindenkinek elmegy a kedve a hitelfelvételtől, nem lesz extra kereslet, sőt, akinek pénze van, az se költi el, hanem inkább megtakarítja, hiszen nagy kamatot kap érte.

Működési tartomány

Szép-szép, de a kamat által vezérelt monetáris rendszer koncepciójával nekem bajom van. Az a problémám vele, hogy a gazdaság állapotát leíró paraméterek csak bizonyos tartományában működik jól. A kamattal csak akkor lehet hatékonyan befolyásolni az inflációt, ha nem túl nagy a hitelállomány, a devizaadósság, a vagyoni egyenlőtlenség stb., de még az se mindegy, hogy mi az emberek várakozása a jövőbeli inflációval kapcsolatban. Ezt hívom a rendszer működési tartományának. Ha ezen kívülre kerülünk, akkor a kockázatok és mellékhatások radikálisan megnőnek.

Pontosabban mindez önmagában még nem is lenne baj. Azonban a pénzügyi rendszer úgy van felépítve, hogy normál üzeme során idővel a működési tartományon kívüli állapotba kerül. És nincs beépítve olyan automatizmus, ami visszaterelné oda, ahol jól tud működni. Ebből a szempontból a monetáris rendszerünk a csernobili atomerőműre hasonlít. Néhány évtizedig el lehet lenni vele, de mostanra szinte az egész világon eljutottunk a működési tartományon kívülre. Jelenleg a kamattal nem lehet irányítani az inflációt.

Japán

Japánban ez már régebben megtörtént, az 1990-es években. Ott lassan 20 éve megszakítás nélkül 1% alatt tartják az alapkamatot, nem ritkán nullán is volt, még sincs infláció. Sőt, hosszabb deflációs időszakok követték egymást. A japók ugyanis nemzetgazdaságilag rettenetesen el vannak adósodva, nem hajlandóak új hitelt felvenni és azt elkölteni, fogyasztani, áremelkedést generálni. Van közben egy csomó megtakarításuk is, mégse fogyasztanak belőle. Miért is tennék, hiszen jövőre úgyis olcsóbb lesz minden, akkor majd több dolgot vehetnek a pénzükből, inkább nem költik el most. Mindig majd csak inkább jövőre. Vagyis ülnek szépen a deflációs spiráljuk közepén. Hiába nulla a kamat, nincs infláció.

Magyarország

Magyarország egészen másképpen került a működési tartományon kívülre. A hagyományosan magas infláció miatt a jegybank folyamatosan magasan tartotta a kamatot. Ettől aztán senkinek sem volt kedve hitelt felvenni (kivéve az államilag támogatottakat), egészen addig, amíg a 2000-es évek első felében be nem indult a tömeges devizahitelezés. A svájci frankot meg az eurót alacsony kamatra adták a bankok, ezért felvette boldog-boldogtalan és vett belőle plazmatévét meg kocsit. Ez persze extra keresletet jelentett a gazdaságnak, amitől az árak tovább emelkedtek. Amire a jegybank továbbra is magasan tartotta a kamatot, de hiába, hiszen ettől nem vettek fel kevesebb hitelt, devizahiteleknél ugyanis nem a forintkamat a mérvadó. A jegybank legfeljebb azt érte el, hogy a magas kamat miatt a forint vonzó volt a külföldiek számára, az árfolyama tartósan stabil maradt, vagy inkább erősödött. Mindez pedig elfedte a devizahitelek valós kockázatát, úgy nézett ki, hogy azzal minden szempontból (kamat, árfolyam) csak nyerni lehet. Vagyis végső soron csak ráérősített az elterjedésükre.

Érdekesség, hogy Magyarországon a devizahitelezés betiltásával, és a devizaadósság leépülésével hamarosan eljuthatnánk a működési tartományon belülre: újra lehetne a kamattal irányítani az inflációt. Azonban úgy néz ki, az MNB nem elég türelmes ehhez és a kettős kamatrendszer (NHP), és egyéb intézkedések erőltetésével megint építettek egy olyan tényezőt a rendszerbe, ami annak állapotát a működési tartományon kívülre igyekszik tuszkolni.

USA

De az USA-ban sem lehet már kamattal inflációt szabályozni. A legutóbbi megtakarítási válság során annyi hitelt vettek fel arrafelé, hogy a (reál)kamat megemelésével azonnal tömegesen mennének csődbe az emberek és a vállalatok. Ezt nem fogják kockáztatni, inkább hagyják majd némileg elszabadulni az árak emelkedését. Emelhetnek kamatot, de nem annyira, hogy teljesen megfékezzék az inflációt. Addig is viszont nullán a kamat, mégis cél alatti az infláció (habár mostanában már közelíti). Az eurózónában hasonló a helyzet: a kamat már régen gyakorlatilag nullán, az infláció pedig jóval a cél alatt, sőt, néhány országban csökkennek az árak, tombol a defláció.

Pénznyomtatás

A jegybankok persze nem nézik tétlenül, hogy kamattal már nem tudnak hatni az inflációra. Nincs már hova kamatot csökkenteni, mégis deflációs veszély fenyeget. Így hát más módszerrel próbálják a rendszer állapotát újra a működési tartományon belülre juttatni. Pénzt nyomtatnak, és ezzel időt nyernek. De később mindez nem lesz elég, a monetáris rendszer megváltoztatása nélkül újra fognak generálódni ugyanazok a problémák. Addig is azonban érdemes megvizsgálni a pénznyomtatás hatásait, legközelebb erről lesz szó.

 

www.superposition.hu