Fogadás és tőzsde

A fogadási iparral kapcsolatban szerencsejáték-szakértő olvasónknak ismét van mondanivalója, az alábbiakban az ő írását közöljük.

Ahogy Travolta volt szíves cikkében is megemlíteni, a tőzsde és a sportfogadás nincs messze egymástól (igaz, nem ez volt a cikk lényege, és nem is egy új állítás, de most innen indulunk).

A sportfogadás eredeti formája a mai napig működik („Az én lovam a gyorsabb!” – „Nem, az enyém!” – „Fogadjunk!” – „10 arany!” – „Rendben!”). Noha az esélyek gyakran nem egyformák, a fogadók számára fontosabb az izgalom, mint ilyen apróságokon rágódni: fogadunk egy az egyben, és uccu neki, a bányász kutyája megnyeri a szépségversenyt a gróf collie-ja előtt (ami egy másik mese). Roald Dahl híres novellájában egy egészen abszurd fogadást kötnek a résztvevők: a főszereplő kisujja az egyik tét, egy Cadillac a másik. Nem árulom el, hogy a fogadást ki nyeri (nem is ez az érdekes), de az mindenképpen figyelemre méltó, hogy a fogadást megpróbálhatnánk hosszú távon elemezni, ugyanis az egyik szereplő rendszeresen köt ehhez hasonló fogadásokat. A történet fikció, de teljesen realisztikus, és nagyon szépen mutatja meg ennek a fogadási formának a matematikai értelmezhetetlenségét. Egyrészt túl sok olyan tényező vesz részt az üzletben, amely miatt nem számolható [mégis hány kisujj ér egy Cadillacet (vagy fordítva?)], másrészt minden egyes aktus egyszeri, így a valószínűség (gyakoriság/összes eset) nem meghatározható. És ami az igazán különös, a résztvevők nem is igazán akarják számolgatni a valószínűségeket. Nyerünk vagy veszítünk, oszt annyi.

A következő lépés a bukmékereknél tett fogadás. A fogadási szakértő részletes ismeretei (és persze bennfentes információi) alapján oddsokat kínál, a fogadó pedig vagy elfogadja, vagy ha van egy kis esze, akkor alkuszik (bundáról beszéljünk máskor, máshol). A normális bukmékernél korlát van a tét felső összegére. Ha nincs, akkor közel 100% valószínűséggel előbb vagy utóbb tönkremegy (matematikai tény, ne menjünk bele). Itt már van egy kis szerepe a mateknak, de csak az egyik oldalon, és azt is inkább kereskedelmi intuíciónak hívnám: a bukinak úgy kell varázsolnia az oddsokkal és a tétekkel, hogy a várható értéke pozitív legyen. Ebben a játékban bizonyos mértékig a bukméker is szerencsejátékot játszik: reméli, hogy jobban ért az adott sportághoz, mint a kuncsaftjai (és valóban, általában jobban is ért hozzá).

A jó bukméker (tehát nem az, aki átverte a kuncsaftokat és így keresett sok pénzt, hanem aki jó szolgáltatást nyújtott – és szerencsésebb vidékeken, ahol a vadkapitalizmus évei már elmúltak, inkább ezt hívjuk jónak) egy idő után bevonult a pályáról egy fogadóirodába. Ahogy ma is minden sikeresen induló kisvállalkozás, a fogadóiroda is azonnal szembesült a méretváltás alapvető problémáival. Nem csak az információáramlás, nem csak a megnövekedett forgalom színvonalas kezelése, de alapvető problémává vált az oddsok új, professzionális megállapításának módja is. Egészen más ugyanis egy szűk, átlátható, ismerős arcokból felépített közösség menedzselése, mint az arctalan tömegé – oddsok szempontjából is. Ahogy Travolta megírta, ezen a ponton már nem az vált a fogadóiroda elsődleges céljává, hogy eltalálja az egyes események kimeneteleinek valószínűségeit. A fogadóiroda ugyanis (a gyakori tévhittel ellentétben) nem abból él, hogy „jobban tudja”, hogy mi fog történni, hanem abból, hogy jutalékért biztosítja a fogadás lehetőségét. A jó fogadóiroda számára édes mindegy, hogy az adott eseménynek mi lesz a kimenetele: ha jól állapította meg az oddsokat, akkor minden kimenetel esetén éppen az adott eseményre befolyt összeg 80 (vagy forgalomtól függően akár 96) százalékát fizeti vissza a nyerteseknek –, amit nevezzünk visszafizetési aránynak. Viszonylag egyszerű matematikai művelet mutatja meg, hogy egy esemény oddsa az arra befolyt összeg aránya és a visszafizetési arány hányadosa(!) lesz. Egy egyszerű példával: ha az 1/X/2 mindegyikére a tétek harmada áramlik be és a visszafizetési arány 80%, akkor az odds 0,8/0,33 = 2,42 lesz. Az első fogadóirodák óta nem sok változott ebben a logikában.

Ebből az is következhetne, hogy jól megállapított oddsok mellett(!) a sportfogadás hosszú távon nem sokban különbözik a rulettől.

Csakhogy, ellentétben a rulettel, az oddsok helyes megállapítása nem mindig sikerül. Sőt, jellemzően nem sikerül. Leginkább azért, mert a fogadók (pénzének) túlnyomó többsége nem a magas oddsokat szereti, hanem elsősorban a „biztos” (vagy biztosnak hitt) kimeneteleket, és csak másodsorban az ehhez tartozó magas oddsot. Persze sokféle fogadó van. Van, aki kis téttel játszik a meglepetésre, hogy sokat nyerjen, van, aki biztos eseményeket köt össze, hogy végül elfogadhatóbb nyereményszorzó jöjjön ki, és van (sőt, a legtöbb pénz mindig itt van), aki csak egyszerűen keresni akar nagyon rövid idő alatt nagyon kicsit. (Mondjuk 3% egy nap alatt, az sok vagy kevés? És ha figyelembe vesszük, hogy – a pénzpiacokkal ellentétben – itt a tőke 100 százalékát kockáztatjuk? Viszont a valószínűségek is mások…). És persze, aki megteheti, annak diverzifikált fogadási portfóliója van.

A (sport)fogadási piac fejlődésének következő állomásai nem hoztak direkt módon áttörést a matematikai struktúrában, elsősorban a szolgáltatás színvonalát, az értékesítési csatornát újították meg a szervezők. Első körben a sok fogadási iroda informatikai összekötését biztosító technológia a fogadók/fogadások darabszámának növelésével jelentősen csökkentette a szórást (azaz a fogadásszervező kockázatát). Ez a tény, és a nagyobb likviditás lehetőséget biztosított az oddsok óvatos emelésére (vagy másképpen: a visszafizetési arány növelésére). Következő körben az internetes sportfogadás további tömegek bevonását, és az oddsok további növelését eredményezte – immáron nem csak a szórás csökkenése, hanem a verseny megjelenése miatt is. (Volt verseny előtte is, mondhatnánk, ha Angliában lennénk. De hát nem vagyunk Angliában.)

Egy átmeneti időszakra az internetes sportfogadás megjelenése érdekes szituációt teremtett: az egymással versengő online szervezők időnként kevesebbet tudtak egymásról, mint a játékosok róluk. Ezért a szemfüles és gyors(an számoló) fogadóknak itt lehetőségük volt arbitrázs ügyletekre: úgy osztották szét a pénzüket egy adott esemény különböző kimeneteleire az egyes fogadóirodáknál, hogy bármelyik kimenetel valósul is meg, összességében nyereséges legyen a fogadás. (Csak annak, aki szereti a matekot: legyen „v” a visszafizetési arány, „oi” az „i” kimenetelhez tartozó odds. Mivel 1/v = 1/o1 + 1/ o 2 … + 1/o t, ezért viszonylag könnyű ellenőrizni, hogy lehet-e tutira menni. Ha igen, akkor a rendelkezésünkre álló „P” összeget úgy érdemes felosztani, hogy az egyes oi oddsokkal rendelkező kimeneteleket P×v/oi összeggel fogadjuk meg, így bármelyik kimenetelre P×v lesz a kifizetett nyeremény.)
Mivel a fogadóirodák összessége számára ez a helyzet veszteséget termelt, így az egyes fogadóirodák is (hol ez, hol az) értelemszerűen veszítettek. Egymás oddsainak aktív figyelésével azonban ezek a helyzetek elkerülhetővé váltak anélkül, hogy a fogadóirodáknak valós egyeztetést kellett volna kezdeményezniük. Ha tovább ásunk, itt még azt kell végiggondolni, hogy vajon mi lesz azokkal a piacokkal, ahol ­– érzelmi alapon – egészen másképpen fogadnak, mint a többi, objektív közösség? Mivel az arbitrázs helyzetet továbbra is érdemes kerülni, ezért ha csak lehet, a helyi ismeretekkel rendelkező fogadásszervező oddsait veszi át a többi fogadásszervező, ami lokálisan okozhat valamelyest kockázatot, de globálisan így lesz a legkisebb.

Ez a fejlődéstörténet sok mindenre példa, de talán amit a legkevésbé kell magyarázni, hogy a valós piaci versenyhez egyidejűen és azonos mértékben informált vásárlókra van szükség. És most jön a csavar.

A sportfogadás (eddig) utolsó generációja a fogadási tőzsde. Az online felületen a fogadók nem az iroda ellen teszik meg tétjeiket, hanem egymás ellen. Minden kimenetelnek „árfolyama” van, a rendszer pedig a tőzsdei tranzakciókkal megegyező módon automatikusan adja-veszi a fogadásokat, amelyekre van a túloldalon fogadókészség (ha nincs, akkor bizony jobb ajánlatot kell tenni). A szervező a nyereményből vonja le a jutalékát, jellemzően 2-5% körüli értékben. Az ügyletek tehát minden egyes tranzakciónál pontosan piaci értéken köttetnek, a jutalék is versenyképes. Ráadásul a piaci mozgások miatt időről időre előáll olyan helyzet, ahol a korábbi fogadásunk lefedezhető egy ellentétes irányú fogadással, és tuti nyerők lehetünk. A feltételek ideálisnak látszanak ahhoz, hogy a sportfogadási piac egésze átköltözzön erre a platformra.

Amikor a Barça drukker 1,01-es oddsszal fogad Bátonyterenye ellen, akkor vele szemben egy ún. „lay” fogadás áll. Aki a „lay”-t fogadja, annak az 1000 forintos fogadáshoz 1010 forintot kell betolnia a közösbe. Ha nyer, akkor visszakapja az 1010 forintot, és megkapja az ellentétes poolból a neki járó 1000 forintot. Ez még nem tűnik veszélyes játszmának. De ugyanezen a meccsen a döntetlen oddsa 1:80-hoz, ami azt jelenti, hogy a „lay” fogadónak 80 ezer forintot kell betolnia az 1000 forintos fogadáshoz, amit ha döntetlen lesz, akkor el is veszít, míg ha nem lesz döntetlen, akkor visszakapja a saját 80 ezer forintját, és 1000 forintot kaszál.
A fogadási tőzsde lehetősége több mint 15 éve adott, mégsem történt meg ez a váltás. Miért? Csak találgatni tudunk, de két ügyfélriasztó különbség mindenképpen mutatkozik a hagyományos sportfogadó irodákhoz képest. Egyrészt a struktúra nehezen értelmezhető egy egyszerű fogadó számára. Tegyük fel, hogy a piacon éppen 1,01 lenne a Barcelona oddsa Bátonyterenye ellen. Tegyük fel, hogy a fogadási tőzsdén 1000 forintot szeretnénk arra tenni, hogy a Barça drukkerek túlértékelik csapatukat (tehát Terenye esélye valójában ennél nagyobb), és szívesen fogadnánk velük. Hogyan is áll össze a fogadásunk? Ugye, hogy nem is olyan magától értetődő?

Másrészt hatalmas információs különbségek vannak az egyes fogadók között. Amíg a hagyományos irodák esetében van egy „autoritás”, amelynek a semlegessége biztosítja a fogadók jó érzését abban a tekintetben, hogy az ajánlat nem rugaszkodik el a valóságtól, a fogadási tőzsdén ismeretlen ellenfelek próbálnak minket befolyásolni odds ajánlataikkal, és semmi okunk bízni bennük – és ez az a pont, ahol a valódi tőzsdétől annyira eltér a sportfogadás mint iparág.

A sportfogadás a túlnyomó többség számára végül mégis csak egy játék. Aki ismeri a hazai pénzügyi kultúrát, és az ahhoz kapcsolódó igényt a tájékozódásra, nem lepődik meg, ha azt találja, hogy a sportfogadók nemzetközi tömegei közül csak a legvérmesebbek hajlandók olyan szintre fejleszteni tájékozódási tevékenységüket, hogy megálljanak a saját lábukon a sportfogadási tőzsdén.

(Sportfogadási alapok pedig egyelőre nincsenek…, bár tudunk olyan néniről, aki elhunyt férje utolsó Totó szelvényével ért el telitalálatot – évekkel később…)

Szerző: Fedák Sári