Futball az egész világ

Változik a világ. Az autókból eltűnnek a sofőrök és a benzin, a könyvtárak tudása már mindenki lakásában ott lehet és most már a mozifilmekhez sem kell mozi. Az Annihilation című filmet a gyártója a mozivászonra szánta, azonban végül úgy döntött, hogy inkább eladja a Netflixnek, aki aztán egyszerre terítheti százmillió előfizetőjének. Egy kicsit alább adva ezzel a minőségből, viszont sokat kapva anyagi biztonság terén – piaci szereplőknél fontos.
Vannak azonban a szórakoztatásnak olyan formái, amelyek néhány ezer éve nem változtak. Ilyen a színház. Színházat még mindig élőben szeretünk nézni és minél közelebbről, esetleg szépen felöltözve, lehetőleg a legdrágább belvárosi ingatlanok valamelyikén. Nagyon tartalmas időtöltés, aminek van még egy sajátossága Magyarországon: az ilyen körülmények közt természetesen drága szórakozás árát megfizetni már nem hajlandó a szórakozók nagy része. Az a többi – színházba akár egyáltalán nem járó – adófizető „magától értetődő” dolga.

Az alábbi ábra első fele azt mutatja, hogy 2016-ban néhány színház a bevétele mekkora részét kapta a nézőktől és mekkorát az adófizetőktől. Az oszlopokra ráírtuk, hogy a különböző intézmények árbevételük mekkora részét szerzik a piacról. Egy konkrét példával illusztrálva: ha valaki 3 ezer forintos jeggyel megnéz egy előadást, akkor annak a Vígszínházban valójában 7700 forintba kellett volna kerülnie, a Nemzeti Színházban pedig 38 ezer forintba…. A 3 ezer forint fölötti (jóval nagyobb) részt az adófizető állta.

Színház és futball

A tévedések elkerülése végett szögezzük le a nyilvánvalót: a szórakoztatóipar nagyon jól elboldogul állami pénzek nélkül is. Csak idomulnia kell a közönség igényeihez, aminek természetes gátja a piaci teljesítmény nélkül is érkező adófizetői apanázs. A Broadway 41 színháza egy fillér állami támogatás nélkül üzemel, igaz, ez azzal jár, hogy a bevételeik közel 90 százaléka musicalből jön – azt akarnak sokan nézni.
De saját lábon álló szórakoztató iparági példákért nem kell külföldre menni, Magyarországon is nagyszerűen elvan a mozi, a tévé (már a nem államilag dotált része), az ejtőernyőzés vagy az amatőr táncoktatás, hogy csak párat említsek. Az, aki most felháborodik azon az ideán, hogy színházban mindenki a saját pénzéből szórakozzon, vélhetően felháborodna azon, ha én az ő pénzéből szeretnék hegyet mászni, moziba, AC/DC koncertre járni. Vagy, ad absurdum, NB1-es labdarúgó mérkőzésre. Sajnos ez utóbbit megtehetem – ezért raktunk az ábrára három labdarúgó klubot is.

Ugyan ebben a cikkben színházat és labdarúgást, mint a szórakoztatóipar önfenntartásra teljesen alkalmas részeit egy lapon emlegetem, azonban vannak nagy különbségek. Az első, hogy nem a színészek fizetésén van az ember felháborodva – amelyik sokat keres, azt nem adófizetői pénzből teszi: mosóport reklámoz, külön fellépéseket vállal. Amin fel vagyunk háborodva, az az NB1-es labdarúgók havi többmilliós fizetése. Pedig Messi havi egymilliárd forintos keresetéhez képest alamizsnának tűnik, csak Messi a piactól kapja: azok, akiket szórakoztat, boldogan kifizetik érte ezt az árat. A magyar futballisták bérét nézőként senki, vagy közel senki nem hajlandó megfizetni, mégis megkapják. Ehhez kénytelenek (illetve nem ők) az adófizetőhöz fordulni, hiszen sajnos tőle könnyű elvenni. Úgyhogy az az abszurd helyzet állt elő, hogy hiába keresi Messi egy NB1-es labdarúgó fizetésének többszázszorosát, a piaci értékéhez képest így is lényegesen olcsóbb. Ahogy a Real Madrid elnöke, Florentino Perez mondta Zidane-ról, a 2000-es évek elejének legtöbbe kerülő játékosáról: ő volt a legolcsóbb igazolásom.
Egy másik fájó különbség, hogy míg színházak esetén inkább a fogyasztó jár jól az adófizetők pénzével (a teltházas előadásokon is olcsó a jegy), addig a magyar fociban inkább az abból élők. Edzők, játékosok, játékos- és klubmenedzserek, akiknek üres lelátók előtt is magas a fizetésük – sőt, talán még a tulajdonosok is. Itt a lehető legszűkebb réteg profitál az adófizetők kárára, fenntartva, finanszírozva azt a közeget, amelyik hátán így semmiféle teljesítménykényszer nincsen. Nem meglepő módon így teljesítmény se.

Itt szeretnék eloszlatni egy félreértést. Nem azért nem kéne a labdarúgókat adófizetői pénzből fizetni, mert nem teljesítenek – hiszen Messi teljesít, mégsem kap ilyen támogatást. Az ok-okozati viszony fordított: azért nem teljesítenek, mert anélkül is kapják a pénzt.
A futball az, ahol sikerült teljes mértékben átmenteni a szocializmust: se verseny, se teljesítmény. Marx elképzelése az volt a szocializmusról, hogy amikor a sok szempontból rendkívül hatékony kapitalizmus által indukált fejlődés lehetővé teszi, hogy már mindenkit eltartsunk, akkor végre leállhatunk a versenyzéssel és hatékonyságra törekedéssel és koncentrálhatnánk általánosabb, egyenlősdibb jólétre. A fociban a jelenlegi szocializmust viszont az előző szocializmus előzte meg – meg is van az eredménye: az, hogy nincs eredménye. Vajon az a (külföldi) futballista, amelyik egy magyar városka futballcsapatába szerződik, azért teszi, hogy az ellenfeleket ízekre szedve, élete teljesítményét nyújtva innen rugaszkodjon át valamelyik topligába, vagy azért, mert számára itt a legbarátságosabb a fizetés per teljesítmény mutató?

Van egy harmadik különbség színház és futball között, ami jól látható az ábránk három színéből. A színházak esetén viszonylag jól elkülönül az egyértelműen piaci (jegyár) és az adófizetői (állami támogatás + TAO) bevétel. A futballklubok esetén is vannak ilyen szegmensek. A kimondottan állami bevétel itt is ugyanaz, a piacihoz még hozzájön a labdarúgók értékesítésének (kizárólag külföldre, hiszen a belföldre értékesített labdarúgók mögött már megint adófizetői pénz lesz!) eredménye és az UEFA-tól érkező pénzek – mindkettő nagyon esetleges, a Videoton, ábrán látható, 2016-os éve éppen viszonylag jól sikerült e szempontból. Azonban itt – a színházakkal szemben – a piros és zöld mezők közt van egy óriási szürke zóna.
A Premiership TV jogdíjbevételei egyértelműen piaci bevételek. Az NB1 esetén dehogy az, hiszen az adófizetői pénzből fenntartott MTV vásárolja meg.
A Premiership szponzorok (olajmilliárdosoktól most tekintsünk el) a klubok reklámértéke miatt vásárolják meg a mez- és reklámtábla-felületeket. Ezért vannak köztük közvetlenül a lakosság számára értékesítő bankok, légitársaságok, autógyártók. A jelenség lényegét jól megfogja az a tény, hogy az NB1-es klubok szponzorai közt milyen sok az építőipari vállalat. Ők nem a lakosságnak értékesítenek. Persze a lakosságot nem is nagyon lehet elérni NB1-es futballmeccseken – a politikát lehet.

Még egy nagy magyar futball bevételi forrás a Szerencsejáték Zrt., szintén elvileg piaci alapon: a sportfogadás bevételeinek NB1-re eső részéből juttat vissza. A nagyságrendek érzékeltetése végett – az FC Gyirmót 2016-ban 363,8 millió forintot kapott e címszó alatt. Valami azt súgja, ha a Szerencsejáték Zrt. nem állami cég lenne, ez a bevétel is töredéke lenne a jelenleginek.

Felmerül a kérdés: ha a futball adófizetői támogatása olyan társadalmilag üdvözítő folyamat, mint amilyennek a színháznézők támogatását sajnos hisszük (hisz’ megszoktuk), akkor miért esik nagy része a szürke zónába?