Stern
máj.
20
2014

Gáz-fronton nem támadnak az oroszok

Tévedésen alapul az a feltételezés, hogy Oroszország politikai fegyverként kezeli az Európának szánt gázeladásokat. Az Oxfordi Egyetem Energiakutató Intézetének, a világ meghatározó gázkitermeléssel és -kereskedelemmel foglalkozó agytrösztjének alapító irányítója azt mondja az Alapblognak adott interjúban, hogy az oroszok ezen a téren szimplán kereskedők, akik pénzre hajtanak. Ha van is politika abban, amit csinálnak, akkor annak nem meghatározó a jelentősége, észjárásuk tipikusan az üzletemberek gondolkodásmódjához hasonlítható.

Jonathan Stern professzor, aki vezető energetikai szaktanácsadóként ténykedik az Európai Unió Bizottságánál is, kifejti: illúzióba ringatják az európai közvéleményt azok az újságírók és főként politikusok, akik reális lehetőségként „adják el” az európaiaknak, hogy belátható időn belül csökkenthető a gázellátásban a függőség Oroszországtól. Egyrészt, mert a több évtizedre kötött kétoldalú szerződések felbonthatatlanok, másrészt mert még legalább tíz éven át semmiféle megváltást nem hozhat Európába az amerikai gáz tervezett importja. Az orosz függőség azonban szerinte nem is olyan veszélyes, viszont dráma következne be, ha az oroszok bevonulnának Kelet-Ukrajnába.

 

Zentai Péter: Minőségileg új helyzetet teremtett-e Ön szerint Európa energetikai piacán a Krím elfoglalása, tehát az orosz politika terjeszkedő jellegének nyilvánvalóvá válása, az, amit sokan egy új hidegháború kirobbanásának neveznek?

Jonathan Stern: A Krím annektálása, általában a nagypolitika valójában nem változtatott semmin. A média, a politikusi közbeszéd hiába tolta a problematikát geopolitikai irányba. Ha szakszerűen, érzelemmentesen vizsgáljuk a gázellátás biztosítása körüli helyzetet, akkor semmi egyebet nem állapíthatunk meg, minthogy az orosz kitermelők a nekik jogosan járó pénzüket akarják megkapni.
Az ukránok csaknem két és fél milliárd dollárral tartoznak Oroszországnak. Ha Ukrajnában nem történt volna semmiféle felfordulás sem, ha a korábbi elnök maradt volna hatalmon, s a Krím továbbra is Ukrajna része lenne, Oroszország – legalábbis a „gáz-fronton” – akkor is csak egy konkrét dolgot akarna: a pénzét követelné az eladott áruért cserébe. Ukrajna sok-sok pénzzel tartozik Oroszországnak.

 

Ezzel Ön azt állítja, hogy nincs alapvetően energetikai aspektusa mindannak, amit az oroszok manapság a nemzetközi politikai színpadon csinálnak. Akkor ezt a témát mi felfújjuk?

A Krím félsziget elcsatolása nyomán az európaiakban természetesen feltört az a folyamatosan szunnyadó érzet, hogy jobb lenne minél inkább függetlenedni az orosz energiaimporttól. Az aggodalom, a félelem hatott vissza a politikára. Az viszont kétségtelen, hogy ma tényleg ott tartunk, hogy a gázellátás ügyét agyonpolitizálták – holott az oroszoknak ez nem lehetett a szándékuk.

 

Miért is nem? Egyszerűen hihetetlen számomra, ha azt hallom, hogy Oroszország – egy egyre nyilvánvalóbban terjeszkedő politikát folytató hatalom – nem akar bevetni céljai érdekében energiafegyvert…

Márpedig nem akar. Ezt rengeteg tényanyaggal támasztjuk alá az Oxfordban most publikálandó könyvünkben. Mindenekelőtt a balti államokban, valamint Közép-Európában terjesztették mindig is – de, amint láttatni fogjuk, nagyon is megalapozatlanul –, hogy az oroszok politikai célokat követnek a gázárak alakításával. Ez egy téveszme, amit világszerte terjesztenek. Nyomon követhető, hogy ahányszor és ahol csak árat emeltek, emelnek az oroszok, akkor ezt mindig is tipikusan a kereskedő, az üzletember logikája mentén tették, teszik, de semmiképpen sem politikusként. Egyszerűen több pénzt akarnak!

 

Ezt a válaszát én nagyon nehezen tudom elfogadni… Oroszországban tekintélyelven működő rendszer van, önkényes központi döntésekkel. Persze, hogy minél több pénzt akarnak, de a kapott pénz nagy részét sosem nemzetgazdaságuk átfogó megújítására, modernizálásra, versenyképessé tételére fordítják, hanem meghatározó módon arra, hogy fenntartsák ezt a politikai rendszert. Például, hogy némi pénzzel mindig befoghassák a lázadozók száját. Egyébként pedig mivel mással magyarázható, mint politikai hátsó szándékok működtetésével, hogy vásárlóikat folyton megosztják? Egyesekkel kivételeznek, olcsóbban szállítanak nekik, másoknak pedig drágábban…

A gázárak alakulásának történelméről szóló publikációnkban márpedig meglehetősen alaposan tisztáztuk, hogy nem csak Oroszország, hanem a legtöbb más gázkitermelő, gázexportőr ország az árakról mindig is külön-külön állapodott meg partnereivel és mindig hosszú távú szerződések keretében. Az ár megállapításának minden esetben az az alapja, hogy az adott vásárló honnan, mennyiért tud beszerezni, illetve saját maga előállítani alternatív energiát, legjellemzőbben nyersolajat. De ezt a vevők sehol sem nehezményezték korábban. Mindenesetre ezek, a rengeteg helyi sajátosságra tekintettel lévő kétoldalú megállapodások indokolják, hogy más árat fizet az oroszoknak a kapott gázért cserébe például Németország vagy éppenséggel Litvánia. Még egyszer kénytelen vagyok hangsúlyozni, hogy senki sem vádolta politikai alapon történő megosztási szándékkal például Algériát, amely hosszú időn át a legfőbb gázszállítója volt Nyugat-Európának, holott az algériai gázt szintén más és más árszinten vásárolhatta, vásárolja meg ma is Franciaország vagy Olaszország.
Tovább megyek: Norvégia is az oroszokhoz hasonlóképpen szabályozta a kétoldalú szerződésekben az árfeltételeket. Azt azonban nem cáfolom, hogy az európai gázpiacon az utóbbi tíz évben komoly liberalizálás ment végbe, miáltal az újonnan kötött szerződések jóval nagyobb rugalmasságot tükröznek eladók és vásárlók részéről. Csakhogy az orosz szállításokat szabályozó dokumentumok nagy része húsz-harminc éves távlatra köttettek annak idején… Nem állítom, hogy az oroszok nem politizálnak valamelyest a gázkészletükkel, de nem ez az, ami itt a meghatározó körülmény.

 

S az amerikaiak?

Az amerikai gázellátás az egyedüli a világban, amely ténylegesen liberalizált. Ott jelenthető ki egyedül, hogy létezik földgázpiac, mint ahogy ténylegesen csak ott működik olyasvalami, amit valóságos energiapiacnak nevezhetünk. A prompt kereslet-kínálat határozza meg a gáz árát. Csakhogy a világ többi részétől alapvetően elzárt az amerikai piac, az Egyesült Államok egyelőre marginálisan vesz csak részt a nemzetközi gázkereskedelemben.

 

Mit kellene tennünk nekünk, azoknak az országoknak, amelyek viszont a legkevésbé sem piaci alapon szerezzük be a gázt? Ön azt mondja, hogy az oroszok „szimplán” kereskedők, nem alkalmazzák politikai fegyverként a gázvagyonukat? Ezt itt kevesen hiszik el.

Azt állítom, hogy az oroszok magatartását igenis elsősorban üzleti megfontolások vezérlik. Úgyhogy fölösleges dezinformálásnak, legalábbis illúziókergetésnek tartom, ha az európai közvéleménnyel elhitetni igyekeznek egyesek, hogy komoly mértékben lehetséges – mégpedig a közeli jövőben – csökkenteni az orosz földgázszállításoktól való függőséget. Ez mindenekelőtt azért lehetetlen, mert a nemzetközi jog szigorúan védelmezi a megkötött hosszú távú szállítási szerződéseket. A német–orosz szerződések átlagosan 2030-ig vannak érvényben. E szerződéseket bármely fél gigantikus büntetések kifizetése ellenében bonthatja csak fel.

 

Ezt én úgy fordítanám le, hogy Európa az oroszok túsza…

A fordítástól függetlenül, ajánlom, tekintsen vissza az időben! Immár húsz éve hangos a nemzetközi sajtó az olyan nyilatkozatoktól, hogy Európának csökkentenie kell függőségét az orosz földgázszállításoktól. Ezen idő alatt megannyi olyan óriás projekt került szóba, amely kiváltani hivatott az orosz szállításokat. Már évek óta beszélnek a palagáz áttörő jelentőségéről, az amerikai gáz LNG (cseppfolyósított formában történő) importjáról, korábban a Nabucco gázvezetékről és több egyéb, az oroszokat kikerülő útvonal megépítéséről. Húsz éve azonban minderről csak beszélnek, mert a gyakorlatban minden maradt a régiben. Az oroszokkal kötött hosszú távra szóló szerződések mentén zajlik Európa gázellátása. Mi merjük prognosztizálni, hogy a következő évtized közepéig nem változik a helyzet a gyakorlatban.

 

Az amerikaiak felgyorsíthatják az európai exportot…

Igazán? S vajon mikorra? Amerikában a sok beszéd, cikk dacára  összességében egyetlen konkrét projekten dolgoznak csupán, amely – megvalósulása esetén, s ez legelőbb 2018,  – gondoskodna az amerikai cseppfolyósított gáz, az LNG Európába juttatásáról. Az „amerikai megváltás” bekövetkezte az európai gázpiacon reálisan 10 éves távlatban történhet meg.

 

Mindeközben azonban Németországban, Franciaországban, Skandináviában komoly beruházások történnek alternatív energiaforrások nagyon gyors hasznosítása érdekében.

Ez igaz. A németek, mi britek és lassan a lengyelek is kezdik komolyan felfuttatni a szénégetést. Ennek nyilvánvalóan erős a környezetszennyező hatása, de kétségtelenül olcsó megoldás és rövidebb távon is képes csökkenteni az orosz importtól való függést.
Az Önöket erősen érintő atomenergia ügye tényleg nagy fontosságú. A nukleáris erőművek bővítése, újak építése drága, de hosszú távon általában jó beruházás. Ha egyszer már letettük a garast az atomerőmű mellett, beindult az építkezés, akkor többé nem szabad visszanézni, lamentálni a döntés helyességéről, helytelenségéről, a projektet minden áron végig kell csinálni és még akkor sem szabad azt feladni, bezárni, ha bárhol a Földön nukleáris balesetről hallani. De a legtöbb ország azért nem akar belemenni a „nukleáris kalandba”, mert tart a beláthatatlan következményektől, a közvélemény bizalmatlanságától, a technológiai importra, a megvalósításra vonatkozó szerződések titkos záradékaiban rejlő politikai csapdáktól.
A megújuló energiákba való befektetések megtérülési ideje elképesztő. A lehető legdrágább megoldás európai méretekben a megújuló energia előtérbe állítása. Roppant nehéz és egyre nehezebb kihívás a kormányok számára, az EU számára mérlegre tenni az előnyöket, hátrányokat, s aztán dönteni: az ár legyen-e a prioritás, avagy a környezet védelme, vagy pedig az, amelyik viszonylag jó árat és csekély szennyezést hordoz magában, viszont erősíti a politikai függőségi félelmet?
Jómagam úgy látom, hogy ez utóbbi, tehát a politikai függőség objektíve sokkal csekélyebb probléma, mint ahogy azt a nemzetközi média interpretálja. Viszont drámaian megváltozik ez a helyzet, ha Oroszország bevonul Kelet-Ukrajnába.