Gondolatok a költségvetési stimulusról

Az elmúlt néhány héten rekord szintre emelkedett a médiában a „fiskális stimulus” kifejezés használata. Lassuló kínai gazdaság, japán visszacsúszása a deflációs környezetbe, az Egyesült Királyság kilépése, mind-mind komoly világgazdasági tényező, továbba a fiskális beavatkozás reménye is összeköti őket. A kérdéskör megjelent már európai vonalon is, ahol a germán stílusú fegyelmezett költségvetési politika pártja áll szemben a megengedőbb déli véleménnyel; de az amerikai elnökválasztásnak is fontos kérdésköre. Utóbbinál, talán nem túl meglepő módon, Trump egy radikálisabb, kiadások növelésével és adó visszavágásokkal kombinált csomagot szeretne, míg Clinton inkább egy visszafogottabb, javarészben adóemelésekből finanszírozott stimulus csomag híve. A felsorolt témák mindegyike megérne egy misét, jelenleg azonban egy általánosabb oldaláról közelíteném meg a problémakört, olyan pontokat összeszedve, melyek érvényesek lehetnek a tengeren innen, avagy tengerentúl, egészen a Távol-Keletig.

Bár ezt többször elfelejtik megemlíteni a pénzügyi válságkezelés történetében, de valójában nem a monetáris stimulus volt az első lépés a krízis leküzdésében. Az Unión belül, Japánban és az Egyesült Államokban is 5-6 százalékkal emelkedett a GDP-arányos költségvetési hiány a 2008-09-es évek során. Az ugrásszerűen megnövekedett államadóssági ráták részben ellensúlyozták a magánszektor hitelleépítését, tompítva ezáltal a kés élét.

A már jelenleg is magas államadóssággal gyakran példálóznak, mint a további stimulus egyik akadályával. Habár a jelenkori számokkal nehéz vitatkozni, a gazdaságban szeretünk inkább jövőre vonatkozó adatokkal foglalkozni. Adósságot leépíteni háromféleképpen vagy ezek elegyével lehetséges: kinőjük azt, visszafizetjük vagy a jegybankkal eltüntetjük. A monetáris lazítási programok, bármennyire is annak tűnnek, hivatalosan nem számítanak a harmadik megoldásnak. Jelenleg inkább a lassú növekedés, alacsony kamatok és fegyelmezett költségvetési politika kombinációját választották a döntéshozók.

A problémát a megoldás lassúsága jelenti. A megtakarítók évekre, akár évtizedekre is elesnek a kamatokból származó bevételektől. A kamatos kamat fogalma gyakorlatilag semmissé válik, csak azt kapja vissza az ember, amit félrerakott.

A fiskális stimulus alternatívát jelenthetne a lassú megoldással szemben. Az első sokk után természetesen nőne az államadósság, de lehetőség lenne a banki likviditás felszívására államkötvény-kibocsátáson keresztül, ami beindíthatná az inflációs folyamatokat, további nyomást gyakorolva ezzel a rövid reálkamatokra, ösztönözve a beruházásokat, végül kinőve a GDP-arányos adósságot.

Költségvetési beavatkozáskor gyakori probléma lehet még a hitelesség kérdése. Amennyiben az adófizető úgy véli, hogy a stimulus nem fog működni, úgy könnyen növelheti megtakarításait, arra spekulálva, hogy a megnőtt adósságot későbbi adóemelésekkel kompenzálja az állam. A stimulus hatására emelkedő állampapírhozamok ugyanakkor képesek lennének fogyasztásra ösztönözni a megtakarítókat, miután a kamatos kamat hatása visszakerülne a hétköznapokba.

Személyes meglátásom szerint a média és a befektetők túl sokat várnak a költségvetési oldaltól. A fiskális politika elsősorban ciklikus, nem strukturális erő, és jelenleg a világgazdaság inkább a másodiktól szenved. Növekvő vagyoni egyenlőtlenségek, rossz tőkeallokáció, csökkenő munkaerő-kínálat a fejlett világban és Kínában, és mindemellé a termelékenység lassú növekedése. Ezeket a problémákat strukturális reformok nélkül a költségvetés egymagában nem tudja megoldani, legfeljebb ideig-óráig ellensúlyozni. A befektetői kijózanodás után könnyen egy újabb csalódást keltő próbálkozásként lehet elkönyvelve a stimulus, globális japanizálódáshoz vezetve.