Gyenge lábakon

Az elmúlt napokat az európai piacokon az olasz kormányalakítás körüli nyugtalanság dominálta. A márciusi választásokon egyik pártnak sem sikerült a kormányalakításhoz szükséges többséget megszereznie. A tavasz során a politikai múlttal rendelkező szélsőjobboldali Liga és a gazdasági válság után alakult Öt Csillag Mozgalom tűnt a legesélyesebbnek egy koalíciós kormány alakítására. A két párt Unió és eurózóna ellenségessége azonban komolyan felkavarta a befektetők gyomrát, így Sergio Mattarella köztársasági elnök nem adta áldását az alakuló kormányra.

A befektetők aggodalmát elsősorban a belengetett kormányprogram tüzelte fel. Míg az első vázlat még kvázi adósságleírásról is szólt, a módosított verzióban már csupán csak egy 170 milliárdos elsődleges költségvetési lyuk szerepelt, melyet hitelből tervezett volna betömni az új kormány, miközben az olasz államadósság így is 2300 milliárd euró körül van, amely az éves termelés mintegy 130 százaléka.

Az olasz választó frusztráltságának oka egy tőre vezethető vissza. A mindenütt jelenlévő döcögős, sokszor korrupt, drága és bürokratikus államapparátus a válság után irdatlan összegű hitelt halmozott fel komolyabb reformkísérletek nélkül. Matteo Renzi legutóbbi, két évvel ezelőtti próbálkozásába bele is bukott, amikor a felsőház jogkörét próbálta meg egy népszavazással csökkenteni. Habár az intézkedések mindenképp gyorsabban átjutottak volna a törvényhozáson, a népszavazást ellenzők a politikai fékek visszafordíthatatlan kiesésétől tartottak. A jelenlegi, fasizmus után kialakított rendszer hívei végül győzedelmeskedtek.

A törvénykezés tehetetlen volt a gazdasági növekedés felélesztését tekintve. Valószínűsíthetően ebből lett elege az olaszok többségének, amikor a szóban forgó két, radikálisabb elképzelésekkel rendelkező pártra adták szavazataik felét. Így matematikailag megteremtették az esélyt a kormányzásra, a koalíció hosszabb távon azonban annál valótlanabb elképzelés. Még a korábbi korrupt elit ellenzése sem nevezhető közös platformnak, hiszen a választásokig a Liga Silvio Berlusconi korábbi miniszterelnök Forza Italiajával volt koalícióban. Továbbá a Liga éveken át próbálta Dél-Olaszországot leválasztani annak „lusta” mivoltára hivatkozva, míg az Öt Csillag Mozgalom főleg a déliektől szerzett támogatást. Az egyetlen közös pont az Európai Unió megszorításainak ellenzése.

Amiben az olasz populisták és Brüsszel szemben áll egymással, még csak nem is a gazdaság élénkítésére való törekvés, hiszen azon mindkét fél csak nyerhetne. A nézeteltérés tárgya a növekedéshez szükséges politikai elképzelésekben rejlik. Az intézményi háttér után lássuk hát a gazdasági problémát.

Kinőni vagy lefaragni

Az olasz adósság problémája az eurózónás, majd csak görög válsággá lefokozott eseménysorozat óta Damoklész kardjaként lebeg az európai döntéshozók felett. Görögország 345 milliárd eurós adóssága szinte eltörpül az olaszok 2300 milliárdos teljesítményéhez képest. Az olasz adósság problémája elérte azt a szintet, amit már nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

Miért csak most, és nem mondjuk 120 százaléknál? Annak érdekében, hogy választ kapjunk erre a kérdésre, látnunk kell, mi volt a fő különbség Görögország és Olaszország helyzete között. A görög adósságválság még az Európai Központi Bank eszközvásárlási programjának bejelentése előtt kirobbant. A görög államkötvények így a program bejelentésekor már nem számítottak a vásárolható eszközök csoportjába. A görögöket végül az európai kormányoknak és az IMF-nek kellett megfinanszíroznia, míg az EKB likviditási lélegeztetőgépen tartotta a görög bankrendszert.

Az olasz helyzet ezzel szemben jelentősen másképp, idáig sokkal kedvezőbben alakult. Az olasz kötvények igen szép számban bekerültek az eszközvásárlási program kosarába, részben a gazdaság mérete, részben a program szabályai miatt. Az EKB nem vásárolhatott a betéti rátája alatti hozamok mellett állampapírt, hiszen azzal veszteséget érne el. A szabály miatt a német kötvények kiestek a kosárból, így a Központi Bank kénytelen volt azokat más, javarészt olasz kötvényekkel pótolni. Ezzel egy időben nem csak az EKB növelte olasz állampapír kitettségét. A rossz hitelállománnyal küzdő olasz bankrendszer is feltankolt „biztonságos” állampapírokból.

Forrás: Banca d’Italia, Eurostat

Forrás: Banca d’Italia, Eurostat

A hozamok emelkedése és a kötvényárak esése mind a Központi Banknak, mind az olasz pénzügyi rendszernek igen fájdalmas. Nem meglepő tehát, hogy az alakuló kormány a kötvények megtartására próbálta rávenni a Központi Bankot, ám ez olaj volt a tűzre. Az eszközvásárlások leállítása eleve kedvezőtlen kondíciókat teremt, erre tett rá még egy lapáttal a politikai bizonytalanság. Az EKB ennek ellenére várhatóan el fog határolódni az ötlettől, hiszen hivatalosan nem finanszírozhat tagállamot. Ha nem lehet leírni az adósságot, egy lehetséges megoldás marad: kinőni azt. Ez a megoldás ugyanakkor újabb ellentétet szül Róma és Brüsszel között.

Az olasz populisták, néhány elemzővel együtt, akik látszólag megbuktak makroökonómiából, szeretik azon véleményüket hangoztatni, mely szerint még több hitel felvételével sikerülhet beindítani a gazdaság növekedését. Ezzel szemben a gonosz technokraták alaptalanul attól tartanak, hogy a túlzott hitelfelvétel adósságspirálba keverheti az olasz államot.

Jól cseng, de nem működik

Olaszországban jelenleg van gazdasági növekedés, még ha egy csiga lassúságával történik is mindez. A populisták narratívája szerint az állami költekezés növelése fel tudná turbózni ezt a csigát. Az ötlet alapját Keynes makrogazdasági elmélete nyújtja. Az elmélet igen jól csengő megoldásokat ad, azonban jelen helyzetben van egy hibája. Egészen más körülmények között működik.

Nem véletlen, hogy a keynesi gazdaságpolitika egy olyan gazdasági szituációban vált sikeressé, ahol magas volt a megtakarítások aránya, a fogyasztási hajlandóság ezzel párhuzamosan akadozott, valamint az államadósság nem verte az egeket. Hitelből történő költekezéssel így fel lehet szívni az extra megtakarítást a piacról és beindítani a fogyasztást. Emellett a hitelfelvétel mellett megugró kamatlábak nem emésztik fel a növekedésből származó extra adóbevételeket.

Mit látunk ezzel szemben Olaszországban? A gazdaság külső forrásokra szorul, a belső megtakarítási kedv rekordalacsony szinten van. Az emberek fogyasztási hajlandósága intervenció nélkül is magas. Egyszázalékos hozamnövekedés a GDP 1,3 százalékát emésztené fel az államkasszából. Ilyen körülmények mellett teljességgel borítékolható az elmélet bukása.

A nyilvánvalóan kudarcra ítélt, azonban jól eladható megoldások helyett egy alakuló kormány programjának inkább a növekedés okára és annak támogatására kellene koncentrálnia. Az olasz gazdaság sikeresen kiigazította külkereskedelmi mérlegét, a hiányból többlet lett az elmúlt négy év során. Ez azonban nem devizamanipulálásnak, de még csak nem is a támogató monetáris politikának köszönhető. Az export- és importárak közötti különbség valójában nőtt ezen időszakban, a termékek behozatala szintén nőtt. A munkaerő sem vált olcsóbbá, az egységbérköltségek szintén pozitív trendet mutatnak. Mindezen adatokat figyelembe véve egyetlen logikus magyarázat létezik a jelenségre: a nemzetközi konjunktúra erősödött. A külkereskedelmi mérleg helyzete nem csak növekedési szempontból releváns. A mérleg többlete a fent említett külső forrásigényt enyhíti, a gazdaság pozícióját erősíti és függetleníti a nemzetközi hangulattól.

Forrás: Banca d’Italia, Eurostat

Forrás: Banca d’Italia, Eurostat

A populista politikusok, akik szembe próbálnak menni a nemzetközi véleménnyel és piacokkal épp azt tévesztik szem elől, hogy hogyan lehetne erős alkupozícióhoz jutni a meglévő trendek kihasználásával. Ehelyett épp azt a piaci közösséget kritizálják, akik az olasz gazdasági növekedést egy szalmaszállal még próbálják tartani. Azonban még semmi sincs kőbe vésve. Az alapító ország csődje és a monetáris unió összeomlása még elkerülhető megfelelő gazdaságpolitikával. Európa lába egy újabb populista erővel az olasz csizmában azonban könnyen megremeghet.