Ha belerokkanunk is!

Nagy vihart vert annak idején, amikor Gyurcsány Ferenc frissen felkent miniszterelnök 2004 szeptemberében azzal nyitott, hogy „nagy a jólét”. S bár nem így értette, én azóta is azt gondolom, hogy ez egyike volt nagyon igaz kijelentéseinek, és valójában ezt kerülgeti tanult kollégáim és barátaim, Szabó „Nyugdíjas” László és Kabai „Nyugdíjpártos” Tibor kis csörtéje is.

A fejlett világ talán túlzásba vitte a II. világháborút követő békeévtizedek szocializmusát. Az azóta született generációk számára (azaz ma már szinte mindenkinek) természetes az államok olyan szintű belemászása mindenbe, ami azt megelőzően egyáltalán nem volt természetes. Ez átvállalt, központosított és jól-rosszul ellátott közszolgáltatások óriásira duzzadt költségvetési bevételi és kiadási oldaláról (is) szól. Meg a kiszorító hatásról, hogy nem is akarok, de nehezen is tudnék én (=családom, közösségem) úgy gondoskodni alapvető dolgokról, mint ahogy azt korábban kikényszerítette belőlem az élet (vagy maradt részben megoldatlanul, lásd magasabb halálozás, írni-olvasni tudók alacsonyabb aránya, időskori szegénység, stb.).

A „nagy jólétben” így a fejlett és egyre gazdagabb nyugati világ elfelejtette azt is, hogy honnan indultak a nyugdíjrendszerek és mire is jöttek létre. Eredetileg a munkavégző képességüket elvesztett, idős vagy beteg/rokkant emberek jövedelempótlása, azaz egyfajta segély volt ez. Ebből egy bizonyos kor felett mindenkinek járó juttatás lett, majd az időskori jövedelem pótlásából egyre inkább a jövedelem – munkavégzés nélküli – biztosítása következett. A nyugdíjak az aktívak termelékenység-növekedési ütemével arányosan nőttek, s a nyugdíj/átlagbér arány 20-30%-ról 60-80%-ra nőtt (vagy akár többre). Eközben, jól ismert módon, a jogszabályi – és effektív – nyugdíjba meneteli korhatárok csökkentek, miközben a várható élettartam nőtt, így a nyugdíjas/aktív évek aránya jelentősen eltolódott. Nagy volt a jólét, mindez belefért, könnyű és népszerű volt mindezt megígérni és megvalósítani. El szoktuk felejteni, hogy a demográfia, a korfa fejre állása, amivel Szabó Laci kezd, nem önmagában egy előre láthatatlan deus ex machina volt. Ami elmaradt, az a tartalékképzés a jó időkben a rossz időkre. La Fontaine, you know.

Kabai Tiborral beszélgettem, amikor a Nyugdíjaspárt koncepciója még készülőben volt, és már akkor igyekeztem felhívni a figyelmet a fenntarthatóság és megfelelőség dichotómiájára. Akkor még a fenntarthatóságról nem sok szó esett az anyagban, ma már legalább kimondja, hogy „ha a fenntarthatóság és a megfelelőség között konfliktus van, akkor a megfelelőség mellett tesszük le a garast”. Ez legalább egyenes beszéd, valóban, egy színtiszta érdekvédelmi tömörülés jelszava ez, amely ha ügyes és elég fenyegetőnek is tűnik, kilobbizza magának, ami neki jó, legyen ennek bármilyen következménye. Ahogy Laci is írja, a fejlett világnak egyelőre nincs válasza arra a vélelmezett rémképre, ha dühödt nyugdíjasok veszik majd el unokáik oktatása és dolgozó gyermekeik boldogulása elől a szűkös forrásokat. A jövő elkezdődött, a nyugdíjasok a szavazópolgárok kb. 25-30%-át, de a valóban szavazók kb. 40%-át teszik ki (Magyarországon – de gyanítom, máshol se az ellenkezője az összkép). Vessünk még egy pillantást az elmúlt 20 év oktatási, egészségügyi és nyugdíj-kiadásainak trendvonalára. Ahogy tanult barátom erre mindig mondja, nem attól kell tartani, hogy összedől a nyugdíjrendszer és nem lesznek nyugdíjak, hanem hogy csak nyugdíjak lesznek és minden pénzt erre fizetünk, s az utolsó, öreg, ember ebben az országban majd kapcsolja már le a villanyt.

Lacival az írása kapcsán beszélgettünk arról is, hogy látható módon munkaerő-hiányt és elszaladó béreket tapasztalunk. Az a rengeteg képzett ember, aki elhagyta az országot (jórészt, illetve többek között azért, mert pontosan látja a fentieket), ily módon segít az itt maradtak értékét növelni. Nyugdíjak csak akkor lesznek, ha vannak aktívak, van gazdasági növekedés, foglalkoztatás, növekvő bérek, tartalék-képzés (akár TB-járulékok, akár bármilyen más félretevés formájában). Érdekes, ahogy az aktív korúak emigrációja és a majdani nyugdíjak szintje így is összeér(het).

Egyébként kétféle országban égető kevésbé a fent vázolt problémakör: a szuper gazdagoknál és okosaknál (pl. Norvégia), ahol még nagyon sokáig tartanak a tartalékok, és azoknál, ahol hagyományosan nem volt és nem is lett az államnak ennyire kiszorító szerepe (pl. Délkelet-Ázsia, Új-Zéland). Mindenhol máshol a fő kérdés nem is az, hogy nem sejtjük a megoldás irányát, hanem hogy mégis hogyan is lehetne A-ból B-be eljutni. Hogy klasszikusokat idézzünk, ha a marslakók elvinnék a nyugdíjasokat, akkor persze „egyszerűbb” lenne a válasz, hogy adjunk mindenkinek egy minimális, az éhenhalás elkerüléséhez szükséges szintet (erről beszél Tibor is a 40 ezer forintos alapnyugdíjjal, és nagyjából ezt használtuk mi is a Nyugdíj Kerekasztal számításaiban 8-10 éve). Továbbá kövessünk el mindent azért, hogy az emberek (és családjuk) képesek legyenek efölött is tartalékot képezni idős napjaikra, viszont ezt ne akarjuk megtenni helyettük. De mivel átmenet is van a világon, sajnos nemigen tudok ma olyan modellt, amely finanszírozható is lenne és egyidejűleg a mindenkori (mai és jövőbeli) nyugdíjasok számára is megfelelő és fair juttatásokat adna, és az aktívakat is munkavégzésre és tartalék-képzésre, noch dazu intergenerációs transzferekre (TB-járulék) ösztönözné. Amit Laci vázol a nyugdíjas érdekérvényesítés növekvő veszélyeiről, az nem elvethető, és tán az a leghelyesebb, ha azzal zárom, amit az ember inkább csak egy sör (jellemzően nem az első…) mellett a pultnál szokott kimondani, hogy a demokrácia mai szabályrendszerében nem is nagyon látszik a válasz.

Holtzer Péter

Disclaimer: A hozzászólásokat megelőzendő, én aztán biztos nem az vagyok, aki az aktívakat és a már nem aktívakat össze kívánná ugrasztani, aki két ellenérdekelt harcos csoportot lát bennük. Az időskorú nem kizárólag pénzközpontú, ő is tudja, hogy a saját gyerekétől és unokájától is elvesz, ha zéró összegű játszmákhoz partner, és az aktív korú is emlékszik a három kenyér metaforájára. De a – mindenkori – politika egyrészt tart mindenféle társadalmi csoportoktól, másrészt jó szokása szerint igyekszik ezeket ki is játszani egymás ellenében és saját érdekében. Tehát még ha nem is mi akarunk ellentétet szítani ott, ahol magától esetleg nem lenne, a realitásokkal és a minket körülvevő környezettel legyünk tisztában.