populizmus

Ha nem állunk elő jobbal, a populizmus marad

Egyenlőtlenségek a fejlett országokban

Már több mint egy éve, hogy a fejlett világbeli középosztály elégedetlensége fordulóponthoz ért és a Brexit népszavazással majd Trump elnökké választásával hangot is adtak ennek. Ezek az események kényszerítő erővel hatottak, a politikában végre fókuszba kerültek azok a csoportok, akik számára a globalizáció nem hozott elég jóléti növekedést. Bár a problémák felszínen vannak, egyelőre sem a hagyományos politikai erők, sem a politikába kívülről érkezettek nem tudnak olyan megoldással előállni, ami enyhítene a feszültségeken. Hiába telt el egy év, hiába realizálta a fejlett világ, hogy komoly kihívásról van szó, a középosztály hanyatlásának megállítására egyelőre nem született válasz.

Persze nem lehet a fejlett világbeli középosztályt teljesen egy kalap alá venni, hiszen országonként, régiónként különbözhetnek az elégedetlenség mögött rejlő okok. Azért mégis van egy sor olyan közös, határokon átívelő gazdasági, politikai és kulturális elem, ami Nyugat-Európában és az USA-ban is egyaránt megjelenik, és ami az elmúlt harminc-negyven év következtében végül a populizmus megerősödéséhez, a hagyományos bal- és jobboldali pártok gyengüléséhez vezetett. Hogy az elmúlt időszakot, a megoldási kísérleteket és azok hiányát is értékelni tudjuk, először általánosságban álljanak itt a középosztály problémái, illetve ezzel párhuzamosan a politika által adott válaszok. Számszerűsíthetősége miatt a gazdasági okok mentén lehet a legegyszerűbben megfogni a kérdést. Míg a fejlett világ felsőközéposztálya és a fejlődő országok népessége úgy általában elképesztő módon részesedett az 1980-as évektől kiépülő globalizált gazdasági rendszer növekedéséből, addig a fejlett világ középosztályának helyzete nem, vagy csak alig lett jobb ebben az időszakban. Tehát amíg az országok és az emberek közti egyenlőtlenség is csökkent globális szinten, addig a fejlett országokon belüli egyenlőtlenség növekedett.

A csalódottság forrásai

Természetesen a munkaerő egyre szabadabb áramlása és így a fejlett világba való bevándorlás kérdése is feszültebbé tette a helyzetet. Egyik oldalról a bevándorlás segíti a GDP-növekedést és oldja a munkaerőhiányt olyan területeken, ahol arra szükség van, másik oldalon viszont nagyobb versenyt jelent a fejlett világba született középosztály számára, miközben a közszolgáltatások és szociális juttatások rendszerét is terheli. És akkor a kulturális különbségekről, az együttélés nehézségeiről mégcsak nem is beszéltünk.

A csalódott középosztálybeliek számára a munkaerő, a termékek és a szolgáltatások szabad áramlása – ami az Európai Unióban és a különböző szabadkereskedelmi egyezmények útján az USA-ban is egyre nagyobb teret nyert – nem mutatta meg az előnyeit. Az elitek számára viszont, akik részesednek a vállalati nyereségekből, akik a nemzetközi intézményekben dolgoznak és akiknek beleszólásuk van a politikai és üzleti élet menetébe, óriási fellendülést hozott a globalizáció. De talán ezeknél is nagyobb probléma – ez az USA-ban és az Egyesült Királyságban a leglátványosabb –, hogy a magas oktatási költségeknek és így a mobilitás hiányának köszönhetően nem nagyon látszik a remény, hogy az egyénnek van lehetősége a kitörésre.

Milyen választ kínálnak a populisták?

A populisták által adott válaszok jórészben a folyamatok visszafordítását jelentik: újra kell tárgyalni vagy fel kell mondani a szabadkereskedelmi egyezményeket, vissza kell hozni a munkát, korlátozni kell a bevándorlást, újra kell osztani a jövedelmeket a szegény és a gazdag, a vállalatok tulajdonosai és a munkások között. Persze a fejlett országok között egészen különböző mértékben és formában kerültek elő ezek az ígéretek, de ami közös bennük, hogy ezek a hangok szinte mindenhol nagyobb tömegeket értek el, mint azt az elmúlt évtizedekben bármikor.

Jövedelmi változások a világban 1988 és 2008 között (forrás: Resolution Fundation)

Beváltatlan ígéretek

Jelenleg az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban érdemes tesztelni a populista szólamok valóságba ültethetőségét. Persze még nem dőlt el, hogy Trump négyéves ciklusának végén vagy a britek EU-ból való (még mindig esetleges) kilépése után mi lesz a választók véleménye a 2016-ban hozott döntéseikről, de mindenképpen megéri figyelemmel követni, hogy hol is tart most ez a kérdés.
Ha a Brexit szavazás és Trump megválasztásának következményeit nézzük az azóta eltelt 1-1,5 évben, a legszembetűnőbb egyértelműen az, hogy szinte semmilyen konzisztens gazdasági vagy politikai irány nem látszik kirajzolódni. Legjobb esetben is egyfajta patthelyzetnek lehetünk szemtanúi, az áhított célok és a valóság között ugyanis akkora a szakadék, hogy közelről látva már senki sem szeretné megpróbálni átugrani.

Egyenlőtlenség és mobilitás a fejlett országokban (forrás: Wordbank, University of Ottawa/Miles Corak)

Trump: ígéretek és valóság

Trump ígéretei, melyeket a csalódott középosztály felé tett, eddig nem valósultak meg, és ma nem is tűnik úgy, hogy ezeknek valaha lesz realitása. Az ipari szektorban beígért munkahelyteremtés eddig kimerült néhány Twitter üzenetben, ahol az elnök a munkát kiszervező vállalatokat fenyegette, miközben a szabadkereskedelmi egyezményeket tekintve is csak retorikáját nézve hozott változást Trump. Hiába üzeni a másfél hetes ázsiai útja után az elnök, hogy történelmi jelentőségű egyeztetések történtek, ha a gyakorlatban nem látszik semmi. Az igaz persze, hogy Trump januárban rögtön kiléptette az USA-t a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodásból, de ez is inkább látszatcselekvésnek minősíthető a középosztály szemében: a kelet-ázsiai geopolitikát tekintve lehet ennek relevanciája, de gazdasági értelemben marginális kérdés. Valami hasonló történik a Mexikót, Kanadát és az Egyesült Államokat tömörítő NAFTA megállapodással is: hiába lépnének ki vagy tárgyalnák újra az egyezményt, a detroiti gyárakba semmiképpen nem fog hazajönni a munka a mexikói gyártósorokról, a vállalatok ezzel ugyanis az olcsó mexikói munkaerőnek köszönhető versenyképességüket veszítenék el a német és japán autógyártókkal szemben. Az újraelosztás tekintetében sem látszik érdemi előrelépés: a jelenleg elfogadás előtt lévő Trump-féle adóreform szinte semmilyen mértékben nem járul hozzá az egyenlőtlenségek csökkentéséhez.

May: ígéretek és valóság

Bár a Brexit kérdése sok szempontból másképp fest, a probléma gyökere alapvetően hasonló. A középosztály hisz vagy hitt benne, hogy az EU-n belüli szabad munkaerő-áramlás korlátozásával lassíthatók vagy visszafordíthatók a globalizációnak tulajdonított negatív hatások, de rövid távon legfeljebb csak a gyengülő gazdasági kilátásokat érezhetik a bőrükön a választók.
Az angol kormánypárt is két tűz között érzi magát a Brexit-tárgyalások és a gazdasági kilátások miatt. Egyik oldalról meg kell felelni a választóknak és vezetniük kell a kilépési tárgyalásokat, hiszen erre kaptak mandátumot, másik oldalon szeretnék megtartani az angol gazdaság versenyképességét. Ez vezet pillanatnyilag a jelenlegi patthelyzethez, amely végeláthatatlan tárgyalások sorát jelenti az EU-val, és aminek a végén nem látszik, hogyan lehetne az egésznek pozitív kimenetele. A tárgyalások jelenleg még el sem jutottak odáig, hogy a szabadkereskedelem és a munkaerőpiac kérdése az asztalra kerüljön, miközben a gyengülő fonton és a bevándorlók csökkenése által létrejött munkaerőhiányon keresztül a gazdasági szereplők már erősen érzik a szavazás negatív következményeit.
Nem csoda, hogy ezek után mind Trump, mind a Brexit-döntés népszerűsége drasztikusan csökkent 2017 során. A közvéleménykutatások szerint Trump népszerűsége az egyik legalacsonyabb a tíz hónapot hivatalban töltött elnökök közül, miközben a Brexit tényével magával és a Brexitről folyó tárgyalásokkal kapcsolatban is egyre csalódottabbak az emberek Angliában.

Miért nem valósulnak meg az ígéretek?

A probléma leginkább az, hogy a középosztály helyzete és a globalizáció fejlődése közti negatív kapcsolat jórészt egy hamis dilemmán alapszik. Trump elnökké választása és a Brexit-pártolók győzelme után nem történik más, minthogy ez a dolog kezd egyértelművé válni. Fel lehet rúgni a szabadkereskedelmi egyezményeket, ki lehet tiltani a bevándorlókat az országból, csakhogy ez maximum rövid távon, ráadásul nagyon kis mértékben fog hozzájárulni a középosztály jólétéhez, miközben a gazdaság egészére nézve jelentős károkat okoz, hosszú távon pedig semmit sem fog javítani.

Jó példa erre a detroiti autógyártás példája, ahol nincs igazán választása az amerikai félnek. Ha vissza próbálják hozni az autógyártást Mexikóból, az amerikai autóexport a drágulás miatt versenyképtelenné válik, és még több amerikai fog japán és német autót vásárolni. Ha pedig ennek megakadályozására vámokat vezetnének be az importra, előbb-utóbb a fogyasztói érték rombolásából érné akkora gazdasági kár az Egyesült Államok választópolgárait, hogy végül nem érne célt a változtatás. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ilyen esetben válaszul más országok is vámokat vethetnének ki az amerikai termékekre. A kereskedelmi háborúval pedig hosszú távon mindenki csak veszíteni fog.

Egy másik dolog, amit nem lehet kihagyni a kérdést tárgyalva, szintén a probléma rossz diagnózisából fakad: a középosztály jelenlegi helyzetéért ugyanis a technológiai fejlődés legalább annyira felelős, mint minden más. A technológiai fejlődés persze kéz a kézben járt a globalizációval, de ezt visszacsinálni teljesen lehetetlen vállalkozás. A technológia okozta változás pedig a jövőben is folytatódni fog. Nem állíthatjuk le az elektromos, önvezető autó- és kamionfejlesztéseket csak azért, mert sokszázezer sofőr veszíti majd el a munkáját az USA-ban, illetve nem érdemes megállítani a kiskereskedelmi beruházásokat sem, még ha ez az eladók munkájába kerül is.

Az extrém helyzet azért változhat

Bár a trendszerű változások, mint a technológiai fejlődés és a globalizáció mellett vannak arra mutató jelek, hogy az egyenlőtlenség kérdése javulhat, ezek inkább csak ciklikus tényezőknek tudhatók be. Ilyen például, hogy a jelenlegi gazdasági ciklusban a jegybankárok az alacsony kamatokkal és a mennyiségi lazításokkal jelentősen növelték az eszközárakat, ami az ingatlanok, vállalati tulajdonrészek értékének emelkedésén keresztül a gazdagokat tették még gazdagabbá. A munkaerőhiány növekedésével, a kamatok normalizálódásával láthatunk majd korrekciót a tőkével rendelkezők és a munkások vagyoni helyzete között, de ez nem fogja megoldani az egyenlőtlenség kérdését.

Nem látszik a fény az alagút végén

Hogyan lehetne mégis kezelni a helyzetet? Mi lesz a fejlett országok reményvesztett középosztályaival, az egyenlőtlenséggel, ha közben nem javul a felzárkózás esélye? Ez az a kérdés, amire egyelőre nem született válasz. Mára eljutottunk oda – és ezt a hagyományos jobb- és baloldali pártok érezhetik csak a szavazók elvesztésén keresztül igazán –, hogy a problémát nem lehet ignorálni, miközben a populista politikusok ígéretei sem tűnnek olyan vonzónak, ha azokat közelebbről nézzük. Ez előbb-utóbb széles körben nyilvánvalóvá fog válni.

Középtávon, jobb híján valószínűleg a szociális juttatások rendszerének erősítése enyhíthet a helyzeten, de hosszú távon, ha tovább növekszik az egyenlőtlenség, akkor az alapjövedelem intézménye is nagyobb teret nyerhet. Egyelőre azonban az alapjövedelem túl drága a gazdaság számára, miközben a legtöbb társadalom nem is tartja igazságosnak egy ilyen támogatási rendszer bevezetését, különösképpen az Egyesült Államokban nincs ennek hagyománya. Ugyanígy azt is nehéz most elképzelni, hogy mit kezd majd magával az a sok ember, aki csak pénzt fog kapni, de munkája nem lesz. Egyszerűen még nem vagyunk felkészülve egy ilyen világ eljövetelére. Viszont ha nem akarjuk visszafordítani a fejlődést, és közben nem akarunk egyre növekvő társadalmi feszültségekkel szembenézni, akkor el kell fogadnunk, hogy újfajta szemléletre, új típusú támogatási rendszerek kidolgozására lesz szükség. Ma még nem látjuk pontosan, meddig eszkalálódik ez a jelenség, ha a közpolitikákon dolgozók nem állnak elő újabb javaslatokkal, de egy dolog biztos: ha nem állunk elő valami újjal, a probléma nem fog magától megoldódni, a populizmus pedig még sokáig velünk marad.