Három a magyar igazság

Citadella kolléga két héttel ezelőtti írása a gyerekvállalásról olyan témát feszeget, mely – ilyen vagy olyan formában, de – szinte nap, mint nap itt az Alapkezelőben is sokunkat foglalkoztat. Természetes, hogy foglalkoztat, hiszen életkorunkat tekintve mi is éppen gyerekvállalási korban vagyunk vagy egy kicsit talán már utána, vagy éppen még előtte. (Örömteli, hogy az Alapkezelő tágabb létszáma ismét bővült, hiszen a múlt hétre is jutott nálunk egy gyerekszületés és egy „babát várunk” bejelentés is.)

Azon túlmenően, hogy a kollégám cikkében foglaltakkal maximálisan egyetértek, remélem, hogy az utolsó mondata kapcsán nem lesz igaza. Remélem, nem lesz igaza abban, hogy csak egy kiszámítható, családbarát, ciklusokon átívelő gyerekvállalásra ösztönző adó/támogatási/ösztönző-rendszer megléte esetén fognak több gyermeket vállalni a magyar családok. Én magam is vallom, hogy ebben az egyre inkább énközpontú, zajos világban szükség van ilyen ösztönzőkre is, de őszintén remélem, hogy e nélkül is sikerülni fog némi javulást elérni a jelenlegi szintekről. Mert ez a jól felfogott társadalmi érdekünk (is). Habár, amennyiben a szívemre teszem a kezem, azt gondolom, hogy ösztönző-rendszer ide vagy oda, ebben a rendkívül fontos csatában jelenleg vesztésre állunk. Megint csak remélem, hogy kizárólag a csatában. Mert egy társadalom sikere minden téren a társadalmat alkotó egyének/családok egyéni döntéseitől, illetve egyéni erőfeszítéseitől függ leginkább. Azt gondolom, mindezek a gyerekvállalás témakörére is érvényesek.

A második világháborút követően elemi szükséglete volt a lélekszámban megfogyatkozott nemzeteknek – természetesen nem csak Magyarországnak –, hogy újból minél több gyermek szülessen. A kor politikusai pedig különböző módon igyekeztek támogatni ezt a szükségletet. Hazánkban ekkor jött el az úgynevezett Ratkó-korszak. Az abortusztilalomnak és a gyermektelenségi adónak aztán hamar meg is lett a következménye a hirtelen megugró születésszám formájában.

1967-ben aztán a pártállam újabb ösztönző rendszert talált ki a gyermekvállalási hajlandóság növelése érdekében. Ez volt a gyermekgondozási segély, azaz a gyes. Érkezett is menetrendszerűen a társadalom válasza az újabb nagy létszámú nemzedék (gyes-generáció) képében. (Persze azt nem tudjuk pontosan, hogy mekkora szerepe is volt a születésszám növekedésében a gyes bevezetésének, és mekkora a szülővé válás iránti természetes vágynak, de bizonyosan volt valamekkora.) Most már sajnos kijelenthető, hogy én magam is ehhez az utolsó – remélem ez a kijelentés csak átmenetileg igaz – nagy létszámú generációhoz tartozom, hiszen az 1970-es évek szülötte vagyok.

Amennyiben megnézzük a mai Magyarország korfáját (lásd az ábrát lentebb), könnyen észre tudjuk venni rajta ezt a két időszakot. Sajnos az ábrán az is látszik, hogy a gyes-generáció már közel sem vállal(t) annyi gyermeket, mint amennyire csupán a létszámát tekintve is számítani lehetett. Ezen segíthet most valamit a kormány demográfiai akcióterve, hogy néhány év múlva az újabb nagy létszámú generációra talán éppen családi adókedvezmény-nemzedékként tudjunk hivatkozni. Kívánom, hogy így legyen! Persze nem a fogalom a fontos, hanem a produktum. Megszülető gyermekeink emelkedő száma.

Három a magyar igazság

Egyszerű statisztika, hogy a társadalmi reprodukcióhoz családonként, illetve páronként (avagy egészen pontosan egy szülőképes korú nőre vetítve) 2,1 gyermek születésére van szükség. Hazánkban jelenleg ez a mutatószám az 1,5-ös értéket közelíti. Még mindig elkeserítően alacsony szám. (De legalább már emelkedőben van a 2011-es, abszolút minimumot jelentő 1,24-es értékről, ami már a gyors ütemű népességfogyás kategóriája.) És mivel értelemszerűen ez a 2,1-es mutatószám csak társadalmi szinten értelmezhető, az egyes családok szintjén három gyermek születésére – azaz a jelenlegi szint megduplázására (!) – van/lenne szükség ahhoz, hogy a Magyarországot is sújtó népességfogyás megállítható, majd pedig a folyamat megfordítható legyen.

Vajon mikor ideális befektetni?

Természetesen, amikor egy-egy eszköz ára olcsó – vágják rá sokan. Igen, ez nagyságrendileg igaz is, csakhogy a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyen helyzetben inkább még kivárunk egy kicsit. Mert mi lesz, ha még ezután is esnek az árfolyamok? Mi lesz, ha nem találom el a korrekció alját? Mi lesz, ha mégis minden összedől? Azaz szeretnénk a folyamatosan ránk zúduló információ-áradatból – amelynek nagy része csak felesleges zaj – kiválasztani a lényegeseket, és várjuk, csak várjuk az ideális időpontot. De elárulok Önöknek valamit. Soha nem lesz olyan, hogy ideális. Hogy minden egyszerre optimális. Akkor fektessünk be, amikor befektetésre váró pénzünk van. Gondoljuk át a lehetőségeinket, mérlegeljünk alaposan és döntsünk felelősséggel. Aztán pedig egyszerűen csak vágjunk bele.

Valami hasonlót gondolok a gyerekvállalásról is. Amennyiben a szándékunk adott és olyan szerencsében van részünk, hogy megtaláltuk az ideális(nak vélt) partnert is hozzá – a gyerekvállalásnak pedig nincs biológiai akadálya –, ne várjunk az ideális pillanatra, mert az ugyanúgy nem fog eljönni, mint ahogyan nem fog eljönni a befektetéseink esetében sem. De az is lehet, hogy eljön, akkor viszont nem ismerjük fel. Szóval egyszerűen csak vágjunk bele. A többit pedig majd meg fogjuk oldani. Biztosan sikerülni fog. Én magam – rövid távon – már akkor is boldog lennék, ha legalább a betervezett gyermekeink köztünk lennének. Kivétel nélkül, mindannyian.

A cikkben foglaltak teljes mértékben személyes véleményemet tükrözik. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy a gyerekvállalás kérdése rendkívül érzékeny és összetett téma, ami azon túl, hogy az egyik legfontosabb stratégiai döntés az életünkben – melynek kétségtelenül van társadalmi áthallása is –, mégiscsak mindenkinek az egyik legbelsőbb magánügye.

A kiemelt kép forrása: a Szerző archívuma