Miért rakjuk fel a magyar GDP tíz százalékát a megújulók vs. nukleáris globális meccsre az első menetben, ha a hetedikben is fogadhatunk?

Száz évvel ezelőtt az első világháborúban a magyarok és az oroszok még nagyban lovacskáztak a Nyugaton már megszületett és erősödő új technológiák (repülőgép, harckocsi) árnyékában.
A jelenlegi paksi blokkok a tervek szerint 2032-ig működnek, így ezek pótlásáról gond nélkül lehet dönteni 2020 körül. Addigra pedig vélhetően kiderül, hogy az alternatív energiák és az üzemanyagcellák területén bekövetkezik-e a régen várt áttörés.

Azt mondják, hogy a tőzsdék modern világában minden alapkezelői csapatba kell egy atomfizikus. A Concorde Alapkezelő persze halad a korral, így már nekünk is van elméleti fizikusunk, de – ahogy korábbi írásaim alapján mindenki számára kiderülhetett – az nem én vagyok. Ennek ellenére markáns véleményem van a közelmúltban beharangozott paksi nukleáris bővítés kapcsán, hiszen olyan gigantikus pénzről (hitelről) van szó, amely nem csak az energetikai iparágra lesz meghatározó, hanem alapvetően befolyásolja Magyarország makróhelyzetét is a következő évtizedben, ez pedig témába vág. Éppen ezért azt gondolom, Paks elsősorban gazdaságpolitikai döntés, s csupán másodsorban szól az energiáról.
Véleményem rövid összefoglalása: elhamarkodott, korai, kockázatos döntés.

Forrongó alternatív energetikai fejlesztések – őrültség sietni

Az alternatív energiák (fotovoltaikus napelemek, szélkerekek, árapályerőművek, stb.) terén jelenleg valódi forradalom van kibontakozóban. A nyáron volt olyan derült nap, amikor Németország energiaigényének 100 százalékát biztosították az elmúlt években telepített napelemek. A tavalyi évben a német és francia áramtőzsdéken többször alakultak ki negatív árak. Norvégiában az elmúlt hónapokban eladott legnépszerűbb autótípus a Tesla elektromos meghajtású kocsija volt.
Irtózatos kutatási pénz áramlik az iparágba és nap, mint nap ígéretes fejlesztésekről ad hírt a szaksajtó. Az energiatárolás (energiacella) körül is forr a levegő. Széles Gábortól a nemzetközi autóiparig, sokan öntik bele a pénzt és ez középtávon nagy eséllyel eredményeket fog hozni. (Bocs Gábor, de ha tippelni kellene, inkább az utóbbitól várok komolyabb áttörést).
Egy ilyen helyzetben 50-60 évre előre az atomenergiát az alternatívok jelenlegi hatásfokával összehasonlítani, nem tűnik módszertanilag megalapozottnak. Ha öt év múlva csináljuk meg az összehasonlítást, nagy valószínűséggel más eredményeket kapnánk. És ez a lényeg.
Úgy tűnik, a kormány nem követi az Orbán Viktor által is gyakran használt „A hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk” szabályt. A jelenlegi paksi blokkok a tervek szerint 2032-ig működnek, így ezek pótlásáról gond nélkül lehet dönteni 2020 körül. Addigra pedig vélhetően kiderül, hogy az alternatív energiák és az üzemanyagcellák területén bekövetkezik-e a régen várt áttörés. Ha nem, a beruházás a régi blokkok leállításának időpontjáig megvalósítható. Ám, ha véletlenül igen, akkor 2025-ben Magyarország nyakig ül egy óriáshitelből finanszírozott, megfizethetetlenül drágán termelő atomerőműben, ahol a költségek túlnyomó része már a termelés előtt felmerült. Tehát őrültség sietni. Még akkor is, ha az oroszok most véletlenül nem számolták el magukat. Márpedig el szokták számolni…

Elfogadhatatlanul rossz orosz beruházási költségbecslések (azaz drágább lesz)

A magyar–orosz beruházás kapcsán elhangzott háromezermilliárd forintos költséget lelkesen osztják, szorozzák a szakértők, miközben elfelejtik, hogy bár az orosz elméleti matematikusok fantasztikusak, a mindennapokban, főleg a beruházások során közgazdászaik mintha elfelejtenék az alapvető számtani műveletek helyes alkalmazását. Mivel mással lenne magyarázható, hogy a most kezdődő szocsi olimpia a hat évvel ezelőtt kalkulált 12 milliárd dollár helyett 50 (!) milliárd dollárba került. Csak remélni lehet, hogy a paksi beruházást nem ugyanez az agytröszt számolta ki! Sajnos mi magyarok sem vagyunk tévedhetetlenek a kiemelt óriás beruházások költségbecslésekor, elég a négyes metró folyamatosan emelkedő költségeire gondolni. Nagy tételben fogadnék arra, hogy amennyiben a beruházás megvalósul, lényegesen drágább lesz. Meg arra is, hogy egyes politikusok ezt már most pontosan tudják.

Hiányzó professzionális döntés-előkészítési környezet

A kormány elmúlt négyévi törvényhozási gyakorlata az igazi westernhősöket idézi: ők azok, akik először lőnek, aztán kérdeznek.
Egy radikális társadalmi-gazdasági átalakítási program keretében ennek nyilván megvannak az előnyei, de a számtalan törvény- és alkotmánymódosítás, majd azok ismételt módosítása és ezek módja (az egyeztető körök kikerülése végett egyéni képviselői indítványok formájában) világosan mutatja: a kormánynak sokkal fontosabb a probléma gyors, mintsem átfogó és hibátlan megoldása.
Az „Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács” mondás szellemében hozott döntések során a valódi szakmai egyeztetéseket látszatra független, valójában baráti szakmai szervezetek támogatásával helyettesítik (lásd a Magyar Mérnöki Kamara a paksi bővítést támogató levele, amelyről kiderült, hogy az MVM-ben írták), a kritikusok – jöjjenek azok akár a jobboldalról – pedig meglepődve olvashatják a Magyar Nemzetben, hogy ők valójában Gyurcsány Ferenc legnagyobb barátai. Biztos sokan nem értenek velem egyet, de függetlenül a jó ízléstől, ez a probléma-megoldási mód nem feltétlenül eredménytelen, feltéve, hogy a később felbukkanó nagyobb hibák korrigálásra kerülnek. Alkotmányozó többséggel a Fidesz olyan kényelmes helyzetben van, mint egy felvételről adott rádióinterjú alanya, aki tudja, ha valamit elront, majd a szerkesztő később kivágja. Ha valami kimaradt a nagy kapkodásban, a következő héten majd kijavítja a parlamenti többség – sokszor a helyesírási hibákkal együtt.
A trafikok üvegének elsötétítésének kérdése és a paksi bővítés azonban nem hozható egy kalap alá, ez utóbbiban nem a cigis dobozok, hanem a szaporított neutronok röpködnek, ráadásul minimum háromezermilliárd forint értékben. Egy ilyen beruházás irtózatosan aprólékos, körültekintő, ennek révén lassú döntés-előkészítést igényel, márpedig Orbán Viktor kormánya egyszerűen nem ebben erős.

Utószó

Az első világháborúban megjelentek a kezdetleges fázisban járó, akkoriban alternatív harci eszköznek számító páncélozott harckocsik és a repülőgépek. A Monarchia hadserege (és az ellenséges orosz hadsereg) ugyanakkor még jelentős részben a korábbi évszázadokban jól bevált lovasságra támaszkodott.
A sulinet.hu ezt írja: „1914-1918, a „nagy háború” egyben a klasszikus huszárság hattyúdala… A lovasságot teljes egészében az orosz hadszíntérre szánták. Hasonló logika szerint tervezett azonban az orosz hadvezetés is. A Monarchia ellen felvonultatott orosz csoportosításban is jelentős lovas erők voltak, vagyis mindkét hadvezetés számított nagyobb lovas összecsapásokra.”

Száz évvel ezelőtt a magyarok és az oroszok még nagyban lovacskáztak a nyugaton már megszületett és erősödő új technológiák árnyékában. Jó lenne, ha tíz év múlva nem lenne „déjà vu” érzésünk!