simor andras ebrd
aug.
21
2014

Hova teszi a pénzt az EBRD? – Interjú Simor Andrással

A londoni székhelyű nemzetközi pénzintézet, az EBRD (amelyben Magyarország is részvényes) azzal a szándékkal száll be tőkéstárs beruházóként vagy csak hitelezőként több, enyhén szólva homályos hátterű, nem éppen demokratikusnak nevezhető országba, például a volt Szovjetunió területén, mert feltételezi, hogy ezzel hozzájárulhat ezen rendszerek demokratizálódásához.

Az EBRD újonnan kinevezett pénzügyi vezérigazgató-helyettese, a bank magyar alelnöke, Simor András az alapblog.hu-nak adott exkluzív interjúban nem cáfolja, hogy a bank döntéseiben igenis keményen szerepet játszanak Amerika és az Európai Unió politikai, stratégiai érdekei, de ez semmiképpen sem eredményezheti, hogy „hülyeségekhez”, soha meg nem térülni képes projektekhez adja a nevét az EBRD. Ellenkezőleg, messzemenően elsődleges szempontjuk, hogy profit keletkezzen azokból a projektekből, amelyekbe beszállnak. Ettől függetlenül mostanában akár komoly potenciális nyereségről kénytelenek lemondani, mert felfüggesztették az eddigi legjobb ügyfelük, azaz Oroszország területén az új projektek finanszírozását, pedig az EBRD itt keresi a legtöbb pénzt.
Simor András – a korábbi jegybankár – az interjúban erőteljesen és aggodalommal hívja fel a figyelmet az alacsony kamatkörnyezet teremtette buborék-képződési veszélyekre – mind a nyugati világot, mind Magyarországot illetően.

 

Zentai Péter: Miért van még mindig szükség az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankra, az EBRD-re? Hiszen alapvetően ugyanaz a funkciója, mint a Világbanknak, egyébként pedig hol vannak már azok az idők, amikor a szovjet birodalom „romjain” tényleg elemi jelentősége volt pénzekkel segíteni Európát: mármint Kelet-Európát?

Simor András: Tisztázni érdemes: a mi mandátumunk arról szól, hogy elősegítsük a demokratikus rendszerben működő piacgazdaságok kifejlődését. Tehát nem elsősorban a szegénység leküzdéséhez kell pénzügyi eszközökkel hozzájárulnunk, mint ahogy ezt a Világbank vagy az Ázsiára, Afrikára, illetve Latin-Amerikára szakosodott regionális nemzetközi fejlesztési bankok teszik. Ismétlem: a piacgazdasági s ezzel összefüggésben, a demokratikusabb viszonyok kiteljesedése érdekében hitelezünk és fektetünk be projektekbe Közép-Kelet-Európában, továbbá egyre inkább a még keletebbre található Ukrajnában, Oroszországban, Mongóliában, Törökországban, közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokban, sőt négy észak-afrikai arab országban, Egyiptomban, Tunéziában, Marokkóban és Jordániában is.

 

Ezek szerint az EBRD részvényesei, értsd hatvanvalahány ország kormánya, számára profitot is termel?

Meglehetősen hiteltelen szereplők lennénk, ha mi, akik a piacgazdaság jelszavát „írjuk zászlónkra”, nem érvényesítenénk üzletpolitikánkban, pénzkihelyezéseinknél és részvényvásárlásainknál a piacgazdaság alapjait, ha figyelmen kívül hagynánk döntéseinknél, hogy nyereséggel kecsegtető üzletekbe igyekezzünk beszállni, illetve hogy mi is nyereségesen működjünk.

 

Ha Magyarországon vagy Ukrajnában, vagy bárhol a céltérség országaiban döntenek egy-egy projekt finanszírozásáról, akkor automatikusan tőkéstársakká is lesznek, tulajdont is szereznek az adott vállalkozásban?

Nem okvetlenül. Ez projektről projektre változik. A lényeg az, hogy – akár részvényesként, akár csupán hitelnyújtóként szállunk is be –feltételként szabjuk meg, hogy az adott beruházás legyen hatékony minden értelemben: pénzügyileg is, legyen versenyképes, erősítse az adott környezet piaci karakterét. Önkormányzati tulajdonban lévő cégek beruházásaiba is be szoktunk némelykor szállni, de azért a kihelyezéseink nyolcvan százaléka a magánszektorhoz jut el.

 

Jól prosperál a bank, jóknak bizonyultak az utóbbi évek befektetései? Egyáltalán mit kezdenek az osztalékkal, illetve a profittal?

A Bank tulajdonosai, részvényesei – 64 államról, illetve 2 nemzetközi intézményről van szó – soha eddig nem vettek még ki pénzt az EBRD által megtermelt haszonból. Így az osztalék és a nyereség folyamatosan erősíti a Bank saját tőkéjét. Sok más tényező mellett ez is magyarázza, hogy az EBRD miért élvez AAA, azaz a legjobb hitelminősítői besorolást, tehát hogy miért vagyunk a világ egyik legstabilabb pénzügyi intézménye. Szóval, igen: abban a tekintetben is folyamatosan „kapitalistaként” tevékenykedünk, hogy profitot realizálunk, idővel kiszállunk általunk beindított projektekből, idővel eladjuk a részvényeinket. Azt azért tudni kell, hogy ha társtulajdonosként szállunk be egy vállalkozásba, soha sem törekszünk többségi tulajdon megszerzésére. Viszont minden esetben célunk, hogy azért legyen akkora részesedésünk az adott – általunk finanszírozott – üzletben, hogy tulajdonhányadunk révén mégiscsak delegálhassunk igazgatókat és rajtuk keresztül belelássunk és érdemben beleszólhassunk az adott cég stratégiai döntéseibe. A teljes kontroll megszerzése azonban nem szabad, hogy célunk legyen.

 

Konkrétan, mekkora profitra tettek szert az utóbbi időben?

Tavaly és tavalyelőtt – mindkét évben – durván egymilliárd eurós nyereségre tettünk szert. Összehasonlításként: a magyar bankrendszer összességében tudott felmutatni körülbelül ekkora profitot a 2008-as válság kitörése előtti években, akkor, amikor a legjobban prosperált. A bank portfóliója, ami 40 milliárd euróra rúg, szintén hasonló a magyar bankrendszer teljes hitelállományához. Viszont a nem teljesítő hitelek állománya az EBRD esetében a hitelállomány 3-4 százalékára rúg, míg a magyar bankrendszer esetében ez a mutató 15 százalék felett van.

 

Hol tud az EBRD a legjobban keresni?

Oroszország számított mindeddig – már csak grandiózus volta miatt is – a legnagyobb hitelfelvevőnknek. Ugyancsak tekintélyes összegeket fektettünk be – és kerestünk is persze – Törökországban, Romániában, Lengyelországban, Ukrajnában, sőt még a jóval kisebb Szerbiában is. Ágazatokra lebontva: talán a pénzügyi szektor mutatkozik befektetéseink legmasszívabb célterületének,  de feljövőben van az energetikai, a mezőgazdasági és mindenféle ipari szektorban és természetesen az infrastrukturális projektekben való hitelezési, illetve tulajdonosi szerepünk is.
Egyébként kinyilvánított célunk, hogy – a külföldi devizákban való eladósodás csökkenését segítendő – egyre inkább törekedjünk a projektek helyi pénzekben történő finanszírozására. Ehhez az EBRD-nek is a tőkepiacról, esetenként a központi banktól kell forrást szereznie, hogy azt tovább hitelezhesse. Ősztől – amikortól a pénzügyi vezérigazgató helyettes funkcióját veszem át – az ilyen műveletek megszervezését is felügyelni fogom. Az EBRD működéséhez szükséges pénz- és más tőkeforrások bevonása, kezelése, a különböző lejáratú kötvénykibocsátások, a likviditás-menedzsment és az egész banki számvitel, pénzügyi tervezés irányítása lesz a feladatom.

 

Hogyan tudja az EBRD összeegyeztetni saját kinyilvánított küldetésével, hogy kiemelkedő partnerévé vált például Törökország, Oroszország, nem is szólva az olyan homályos államokról, mint Tadzsikisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán és általában a legtöbb volt szovjet köztársaság?

Az EBRD számára nem a statikus állapot a lényeges, hanem az, hogy adott országokban milyen irányba haladnak a dolgok, milyen a gazdaságpolitika dinamikája. Törökországban a belpolitikától függetlenül a gazdaság 15 éve egyfolytában erőteljesen piacosodik, roppant sokszínű, erős piaci alapon működő nemzetgazdasággá vált, ahol a külföldi és belföldi magánberuházók egyaránt biztonságban érezhetik magukat.
Ami a volt szovjet köztársaságokat illeti: fejlődésüket és fejlődési potenciáljukat szintén csak relatíve, önmaguk korábbi voltához mérjük, ahogy ezt Közép-Európa országai kapcsán is tesszük. És ilyen alapon gondolja úgy az EBRD, hogy a közép-ázsiai országokban fontos, hogy segítsük kiépíteni a piacgazdaságba vezető utat. Ez akkor is így van, ha ezen országok többségében a politikai rendszer nagyon távol van attól, ami érett demokráciának nevezhető. De a kérdés számunkra az, hogy ki merre tart, és hogy ezt a folyamatot elő tudjuk-e segíteni.

 

Azokban az országokban a hazai befektetők, még ha függetlennek mutatják is magukat, valójában mindenütt erősen össze vannak fonódva az állammal, sok esetben az adott országokat szinte abszolút módon uraló állam- és kormányfőkkel és azok családtagjaival…

Olyan projektben eleve nem vehetünk részt, amelynél bizonyosan vagy gyaníthatóan ott vannak a háttérben egyes állami tisztviselők, vagy az uralkodó és annak családtagjai. Ezt mindig igyekszünk tisztázni. Ugyanakkor minél masszívabb a jelenlétünk az adott térségben, annál inkább kiterebélyesedik annak a garanciarendszere, hogy lassan, de biztosan csökkenhessen a korrupció, csökkenjen a bürokrácia, s ezzel párhuzamosan az állam, illetve az államot uraló családok túl nagy hatalma. Az EBRD hitelezői és befektetői jelenléte egy-egy ilyen országban bátorítást, garanciát nyújt egyre több független külföldi beruházó számára, hogy merjen abban a térségben vállalkozni. S minél több az ilyen igazi piaci szereplő, annál nagyobb valószínűséggel kezd kibontakozni és egyre átláthatóbbá, egyre tisztességesebbé válni a piacgazdaság és közvetetten tisztulni, demokratizálódni kezd, az egész társadalom.

 

Ezek az országok nagy nyersanyagtermelők és exportőrök. Az Önök erősödő közép-ázsiai jelenléte mögött az is meghúzódik, hogy Amerika és az EU politikai és gazdasági okokból egyaránt abban érdekelt, hogy ezeket az országokat leválassza Oroszországról?

Nem cáfolom, hogy az EBRD befektetői banki döntéseit befolyásolja a nagypolitika. Ez konkrétan azáltal érvényesül, hogy a döntéseket jóváhagyó igazgatásunkban a legnagyobb részvényesek hallathatják leginkább a hangjukat, márpedig a legnagyobb tulajdonosok között vannak például az EU tagországai és az Egyesült Államok is. Ők juttatják érvényre a legerősebben, hogy az EBRD kötelessége a demokrácia és a mind átláthatóbb, mind szabadabb piacgazdaság kiépülésének támogatása. Ez ugyebár önmagában véve is politika.

 

Ez jól tetten érhető abban, hogy az EBRD felfüggesztette az új oroszországi projektekhez nyújtott támogatást, holott az EBRD számára Oroszország évek óta csakis nyereségeket hozó piac… Most a nagypolitika oltárán fel kell áldozniuk jelentős profitokat?

Az Európai Tanács (az EU állam- és kormányfőinek tanácskozó testülete) valóban felkérte az EBRD-be delegált EU-országokat képviselő igazgatókat, hogy egyeztessenek egymással a Bank oroszországi hitelezési tevékenységéről. Ennek eredményeként az igazgatóság túlnyomó többségének akaratából egyelőre nem terjesztünk elő igazgatósági jóváhagyásra új orosz projekteket. Ugyanakkor prioritást élveznek most az ukrajnai projektek, mert az ország erősebb piaci nyitását, demokratizálódását viszont részvényeseink igyekeznének támogatni. Más kérdés, hogy Ukrajnában, tekintettel a bonyolult belpolitikai helyzetre, a kelleténél kevesebb izgalmasnak ígérkező projektet találunk. Ennek ellenére idén félmilliárd eurónyi beruházást hagytunk jóvá Ukrajnában.

 

Mégis mi forog kockán – konkrét számokban kifejezve – Oroszországban az EBRD szemszögéből nézve?

Az első félévben – durván – hétszázmillió eurónyi finanszírozást nyújtottunk oroszországi projektek számára. Egyébként az orosz piac nem kevesebb, mint 22-23 százalékát (!) teszi ki a Bank teljes portfóliójának, amely összességében 38 milliárd eurót jelent. Tehát Oroszország 8-9 milliárd eurónyi befektetési portfóliót jelent az EBRD számára.

 

Az EBRD-n belül tevékenykedő gazdasági-pénzügyi kutató részlegnek egy egészen friss tanulmánya azt latolgatja, hogy helyes volt-e vagy sem a banki szektor globalizálása Közép-Kelet-Európában. Azt a nálunk is sokat vitatott dilemmát feszegeti az EBRD, hogy jó-e például nekünk Magyarországon, hogy hatvan százalékos a külföldi bankok tulajdonrésze a bankszektorban. Miért került ez a téma Önöknél is napirendre?

Nyilván elérkezett az ideje annak, hogy mind tudományosabb alapon kezdjük feldolgozni a lecsengőben lévő nemzetközi pénzügyi válság tanulságait. Az ma már tisztán látszik, hogy a finanszírozásnál a bankoknak sokkal inkább szabad és kell támaszkodniuk a betétesi bázisra, mintsem a pénzpiacokról való finanszírozásra. Ez utóbbi legyen a bankok számára kiegészítő forrás, de a fő finanszírozási forrásukat a betétesek jelentsék. A válság közepette az történt, hogy a pénzpiaci, némelykor nagyon kockázatos források rettenetesen gyorsan elillantak. Ez vélhetően nem történt volna meg, ha a bankok finanszírozását sokkal inkább vállalati és magánszemélyek betétei adták volna.

 

Az EBRD friss jelentésének mi az üzenete, mennyire hasznos vagy mennyire káros, ha egy országban ötven százalékosnál magasabb a külföldi bankok tulajdonosi részaránya?

Erre a kérdésre nem adható egyértelmű válasz. A kérdés vizsgálható pénzügyi stabilitási oldalról, illetve abból a szempontból is, hogy milyen struktúra tud leginkább hozzájárulni egy gyors, de fenntartható gazdasági növekedéshez. Ha a pénzügyi stabilitási szempontokat elemezzük, például ha egy helyi gazdasági, pénzügyi válság alakul ki egy országban, akkor kimondottan hasznosnak bizonyulhat, hogy a külföldi banki tulajdonosok felvállalják az esetleg veszteségekbe kerülő leánybankjaik feltőkésítését. Ezáltal óriási terhet vehetnek le az adott állam, kormányának válláról. Ugyanakkor egy globális válság idején a külföldi tulajdonban lévő bankokon keresztül gyorsabban gyűrűznek be a nemzetközi pénzügyi folyamatok negatív hatásai, mint a belföldi tulajdonban lévő pénzintézeteken keresztül. E tekintetben tehát bizonyos védelmet jelenthet az erős hazai tulajdonosi arány. Az országok gazdasági fejlődése szempontjából a múltban jelentős szerepe volt – hazai megtakarítások elégtelen volta miatt – a külföldi megtakarítások, pénzügyi források bevonásának, illetve fejlettebb pénzügyi technikák bevezetésének, ebben pedig jelentős lehet a külföldi bankok szerepe.

Ugyanakkor a válság közepette és utána is egyértelműen kiderült, hogy a bankok viselkedését kevésbé a tulajdonosi szerkezet, inkább az adott országok makrogazdasági fundamentumai határozzák meg.
Míg a nettó külföldi adósságot nem hordozó Csehországból az utóbbi években szinte alig vontak ki forrást a külföldi bankok, és Lengyelországból is csak keveset, addig a rendkívüli mértékben eladósodott Magyarországról rengeteg pénz távozott a külföldi bankokon keresztül. Ez akkor is igaz, ha számításba vesszük, hogy a válság akut szakaszában a külföldi tulajdonosok, például Magyarországra, kétségtelenül sokkal több forrást hoztak be, mint amennyit kivittek. Mostanra azonban visszájára fordult a folyamat: több pénz távozik, mint amennyi bejön – mármint a külföldi tulajdonban lévő bankok révén. Ezzel párhuzamosan az említett két országban, de tágabban Közép-Kelet-Európában a hitelezés néhány év visszaesés után újra növekedésnek indult függetlenül a bankok tulajdonosi szerkezetétől, addig Magyarországon még mindig akadozik az új hitelek jóváhagyása, mert jóval alacsonyabb nálunk a bankok kockázatvállalási hajlandósága.

De van itt egy másik aspektus is: Magyarországon körülbelül hatvan százalékos a külföldi tulajdonosi hányad a bankszektorban. Ám ezzel az aránnyal a nyolc új EU-s tagállam közül Magyarország mégiscsak a külföldi bankoknak legkevésbé kiszolgáltatott országok közé tartozik. A többi Visegrádi országban ez az arányszám jóval nyolcvan százalék felett van. Mégis tőlünk távozott – arányait tekintve – a legtöbb banki tőke és nálunk esett vissza leginkább a hitelezés. A szóban forgó országok között ugyanakkor Szlovéniában tombolt a legsúlyosabb helyi banki válság. Holott Szlovéniában a legkisebb a külföldi bankok aránya a régióban! Kiderült, hogy a félig vagy teljesen állami ellenőrzés alatt ténykedő bankok nem üzleti alapon hiteleztek, hanem állami-politikai klientúra építését, kialakulását, a „tűzhöz közeli” barátok boldogulását segítették. A végén majdnem össze is omlott ez a fajta teljesen hazai bankrendszer, a szlovén állami költségvetésnek, az adófizetőknek óriási áldozatok felvállalásával kellett megmenteniük a hazai bankokat. A szlovén példa dacára ugyanakkor léteznek, például a nyugati világban, jól, átláthatóan, üzleti alapon működő állami pénzintézetek is. Magyarországon viszont – ha összeadjuk például a teljesen állami kézben lévő pénzintézet, az Állami Fejlesztési Bank illetve utódja, az MFB által az elmúlt két évtizedben felhalmozott veszteségeket – akkor óriási összegek jönnének ki.

Azt gondolom, általános nemzetközi tapasztalatként – beleértve a németországi, az ausztriai vagy éppen a magyarországi tapasztalatokat is – kimondhatjuk: minél csekélyebb az állam tulajdonosi beavatkozásának esélye – nem csupán a banki szférában, hanem a gazdaság szinte minden ágazatában –, annál jobb, annál hatékonyabb az adott cégnél, az adott ország egészében a vállalati gazdálkodás. Feltéve persze, hogy az állam hatékony szerepet játszik a piaci verseny szabályozásában, a monopolhelyzetek, illetve azokkal való visszaélések korlátozásában. Újra és újra bebizonyosodik, Nyugaton és Keleten egyaránt, hogy ahol az állam vagy annak megbízottjai tulajdonosként, befektetőként robusztusan színre lépnek, ott háttérbe szorulnak az üzleti, a részvényesi, a verseny szempontok, s helyettük a politikai-hatalmi szempontok kerülnek előtérbe. Ezáltal előbb-utóbb óhatatlanul gyengül a gazdasági teljesítmény. Ettől függetlenül az állam szabályozóként persze játszhat rendkívül erős és hatásos szerepet a gazdaság életében, sőt kell is, hogy ilyen szerepet játsszon.

 

Ön azt mondja, hogy betéti oldalról kellene erősíteni a bankokat, mert ha a pénzintézetek túlzottan támaszkodnak a tőkepiaci finanszírozásra, akkor abból drámaian súlyos helyzetek alakulhatnak ki, ahogy ez bebizonyosodott az elmúlt néhány évben. Csakhogy ebben a mai világban a banki betét gyűjtésére való törekvés kudarcra ítélt vállalkozás: hiszen a nulla kamatkörnyezetben miért is akarnák vállalatok, magánszemélyek bankban tartani megtakarításaikat? Ez a pénzpiaci környezet nem a biztonságra, hanem a kockázatnövelésre ösztönöz!

Senki sem vitathatja, hogy a globális pénzügyi válság kitörését az eladósodás okozta: néhol az állam maga, néhol a banki és vállalati szféra, máshol a lakosság adósodott el – extrém módon. Az is világos, hogy a nulla körüli szintre szorított kamatok harsányan arra invitálják a befektetőt, az államot, hogy „tessék megint eladósodni vagy még jobban eladósodni”. Az érem másik oldala, hogy az alacsony kamatok igenis hozzájárulhatnak a gazdaság élénküléséhez, növekedéséhez, új munkahelyek teremtéséhez. Nagyon komoly ellentmondás húzódik meg tehát a jelenlegi globális kamatkörnyezet mélyén.
Meggyőződésem szerint a valóban dilemma feloldásához a legokosabb út az, ha az egyes országokban nem az alacsony kamatokra, hanem a minél racionálisabb, a versenyképességet növelő, a bürokráciát csökkentő, az innovációt, a munkaerőpiac liberalizálódását segítő intézkedésekre fókuszálnának.
A jelenlegi alapkamatszintek, – legalábbis egyelőre,– nem vezetnek inflációhoz. Azt viszont bizton állítom, hogy buborékokhoz: ingatlanpiaci és részvénypiaci buborékok végzetes felfújódásához nagyon is vezethetnek.
A nulla kamatok világa azonban – egyre több, egészen biztosnak látszó jel szerint – el kell, hogy illanjon. Ha csak azt nézzük, hogy a vezető tőkés országok mindegyikében a két százalékos infláció a cél, akkor logikus, hogy a gazdasági tevékenység élénkülésével párhuzamosan majd fokozatosan drágítani kell az alapkamaton. Ez nyilván Magyarországra is hatással kell, hogy legyen.

 

Magyarországon a legfrissebb GDP-adat, mely kiemelkedő gazdasági élénkülést sejtet, azt jelzi, hogy nagyon is jót tesz gazdaságunknak történelmileg példátlanul alacsonyra szorított kamatszint?

Nyilván az alacsony kamatnak lehet gazdaságélénkítő hatása. Zárójelben teszem hozzá: nem az abszolút kamatszint itt a lényeg, hanem a reálkamat. Nulla infláció mentén a kétszázalékos alapkamat ugyanúgy kétszázalékos reálkamatot jelent, mint ahogy az ötszázalékos infláció és a hétszázalékos alapkamat. Kérdésére egyúttal az is a válaszom, hogy a kiemelkedő GDP-adat mögöttes tartalma bír alapvető jelentőséggel.

Egyrészt csak idővel derül majd ki, hogy tartós avagy rövid távra szóló növekedés indult-e be, hogy vajon nem a „padlóról való visszapattanás” történt-e csupán. Hiszen több mint hat éven át Magyarországon folyamatosan csökkent a lakossági fogyasztás. Egy ilyen drámai – ugyanakkor az utóbbi néhány esztendőben a hitelállomány csökkenését kétségtelenül magában hordozó – visszaesés nyomán lejutottunk egy olyan mélyponthoz, ahonnan már a lakosság fel tud tápászkodni és emelkedni kezdhet a fogyasztási hajlandósága. Ezzel párhuzamosan lökte meg az elmúlt fél évben a GDP-t az autógyártás és az EU-s, illetve állami forrásokat erősen kihasználó építőipar.

Másrészt a hazai növekedést nemzetközi kontextusban is vizsgálni kell. E tekintetben nem világos, hogy egy nemzetközileg is tartósan dinamikusabbá, gyorsulóvá váló növekedési trend részesei vagyunk-e, vagy a magyar teljesítmény a kiugró. Itt, Angliában ugyancsak három százalékot meghaladó növekedést jósolnak idénre, más szóval egy jóval magasabb, gazdagabb bázisról is képesek ilyen teljesítményt produkálni. Viszont Franciaországban, Németországban roppant gyenge GDP-adatok látnak napvilágot, hozzájuk képest a magyar teljesítmény tényleg kiugrónak számít.