dullien
szept.
10
2014

Illedelmes kapitalizmust!

Napjaink egyik mérvadó európai történész-közgazdásza, Sebastian Dullien a termelésalapú társadalom helyreállításában látja az újabb válságok kialakulásának ellenszerét. Ami azonban a megvalósításhoz vezető utat illeti, az Európai Külpolitikai Tanács tagja (European Council of Foreign Relations), kiváló amerikai és német egyetemek vendég professzora, a Decent Capitalism (Tisztességes Kapitalizmus) című bestseller társszerzője nagyon nem helyesli az újraállamosításokat. Olyannyira nem, hogy ezt a módszert a demokráciát fenyegető vészes vírusnak nevezi az Alapblog.hu-nak adott interjúban.

Továbbá felhívja a figyelmet, mennyi kárt okozhat egy országnak, ha annak mérvadó vezetői megtévesztően, kétértelműen nyilatkoznak terveikről.
Dullien kapitalizmuskritikája – meghatározó módon – a pénzügyi szolgáltatási szektor önálló és ellenőrizetlen életet élő ágazatainak féktelenségére fókuszál. Az interjúalany szerint a stabil és „illedelmes” kapitalizmus jó dolog, ha azonban annak szélsőségeit nem távolítják el a rendszerből a demokratikus piacgazdaság képviselői, akkor társadalmi összeomlás lehet a vége.

Zentai Péter: Az EKB jogi és politikai lehetőségeit túllépve kezdi elképesztő mennyiségű pénzzel elárasztani az egész euróövezetet. Helyesen feltételezem, hogy nem csak a recesszió visszatértének megakadályozását, hanem az euró megmentését is szolgálja lépéseivel Draghi bankelnök és csapata?

Sebastian Dullien: Az euróválság tényleg nem szűnt meg teljesen. A krízis legveszedelmesebb pénzügyi szakasza azonban már elmúlt. Viszont a meghatározó jelentőséggel bíró európai nemzetgazdaságokból érkező friss makroadatok rosszat sejtetnek: simán újból recesszióba fordulhat Európa. És ez csak a kisebbik baj. A nagyobb baj az, hogy politikai krízis is bekövetkezhet. Vezető európai országokban: Németországban, Spanyolországban, Franciaországban kimondottan robusztusnak nevezhető dinamikával törnek előre az eurószkeptikus politikai erők.

Egyelőre ez a nagy erősödés csak a közvélemény-kutatási eredményekben mutatkozik meg… Ha például Franciaországban parlamenti többségre tenne is szert a Nemzeti Front valamikor, fogadni mernék, hogy nem akarná felszámolni az eurót.

Eltanácsolnék mindenkit attól, hogy lebecsülje a közvélemény-kutatásoknak a pénz- és tőkepiacokra gyakorolt hatását. Másrészt a tőke természete nem olyan, hogy kivárja – például Franciaországban –, amíg bebizonyosodik, hogy a Front National (Nemzeti Front) hatalomra jutva másként fog cselekedni, mint ahogy most „beszél”. Emlékezzünk csak vissza, hogy mi történt Brazíliában 2002-ben! Az akkor még ellenzékben lévő, de a közvélemény-kutatások szerint nyerőben lévő Lula da Silva (a végén valóban brazil elnök lett) egy interjúban kijelentette, hogy „meg kellene fontolni a brazil adósságok egy részének leírását”. Alig hogy megjelent az interjú, Brazíliából olyan tőkemenekülés indult be, hogy ténylegesen megrendült az ország pénzügyi helyzete. Holott csupán szavak hangzottak el, egy, a hatalomba még csak bele sem került ember szájából! S eme ellenzéki pozíciójából kellett aztán meg is mentenie hazáját a csődtől: levélben tájékoztatta az IMF-et, hogy „hatalomra kerülése esetén Brazília minden nemzetközi pénzügyi kötelezettségének eleget fog tenni”.
Szóval, a kimondott szónak – ha az a szó potenciális vagy valóságos hatalommal bíró politikustól származik – igenis rendkívüli hatása lehet a piacokra, mert a piac szereplői nem hagynak időt, hogy elemezgessék magukban: ez vagy az a nyilatkozat csupán belpolitikai célokat szolgált-e, vagy valóságos terveket takart-e. Ha tehát Németországban, Spanyolországban vagy bárhol máshol az EU országaiban komoly erővel bíró politikusok szavaiban kétértelműség fedezhető fel, akkor ez képes a tőkemenekülést erősíteni, közvetetten pedig az euró, illetve az Unió körüli válság mélyülését válthatja ki.

Mindenesetre Draghi (EKB elnök) egyáltalán nem viselkedik kétértelműen. Két éve azt csinálja, amit mond. Most beindította az új európai bankóprést. Ezzel elégedettek lehetünk?

Meglátjuk. Azt viszont nehéz lesz elkerülni, hogy az EKB államkötvény-vásárlásokba is belekezdjen. Még akkor is, ha ennek súlyos alkotmányos korlátai vannak, különösen Németországban. Nagy mutatványnak ígérkezik, amikor Draghiék, Merkelék a végén valahogy mégis megtalálják a jogi kiskapukat és azokon „beslisszolnak” és megkezdődhet az államkötvények felvásárlása az EKB részéről…

Az Európai Unió és főként az euróövezet egységét kikezdik-e azok, akik a gazdasági-pénzügyi válságot a tőke szabad mozgásának közvetett vagy közvetlen korlátozásával kívánják kezelni? Több európai országban is – néhol nagyobb, másutt kisebb vehemenciával – beindulni látszik az újraállamosítás. Például a bankszektorban…

Amíg nem teljesedik ki a bankunió, amíg nincs igazi (tőke- és banki) transzfer unió, addig még az egységes európai piacon belül is – elméletileg – legitimnek tekinthető, hogy rendkívüli helyzetben egy-egy kisebb, sebezhető nemzetgazdaság döntéshozói szabályozók révén – ideig-óráig – korlátozzák a tőke szabad mozgását.
Az államosítás, a banki, a pénzügyi szektor „nacionalizálása” azonban az egyik legveszélyesebb megoldás. Mondhatni „agyrém”. Hiszen még egy olyan viszonylag erős nemzetgazdaság is, mint amilyen a német vagy a francia – önmagában véve – gyenge ahhoz, hogy képes legyen egyedül helytállni a világgazdasági viharokkal szemben, illetve bármilyen, pozitívnak nevezhető globális gazdasági hatást kiváltani. Ha tehát objektíve felmerül is a tőkemozgás korlátozásának igénye, akkor azt csak és kizárólag összeurópai, uniós, de semmiképpen sem nemzeti szinten szabad végrehajtani.
A pénzügyi mozgások, a banki szektor, s tulajdonképpen minden más szektor tartósnak tervezett visszaállamosítása azonban – bárhonnan és bármely időszakból vesszük is a példát – természetszerűleg sokkal több rosszat hordoz magában, mint jót. Ha a dolgot alaposan górcső alá vesszük, akkor kiderül, hogy az államosítás az egész nemzetgazdaságot képes veszélybe sodorni: korrupciók és eladósodási folyamatok melegágya.

Mindazonáltal Közép-Kelet-Európában néhol mégis beindulni látszik az újraállamosítási folyamat…

Érthető ez annak fényében, hogy az Önök térségében különösen, de Spanyolországban, Görögországban úgyszintén, a közvélemény roppant módon elégedetlen az Unió eddigi válságkezelési politikájával, azt eredménytelennek ítéli. Hat év telt el a válság kitörése óta, s még mindig nincs kézzelfogható jele például a munkanélküliség csökkenésének, az összeurópai gazdasági növekedés beindulásának.
Abból azonban nemhogy javulás nem lesz, hanem – borítékolhatóan – csődhelyzet kialakulása várható, ha államosításokkal kezdenek reflektálni a tömeg elvárásaira. Az Unió egyben maradása és a válságból való igazi kilábalás szempontjából egzisztenciális érdek, hogy megálljon ez a folyamat. Ha azonban az Unió válságkezelési mechanizmusa nem kap lendületet, nem javul a minősége, és ennek révén nem tudunk felmutatni mielőbb eredményeket a gazdaság élénkítésében, akkor az államosítás és az ahhoz kapcsolódó politikai összpontosítás, az államhatalommal való visszaélés tovább fog terjedni, veszélybe sodorva az Unió politikai-, gazdasági- és pénzügyi tartópilléreit.

Ön, ahogy könyvének címe is árulkodik róla a „Decent Capitalismben”, valamiféle tisztességes, „jól nevelt” kapitalizmus kialakításában bízik. Legalábbis ezt tartja alapvető megoldásnak a jelenkor válságos helyzeteire. Bebizonyosodott, hogy csak a kapitalizmus keretei között lehet olyan vívmányokat elérni, amelyek az emberiség életét javítják. Továbbá a kapitalizmus kibontakozásának feltétele a piaci és a társadalmi szabadság, akkor miért kellene kockáztatni a lényeget: a szabadságot – mesterséges állami beavatkozásokkal?

A világháborút követően stabil kapitalizmus alakult ki Nyugat-Európában. A stabilitását a fogyasztó közönség folyamatos szélesedése, szélesítése, a kereslet konstans növekedésének biztosítása garantálta. Ehhez termelésen alapuló gazdaság szolgált keretül, olyan gazdaság, amely egyrészt folyamatosan új munkahelyeket teremtett, másrészt nem adott teret extrém jövedelemkülönbségek kialakulásának – a társadalmi nyugalomhoz hozzájárult az egyenlőtlenségek kordában tartása.
A kapitalizmus rendszerének megingása a legszorosabban a pénzügyi szolgáltatások öncélú terebélyesedéséhez kapcsolódik. Ez váltotta ki végső soron a 2008-as globális krízist.

Ezek szerint egyet ért azzal, hogy vissza kell térni a munkaalapú társadalomhoz… Más szóval, utazzunk vissza a kilencszázhatvanas évekbe? Ez képtelenség!

Képtelenség, amennyiben időközben egy sor olyan – köztük banki, de elsősorban kommunikációs, információtovábbítási – szolgáltatást segített életre a szabad versenyes kapitalizmus, amelynek kialakulása révén bizonyíthatóan jobb, könnyebb és kényelmesebb lett az életünk. És ennek valóban előfeltétele volt az állam gazdasági szerepének korlátozása, a dereguláció, a verseny egyre liberalizáltabbá tétele. Mégis: a túlzott szabadosság hozzájárult a pénzügyi szolgáltatásoknak a nulla társadalmi haszonnal járó, sőt az igazságtalanságok, egyenlőtlenségek kiélezését előidéző, egészen szélsőséges túlburjánzásához. Olyan jövedelmeket keletkeztettek ezek, amelyek mögött semmiféle valós gazdasági teljesítmény nem rejtőzött.

De hiszen ezek a szolgáltatások olyan millióknak teremtettek munkahelyet, akik a robotizáció, az automatizáció nyomán előbb-utóbb elvesztették volna állásukat az úgynevezett valós termelésben…

Illuzórikus munkahelyek képződtek, javarészt. A 2008-as válság bizonyította a legeklatánsabban, mennyire illékonyak az ilyesfajta állások, mennyire nem stabilizálják, hanem ellenkezőleg, destabilizálják a kapitalizmust. A gazdasági növekedést alig serkenteni képes, ugyanakkor teljesen átláthatatlanná vált pénzügyi szolgáltatások nagy részének összeomlása által válságba kerültek a gazdasági fejlődést egészségesen tápláló szektorok szereplői, ezáltal jóval több ember vált végül munkanélkülivé globálisan, mint amennyit a pénzügyi szolgáltatások – átmenetileg – teremtettek.
Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy a kapitalizmus fennmaradása, stabilitása szempontjából létérdek, hogy megnyirbáljuk, korlátozzuk a pénzügyi szolgáltatásokat, megakadályozzuk, hogy azok természetszerű módon megint túlszaporodjanak a jövőben.

Ha egy gazdasági területet elnyomhat az állam egy szabad társadalomban, akkor zöld út nyílik más területek megregulázásához is, az államosításokhoz, végeredményben a kapitalizmus lényegét jelentő sokféle szabadságjog korlátozásához, értsd a demokrácia felszámolásához.

Ez egyáltalán nem szükségszerű. A kilencszázötvenes, hatvanas, hetvenes évek Amerikájában például egy sor területen korlátozták a pénzügyi rendszer szabadságát. Szabályozták, kontrollálták azt Nyugat-Európában is húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt. Utólagosan és azóta sem jutott senkinek sem az eszébe, hogy az akkori Egyesült Államokat vagy Nyugat-Németországot diktatórikus hajlamokkal vádolja. Sőt mi több: kijelenhető, hogy a demokrácia az említett országokban azokban az időkben teljesen egészségesen terebélyesedni tudott.
Az viszont a kapitalizmusba és a vele járó demokratikus rendbe való bizalmat szabályosan megrengeti, ha érintetlenül hagyjuk olyan szolgáltatások további öncélú ámokfutását, amelyek válságokat, tömeges munkahely-megszűnéseket, extrém társadalmi egyenlőtlenségeket képesek generálni.