dec.
7
2011

IMF elleni szabadságharc – IMF-szemszögből

Marhaságnak és a gyengeség jelének tartja az IMF, illetőleg a nagy hitelminősítők démonizálását a Nemzetközi Valutaalap kutatási részlegének volt irányítója, az indiai miniszterelnök jelenlegi gazdasági tanácsadója. A chicagói egyetemnek az indiai Bhopalból származó világhírű professzora, Raghuram Rajan az Alapblognak adott exkluzív interjúban kifejti, hogy Kína, az Egyesült Államok vagy India és Brazília számára is elemi érdek az euró és az Európai Unió fennmaradása, Európa erősödése. Ezek a kívülállók azonban csak az IMF-ben bíznak, csak annak ellenőrző és számonkérő mechanizmusán keresztül hajlandók az európai államok és bankok feltőkésítésében részt vállalni.

A professzor volt egyébként az, aki a világ mérvadó közgazdászai közül elsőként javasolta az IMF bevetését az európai mentésbe. Az interjúban értésre adja azt is, hogy a nagy hitelminősítőknek és az IMF-nek szakmai alapon és a világgazdaság fejlődése érdekében nincs más választásuk, mint hogy fokozzák a nyomást az európai nemzetállamokra és politikusaikra, hogy azok még sokkal fegyelmezettebb és átláthatóbb adósságcsökkentő politikát folytassanak, és Európa végre fiskális unióvá alakulhasson. Egyébként az a veszély fenyeget, hogy teljesen megszűnik a piaci bizalom Európa iránt és ez globális összeroppanáshoz vezethet.

Zentai Péter: Szerintem valamiféle sorsközösségbe kerültek egymással a nagy hitelminősítők (a Fitch, a Standard and Poor’s, a Moody’s) és az IMF. Tudniillik – ahogy észlelem – mindenért ők a hibásak. Legalábbis a világ számos országának közvéleménye, sőt több kormány is így látja ezt. Ön mit gondol erről?

Raghuram Rajan: Hogy egyes kormányok ezt direkt így tálalják országaik közvéleményének, másrészt ezt részben saját magukkal is elhitetik. Természetesen nem állítom, hogy az IMF nem követett el hibákat, pláne azt nem, hogy a hitelminősítők tökéletesek. De ha történelmileg visszatekintve vizsgáljuk őket, összevethetően nem nagyobb hibaszázalékkal működtek és működnek manapság is, mint a nemzeti kormányok. Különösen azok a kormányok, amelyek – ismétlem – direkt bűnbakot képeznek az IMF-ből vagy a hitelminősítőkből. Ez utóbbiakat valójában az köti össze, hogy minden lépésük átlátható, követhető. Egyetlen kormány tevékenysége sem olyan egyértelműen követhető és még számon is kérhető, mint ezen intézményeké. Erről gondoskodik egyebek között a média. De például az IMF esetében a tulajdonosi kör a „fő számonkérő szék”. A tulajdonosok nem mások, mint maguk a kormányok. Abszurdum ez a démonizálás, mert hiszen az IMF nem más, mint száznál is több kormány, ország közös birtoka. Ezért felfoghatatlan az számomra, hogy egyes tulajdonosok, tehát nemzeti kormányok úgy tekintenek saját tulajdonukra, mint valamiféle ellenségre.

Z. P.: Mert ők nyilván csak kis részvényesek. Elnyomott kis tulajdonosnak érzik magukat, olyanoknak, akiknek a néhány nagy részvényes illetőleg az öncélúnak vélt menedzsment diktálni akar…

R. R.: Az IMF-re vonatkoztatva butaság ez a gondolatmenet. A Valutaalap kis és nagy tulajdonosai egyaránt egy dolgot várnak el ettől az intézménytől, azt, hogy minden kölcsönbe adott centtel elszámoljon, és nyereséget hozzon. Egyetlen részvénytársaság sincs a világon, amely olyannyira elszámoltatható, amelynek főkönyvei annyira nyitottak bárki számára, mint az IMF-éi. Ugyanakkor – és ez az abszurditás csúcsa – az IMF-et a lehető legkönnyebb bűnbaknak beállítani a különböző államok polgárai előtt, mert a Valutaalapról elhitethető, hogy nincs semmi köze az adott nemzethez, mintha az valahol – nagyon távol egy-egy országtól – egy-egy nemzet, kormány, ország elleni összeesküvők titkos műhelyeként ténykedne.

Z. P.: Nemrég még ennek a „titkos összeesküvői műhelynek” első számú közgazdásza, mondhatni egyik döntéshozója volt, de ma már nem az. Most már őszintén megvallhatja: ugye azért igaz, amit oly sok ország kormánya vallott a múltban és vall jelenleg is – többek között a mi magyar kormányunk is többé-kevésbé ezen a véleményen van – szóval: az IMF ugye diktátumokat fogalmaz meg és beavatkozik független országok belügyeibe, kihasználja a nemzetállamok gyengeségeit?

R. R.: Ha valamit elfogadhatok abból, amit most mond, akkor az csupán egyetlen szó: a gyengeség.  Tisztázzunk valamit: egyes országok, kormányok nem azért fordultak és fordulnak mind a mai napig az IMF-hez, mert erősek. Hanem azért, mert gyengék, gyengeséget mutatnak. Visszatekintve bizonyíthatóan szinte csak azért, mert gyengén kormányoznak, mert hibákat követtek el és mikor már nem tudják önerővel korrigálni hibáikat, konkrétan: mikor már nem tudják a piacról finanszírozni magukat, akkor a végső finanszírozó menedékhely számukra az IMF. De ezt a kormányok általában nem ismerik be és egy abszolút unfair, aszimmetrikus küzdelembe kezdenek az IMF ellen. Ugyanis az IMF-nek nincsenek politikusai és nincs propagandagépezete, ilyenekkel nem is rendelkezhet. Csak és kizárólag nemzetgazdaságokhoz és számokhoz értő, de nyilatkozatok tételétől eltiltott pénzügyi szakemberei vannak. A nemzeti kormányok viszont politikusokból állnak, akik igenis bírnak masszív propagandagépezettel. Úgyhogy a tapasztalatok szerint mindig az a forgatókönyv jön be, hogy a saját hibáját el nem ismerő nemzeti kormány úgy tesz – legalábbis ezt kommunikálja – hogy valakik kívülről belekényszerítették az IMF „csapdájába” és ott – valamilyen homályos külső erők igájában vergődve –a végén kénytelen elfogadni ezeknek az IMF-en keresztül közvetített diktátumát.  És mindeközben a valóságban az IMF szakértői rezzenéstelen tekintettel veszik tudomásul, hogy azoknak dolgoznak, azokon segítenek, akik cserében egyre nagyobbakat rúgnak beléjük. Aszimmetrikus tehát ez a küzdelem minden porcikájában, leginkább azért, mert objektíve nincs is harc, az csak a segítségért folyamodó propagandájában létezik, és ott is csak azért, mert az adott kormány nem tud más egyebet kitalálni annak magyarázatául, hogy miért nem képes más forrásból finanszírozni saját magát. Nyilvánvalóan elsősorban azért nem, mert megszűnt vagy megszűnőben van vele szemben a piaci bizalom és ez kormányzati hibákkal szokott összefüggni. Ezt mondatja velem a – részben gyakorlati, részben történelmi – tapasztalat. 

Z. P.: Ön volt az, aki az elmúlt hónapokban egyre intenzívebben propagálta a világ vezető kormányai, a legfontosabb döntéshozók számára, hogy fókuszáljanak az IMF-re az „euró megmentése” érdekében. És lám, annak lehetünk tanúi, hogy hallgattak önre, bekövetkezni látszik, amit javasolt: az IMF-en keresztül (is) áramlanak majd új pénzek a legsúlyosabb adósságproblémákkal küszködő euróövezetbeli tagállamokhoz. A vezető nem európai országok, a leggazdagabbak, a legnagyobb valutatartalékokkal bírók, mindannyian mintha csak az IMF-ben bíznának…

R. R.: Ez így van és így is kell lennie, éppen azért, amit már érzékeltettem ebben a beszélgetésben: az IMF-be folyt pénzek útja és sorsa a legátláthatóbb, legjobban követhető. Kína vagy az Egyesült Államok, Brazília vagy India egyaránt akkor mer csak gyakorlatilag hozzájárulni az euróválság megoldásához, ha tudja, hogy az ennek érdekében megmozdított pénzei nem fognak elveszni. Az IMF fő tulajdonosait neveztem most nevükön, olyan országok ezek, amelyek belátták, belátják ugyanazt, amit huzamosabb ideje magam is egyre erőteljesebben propagálok: az eurózóna problémái túl hatalmasok ahhoz, hogy velük csupán a zónához tartozóknak kelljen egyedül megküzdeniük. Ez egy globális probléma, ami globális megoldásért kiált, és ehhez egyetlen ilyen küzdelembe állítható globális intézmény létezik: az IMF.

Z. P. Közbevetőlegesen kérdem én: nem képzelhető el, hogy Kína és/vagy az Egyesült Államok valójában „saját pecsenyéjét kívánja” elsősorban sütögetni, és az esetleges, a beígért segítség címén igazából uralomra tör Európa felett, meg kívánja törni Európa „karrierjét”, hogy az ne válhasson hozzájuk hasonlítható önálló hatalommá – sem gazdasági, sem politikai, katonai értelemben?

R. R.: Az ilyen gondolatok egyszerűen – más szóval nem is tudom őket jellemezni – marhaságok. Gondolja, hogy Amerikában, Kínában vagy az én szülőhazámban, Indiában nem értik meg a döntéshozók, hogy mindannyian egymásnak vagyunk kiszolgáltatva? Pontosan tudják, értik, hogy saját országaik biztonsága, jóléte, saját gazdasági növekedésük, saját pénzügyeik ezernyi szállal kötődnek az úgymond konkurens országokéhoz, konkurens hatalmakéhoz. Ezért vállalkoznak az IMF-en keresztül történő államkötvény-vásárlásokra illetőleg ezért van az asztalon többféle olyan forgatókönyv, hogy a nemzeti jegybankok – az eurózónához tartozó országokét is beleértve – hitelnyújtással tőkésítik fel az IMF-et, hogy az európai államkötvényeket vásárolhasson.
Azért az IMF-en keresztül tehát, mert tudják, tudjuk mindannyian, hogy az nem politikusi vagy érzelmi, vagy nemzeti alapon, hanem racionális alapon dönt a kihelyezéseknél. Kínától, Indiától, Amerikától nem várható el, hogy saját tartalékait hagyja elveszni Európa oltárán, csak az várható el tőlük, hogy úgy segítsenek, hogy az Európába fektetett tíz vagy százmilliárdjaikat kamatostul vissza is szerzik. Ezt pedig csakis az IMF-en keresztül látják biztosítottnak.

És most megint visszajutottunk az első kérdéséhez: nagy hitelminősítők a negatív spirálba kerülés lehetőségét és annak következményeit láttatva, azért figyelmeztetik, ha úgy tetszik, fenyegetik leminősítéssel most már éppenséggel az eurózóna vezető országait, sőt magát az Európai Mentőalapot is hogy a legösszeszedettebb fegyelemre, a legszigorúbb és legátláthatóbb kiadáscsökkentésre, a mások, a többiek iránti figyelemre, az egymással való szolidaritás fokozott erősítésére és a lehető leggyorsabb döntésre bírják őket. Minél tovább húzzák ugyanis az Uniós intézményi reformokat, annál nagyobb a valószínűsége egyes nemzetállamok csődjének, bankok bedőlésének, és azok következtében – mert ez megállíthatatlanul fertőződne tovább – az eurózóna, vagy politikusan fogalmazva: az Európai Unió összeomlásának.
Ezzel persze a német vagy a francia vezetők is tökéletesen tisztában vannak,  ám azon idő alatt,  amíg saját országaik parlamentjein és a többi európai  ország kormányának, parlamentjének nemzeti önzésén alapuló ellenállása megtörik és beindulnak a valóságos érdemi reformok annak érdekében, hogy az Európai Unió fiskális unióvá alakuljon át, addig az európai pénzügyi döntéshozók számára is kapóra jön az IMF. Ugyanis  azt saját közvéleményük számára amolyan külső finanszírozóként tudják „eladni”, , amely nem a saját országaik adófizető polgárainak pénzéből ment drámaian eladósodott országokat. Ez utóbbiak egy részének, például Olaszországnak, Spanyolországnak a polgárai pedig nem gondolhatják, hogy az egyesek szemében uralomra törő németek kezébe került szuverén költségvetési politikájuk ellenőrzése, hanem a független IMF-ébe. Az mégiscsak kevésbé kézzelfogható „uralkodó”, mint mondjuk Németország – sajnos, ez esetben kénytelen vagyok cinikusan megközelíteni ezt a kérdést.

Z. P.: És mit jósol? Sikerülni fog ez az IMF-et integráló gigantikus eurómentő akció?

R. R.: Szerintem működni fog, mégha nem is tenném le a nagy esküt, hogy bennmarad az eurózónában minden jelenlegi tag. Ez önmagában nem szükségszerűen dráma. Azt kell tudni szerintem, hogy soha korábban nem volt akkora jelentősége a politikusok helyes hozzáállásának, döntési képességük érettségének, mint a jelenlegi helyzetben. Az Európai Unió és a zóna iránti piaci bizalom visszaszerzése a leglényegesebb kihívás, ennek csak úgy lehet megfelelni, ha az európai nemzetállamok vezetői mostantól ugyanazon hangon szólalnak meg. Egyrészt szavakkal, másrészt tettekkel bizonyítják szolidaritásukat egymás iránt, egyértelműsítik, tisztázzák saját közvéleményükkel is, hogy egyikük eleste a másikuk végét fogja jelenteni, ezért mindenkinek – gazdagnak, szegénynek, eladósodottnak és hitelezőnek egyaránt – áldozatokat kell hoznia, ilyenkor nem a nemzetállam, hanem – ahogy Mario Monti új olasz miniszterelnök mondta, midőn a parlamenten keresztülvitte a megszorító csomagot és miáltal azonnal megerősödtek hazája kötvényei – Európa egysége a fontos, a  pénzügyi, politikai összefogásnak kell alárendelni mindent.  Anélkül mindenki szenvedni fog Európában.