Infláció 2. rész

Ha az infláció az elmúlt években egyre kevésbé mutatja jól a megélhetési költségek változását, abból több dolog is következik.

Befektetőként az egyik legfontosabb, hogy nem elég „reál” (azaz inflációt valamennyire meghaladó) hozamot elérni, ha a vagyonunkat meg akarjuk őrizni, hanem ennél többre van szükség, de hogy mennyivel, azt nehéz megbecsülni. Viszont nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a vagyonmegőrzés valójában a társadalmi pozíció megőrzését jelenti, ehhez pedig az kell, hogy vagyonunk évente ne az inflációval, hanem a nominális GDP-vel vagy a nominális bérnövekedés ütemével gyarapodjon (e kettő azért hosszabb távon nagyjából egyenlő). Könnyen belátható, hogy ha ennél kisebb a hozamunk, akkor a „többiek” elhúznak mellettünk, relatív módon szegényedünk (még ha több pénzünk is lesz, mint korábban volt, de a társadalom többi tagjának még több), ami aligha nevezhető vagyonmegőrzésnek. Befektetőként tehát a valódi benchmark a nominális GDP vagy nominális bérnövekedés, ezt kell minimálisan elérni, nem az inflációt! Ha ennél kevesebbel nő a vagyonunk, akkor mindenki máshoz képest szegényebbé váltunk (kis országok esetén, mint Magyarország, nézhetjük a mag-régió, esetünkben az eurózóna nominális GDP növekedését is, hiszen európaiként is definiáljuk magunkat, és egy bizonyos európai életszínvonalat akarunk megőrizni/elérni).

Egyébként az elmúlt 50 évben a jegybanki alapkamat sem volt ettől túl messze: USA-ban éves 5,4%-ot hozott, ha alapkamaton görgettük a pénzünket, míg az átlagos órabérek növekedése éves 4,2% volt. Magyarországon a Bokros-csomag óta éves 9,7%-kal nőttek a bruttó nominális átlagbérek (a nominális GDP éves 9,4%-kal nőtt), a jegybanki alapkamaton „görgetve” a pénzt pedig éves 11,3%-kal gyarapodtunk volna – tehát csak üldögélve a pénzen is meg tudtuk őrizni annak VALÓDI értékét, sőt növelni. Ma azonban az a helyzet, hogy a jegybankok kifosztanak minket: Magyarországon pl. a következő 3 évben simán kinéz éves 10% bérnövekedés és éves 6-8% nominális GDP-növekedés, miközben az effektív kamatszint majdnem nulla, és a 3 éves állampapír hozama is éves 1% csupán. Ugyanez a helyzet szinte a világ minden országában: USA-ban pl. az Atlanta Fed Wage Tracker szerint éves 4%-kal nőnek a bérek, miközben az alapkamat 0,4%-on van, és a hosszabb kötvények is csak 2% körül hoznak. Ez azt jelenti, hogy aki ezekben tartja a pénzét, arra a szinte biztos kifosztás és vagyonvesztés vár. Ebből a szempontból a még relatíve legjobb választások közé tartozó prémium magyar államkötvények sem túl nyerők: 5 éves távon a hozamuk éves 5% körül lehet jó esetben, ami a fentieknek megfelelően valójában szegényedést jelent, hiszen a nominális GDP ill. bérek ennél várhatóan gyorsabban fognak nőni idehaza. (A legnépszerűbb lakossági papírról, a KKJ-ról nem is beszélve, mert annak 2,25%-os hozama nemcsak a bérnövekedés, de még az infláció ütemét sem fogja elérni a következő 1 évben. Ha ebből a szempontból néznénk, és azt mondanánk, hogy a következő 12 hónap nominális GDP növekedése lesz vagy 6%, ez meg hoz 2,25%-ot, akkor látnánk, hogy a várható VALÓDI* hozama negatív 4% körül van!!!)

Egyébként az egyensúlyi alapkamatszint teljesen megalapozatlan véleményem szerint a nominális GDP vagy bérnövekedés üteme körül van, ha ez alatt tartják a jegybankok tartósan a kamatszintet, az buborékképződéshez vezet, ha efelett, akkor szükségtelenül lassítják/terhelik a gazdaságot, visszavetik növekedési potenciálját. A jelen kor nagy dilemmája, hogy a nagy adósságállományok miatt még az egyensúlyi szintig sem nagyon lehet felemelni a kamatot, mert akkor az adósságszolgálatba bukna bele a gazdaság, így viszont (a kényszerből túl alacsonyan tartott kamat miatt) folyamatos buborékfújást generál a jegybank, amely a tőkepiacon és az ingatlanpiacon nyilvánul meg.

A jelenlegi pénzpiaci hozamok mellett a kötvényjellegű eszközök vásárlása/tartása egyértelműen elszegényedéshez vezet, az egyetlen remény (de korántsem bizonyosság) a reáleszközök vásárlása lehet. A kötvényeket vásárlók lassú pénzügyi öngyilkosságot követnek el, a részvényeket/ingatlanokat vásárlóknak legalább a reménye meg van arra, hogy vagyonuk értékét legalább megőrizzék.

Egyébként ezért is hazugság minden olyan számítás, hogy „ha havonta félreteszel 10 ezer forintot, akkor gazdag nyugdíjas leszel”, ugyanis a valós megélhetési költségek egyrészt nem az inflációval nőnek, hanem többel, illetve a befektetésekkel elérhető hozamok is jellemzően túl vannak becsülve. Ha például valaki 1960 és 2000 között Magyarországon minden évben félre tudott tenni 2 havi átlagos bruttó bért, és a megtakarításait inflációval tudta évente kamatoztatni, akkor 2000 végén 5,7 millió forintja lett volna, amiből mondjuk egy húszéves annuitást vásárolva maximum havi 30 ezer forint elkölthető pénze, nyugdíja lenne. Ez édeskevés, viszont ennél komolyabb takarékoskodás nehezen kivitelezhető egy átlagos megtakarítónak. Marad az állami nyugdíj, de az meg nem lesz elegendő, hiszen a fentiekből az is egyértelmű, hogy a „megőrizzük a nyugdíjak reálértékét” valójában azt jelenti, hogy a nyugdíjak a fizetésekhez képest egyre kisebbek lesznek, a nyugdíjasok szegényebbé válnak. Persze ez a borzasztó demográfia (egyre több idős jut egyre kevesebb dolgozóra) miatt nem is nagyon lehet máshogyan, de jó ha tudjuk, hogy a nyugdíjak folyamatos inflációval való indexálása valójában a nyugdíjasok relatív elszegényedését jelenti.

Az infláció tehát nem egyenlő a megélhetési költségek növekedésével, hanem azt jelentősen alulbecsli, ehelyett sokkal érdemesebb mindenhol az egy főre jutó nominális GDP vagy a nominális bérnövekedés ütemét használni.

*A reálhozam helyett javaslom a VALÓDI hozam vizsgálatát, ez az egy főre jutó nominális GDP-növekedést meghaladó hozam.

www.zsiday.hu