Infláció generálásából valutaháború… Valutaháborúból valós háború?

Megoldhatatlannak látszó komplex válságba szédült a világ: a vezető kormányok és jegybankok mindenáron minimalizálják az alapkamatokat, inflációgenerálással akarják csökkenteni az adósságokat, a japánokkal és a britekkel az élen szinte mindenki gyengíteni akarja saját fizetőeszközét. Mindezt egy stagnáló gazdasági környezetben, öregedő társadalmakban csak mások kárára lehet végigcsinálni, ezért aztán elkerülhetetlenek az újabb keletű és az eddiginél is talán mélyebb konfliktusok – mondja az alapblog.hu-nak adott interjúban gazdaságtörténészként, könyvszerzőként – különösen a nagy válság előtt elhangzott jóslatai okán – hatalmas tekintélyt szerzett befektető stratéga, a brit Russell Napier.

A hongkongi székhelyű brit pénzügyi tanácsadó cég és befektetési bank, a CLSA egyik vezetőjeként ténykedő Napier állítása szerint súlyosan tévednek a piaci szereplők, amikor szigorítást várnak az amerikai jegybanktól a hosszasan elhúzódó nagy lazítást, mesterséges pénznyomtatást, kötvényvásárlásokat követően.

Az amerikai gazdaság szénája sokkal rosszabbul áll, mint azt hivatalosan kommunikálják. Ennek ellenére Napier prognózisa szerint a dollár a következő másfél évben komolyan erősödik, mert a feltörekvő országok mindenáron fizetik vissza dolláradósságaikat, a dollár iránti kereslet folyamatossá válik. Eközben az euró az eddiginél mélyebb válság előtt áll, mert az európai népek nem akarják az euró stabilitásához elengedhetetlen politikai föderációt, a nacionalista, eurószkeptikus politikai erők elkerülhetetlenül meghatározókká válnak Európában.

Korunk legsúlyosabb pénzügyi problémáját mégis Kína hozza a világra, mert le kell értékelnie fizetőeszközét. Napier szerint a jüan leértékelése fogja igazából kiélezni, beláthatatlan következményekkel telítetté tenni a nagy régiók és országok, kormányok közötti konfliktusokat.

Az interjúban Russell Napier érzékelteti, hogy kritikusan ugyan, de egyetért azzal a szemlélettel, ahogy a magyar (politikai) vezetők látják a világot.

 

Zentai Péter: A pénzügyi világ történészeként felrémlik-e Önben olyan korábbi korszak, amely a jelenlegihez hasonlítható? Számomra az a legfurcsább ebben a mostani periódusban, hogy a világ legokosabbnak tartott befektetői, közgazdászai, politikusai egymástól merőben eltérően, egymásnak totálisan ellentmondóan magyarázzák a globális és a helyi kihívásokat, a gazdasági-, pénzügyi helyzetet, a nemzetállamok jövőjével kapcsolatban óriásiak a véleménykülönbségek. Egy magamfajta egyszerű halandó olyasmit érzékel, hogy igazából mindenki csak találgat.

Russell Napier: Ez mind igaz. Ezért értékelődik fel a pénzügyi-gazdasági történelem jelentősége. Mostanában nagy becsben tartják a magamfajta szakemberek ismeretanyagát. Ugyanis a globális gazdaságot, a pénzvilágot az elmúlt ötven évben meghatározó módon, csakis a számszerűsíthető tények befolyásolták. Leegyszerűsítve: a számok, a makro- és mikroadatok nagyjából mindent meghatároztak, pontosan árulkodtak egy ország, egy vállalat, egy család, az egész világ helyzetéről. Olyan korszakba léptünk azonban, amelyet – a korábbiakhoz képest – sokkal inkább befolyásolnak a számokkal nem kifejezhető körülmények: szociológiai, kulturális, politikai, pszichológiai tényezők, sőt a filozófia gyakorlati jelentősége félelmetesen növekvőben van.

 

A történészt mely korábbi korszakra emlékezteti ez a mostani?

Alapvetően egyikre sem. De néhány, mostanság megfigyelhető, tudományosan kutatható jellegzetes vonás alapján úgy látom, hogy olyasfajta váltásban vagyunk, mint amilyen a második világháborút közvetlenül követő években volt – legalábbis Európa és Amerika, illetve Japán esetében. A mostani váltást nyilván nem világháborús rombolás váltja ki, hanem merőben más okok sorozata. Mégis – tudásom, meggyőződésem szerint – a negyvenes évek vége, az ötvenes-hatvanas évek meghatározó gazdasági-pénzügyi gondolkodása válik lassan, de biztosan jellegzetességgé mostanában.

 

Nálunk a politikai, a kormányzati fővonal főszereplői szerint a nyugati világ dekadenssé vált. A dekadencia a meghatározó jelenség – Nyugaton. Egyetért ezzel?

Túlzás dekadenciáról beszélni. Ez egy túlmoralizált fogalom. Egyszersmind igazságtalan is, amennyiben általánosít, nem igazán tükrözi vissza a nyugati országokban élők, dolgozók, döntéshozók valós állapotát. Nem csak a nyugati világ fő baja a túlköltekezés, hanem a többi párhuzamosan létező kultúráé is: Kínáé, Oroszországé és az arab világé is…
Folyamatosan és egyre többet fogyasztott a világ, mint amennyit megtermelt. A félelmetes életszínvonal-emelkedést, túltermelést hitelből finanszírozta az állami és a magánszféra egyaránt. Nem szólva a rendkívüli – a hitelbuborékhoz csupán részben kapcsolható – megfékezhetetlennek tetsző technológiai boomról, amely ugyancsak hozzájárult a gazdasági, szociális problémák mélyüléséhez.
Ezek a globális jelenségek kétségtelenül nagyon komoly válságot váltottak ki. Jelzem, ilyesmi ciklikusan ismétlődik. Gondoljon arra, hogy az első ipari forradalom szintén hitelbuborékokra épült!
A jelenkor nyugati világa, konkrétan Nyugat-Európa a mostani pénzügyi-, gazdasági válság nyomán nem vált dekadenssé, nem történt, történik jellegzetesen a nyugati világot sújtó morális katasztrófa.

 

Azzal egyetért-e, amit nálunk ugyancsak gyakran hangoztatnak az első számú politikai, gazdasági vezetők, hogy vissza kell térnünk a kézzel fogható termeléshez? Ezáltal – szerintük – megoldódnak a legsúlyosabb gondok.

Természetesen nem fejlődést, hanem leépülést jelentene, ha a nemzetgazdaságok irányítói vissza akarnák vezetni lakóikat, vállalataikat olyasfajta termeléshez, amely úgynevezett kézzelfogható dolgokat gyárt ugyan, de nagyrészt fölöslegesen. A termelés fogalmának leegyszerűsített értelmezése teljességgel figyelmen kívül hagyja az azt felülíró technológiai haladást. Ez utóbbit nem lehet felülről, politikai, ideológiai alapon szabályozni.

Ugyanakkor az is biztos, hogy a pénzügyi szektor az utóbbi csaknem harminc év alatt olyan mértékben hatalmasodott el, hogy – igenis – problémát okozott, hozzájárult a jelenlegi válság rendkívüli mélyüléséhez. Az öncélú pénzügyi műveleteknek a világ által megtermelt javakhoz, a világ teljes GDP-jéhez való viszonya összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, mint 1982-ben volt. Ez a folyamat hallatlanul sérülékennyé tette az egész világot, egész országok fejlődése pénzügyi műveletek foglyává vált, a pénzügyi szféra tevőlegesen hozzájárult a nemzeti és nemzetközi eladósodottsághoz.
Azzal egyetértek, hogy erősen vissza kell szorítani a pénzügyi szféra GDP-hez viszonyított jelentőségét. Ez a leépülési folyamat beindulni is látszik, és mintha haladnánk a világháborút közvetlenül követő két évtizedre jellemző arányok kialakulásához: a reálgazdaság és a pénzgazdaság viszonyában az utóbbi jelentősége megint törpülni kezdhet. Az ötvenes-hatvanas években – összességében – nagyon is virágoztak a gazdaságok, noha a pénzszféra szerepe roppant csekély volt abban az időben.

 

Miként segítik elő a válságból való kilábalást itt és most az Egyesült Államok, Nyugat-Európa, Japán, Kína pénzügyi-, gazdasági-, politikai döntéshozói?

A nevezett országokban, régiókban egységesen ugyanazt csinálják a döntéshozók, vagyis repressziót kreálnak – közgazdasági értelemben.

Azt akarják elérni, hogy a kamatok tartósan alatta maradjanak az inflációnak. Tervszerűen dolgoznak – szinte együttesen – azon, hogy az inflációval növelt GDP emelkedése folyamatosan meghaladja a kamatszinteket, és – legalábbis a „tankönyvi verzió” szerint – így leépül az államnak a GDP-hez viszonyított adóssága, a gazdaságok így egyre kevésbé válnak sebezhetővé.
Ez akár működhetne jól is. Normális körülmények között. Akkor, amikor a világban gazdasági erősödés, általános gyarapodás megy végbe.
De a mai világ nem ilyen. Ez egy – összességében – erősen deflációs környezet, nincs általános gazdasági bővülés, a társadalmak tartósnak tetsző öregedése nagyon komoly mértékben lehetetleníti el a számszerűsíthető gazdasági növekedést.
Bármilyen összehangolt terv alapján próbálkoznak is a jegybanki és politikai vezérek elinflálni az adósságaikat, valójában nagyban zajlik a deviza világháború. Japán vagy az én hazám, Nagy-Britannia látványosan értékeli le a fizetőeszközét. Japán e tekintetben már csatát nyert. De csak rövid távon. Hosszabb távon ugyanis rettenetes károkat okoz a világ többi részének, végezetül majd önmagának is.
A korábbi évtizedekben – egy folyamatosan bővülő, gyarapodó világgazdaságban – meg lehetett csinálni komolyabb kártevés nélkül, hogy egy-egy ország fogja magát és leértékeléssel vészeli át a nemzetgazdaságát sújtó válságokat. Olaszország a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években képes volt minden nagy válságát kezelni az olasz líra leértékelésével, szinte összeomlasztásával.
A japán jegybanknak a ma tapasztalható ilyesfajta jenleértékelési igyekezete – egy növekedés nélküli, recesszió sújtotta globális világban – roppant ártalmas: első körben a többi ázsiai ország gazdaságára, második körben a fejlett nyugati országok, harmadik körben saját maga számára. A japán jegybank pénzt nyomtat csak azért, hogy elinflálja a közszféra gigantikus adósságait. Tehát „házilag” kirobbantanak egy olyan inflációt, amit a végén valószínűleg nem fognak tudni kordában tartani. Beláthatatlanok a következmények. Eközben kis és nagy országok egyaránt utánozni akarják vagy utánozni kénytelenek a japán példát, értékelik le mindenütt a hazai fizetőeszközöket, devizaháborús viszonyokat teremtve ezáltal, hiszen a stagnáló, visszaesőben lévő világgazdaságban csak egymástól tudnak gazdasági-kereskedelmi teret hódítani a nemzetek. Igencsak veszélyes folyamatok vették kezdetüket.

 

A világban mostanában tapasztalható pénzügyi-gazdasági folyamatok jót tesznek a tőkepiacoknak, a tőzsdén befektetők folyamatosan jól járnak. Ez alapvetően örvendetes fejlemény. Vagy tévedek?

Ez így van és egy jó darabig így is maradnak a dolgok, mindaz, ami történik, a részvénypiacot folyamatosan erősíti. Ebből semmi sem következik a jövő világának alakulása szempontjából.

 

Mindenesetre jövőbe mutató, hogy a piaci szereplők az utóbbi hetekben kezdik beárazni, hogy véget ér – legalábbis Amerikában – a nagy pénznyomtatás kora. Vajon tényleg hamarosan véget vet az amerikai jegybank az quantitative easingnek nevezett gigantikus kötvény-, részvényvásárlási programjainak, amelyeket mesterséges pénzgyártásból származó dollárokkal fedezett, fedez még ezekben a pillanatokban is?

Ebben szerintem tévednek a piaci szereplők. Ezek a programok nem fognak hamar véget érni. Valójában sokkal gyengébben muzsikál az amerikai gazdaság, mint azt bizonyos adatok sugallják. Nincs igazi élénkülés, nincs semmiféle érzékelhető banki hitelezési tevékenység a vállalati szférában.

 

A dollár mégis látványosan erősödik. Ez azt jelzi, hogy a piac kamatemelést vár, továbbá a pénzelárasztási program végét prognosztizálja…

A dollár erősödését csak kisebb részben okozza ez az eleve hibás gondolkodáson alapuló várakozás. Nagyobb része van ebben annak, hogy válság van kialakulóban a feltörekvő piacokon, a fejlődőnek nevezett országokban. Mindenáron szabadulni akarnak a külföldi pénzben felvett adósságaiktól, megpróbálják azokat hazai pénzre konvertálni. A legfőképpen dollárban felvett hiteleiket példátlan mértékben és ütemben igyekeznek visszafizetni, ilyenkor egyre erőteljesebben növekszik a kereslet a dollár iránt.

 

Azt mondja tehát, hogy a dollár évadja érkezett el megint? Vajon meddig tart ez a periódus, meddig tud még erősödni?

Egész biztos, hogy elég sokáig. Ilyen periódust éltünk meg 1982-ben és 1998-ban. A dollárt a most következő másfél évben aligha tudja megállítani bármi is, mert egyre erősödnek a fejlődő, a feltörekvő országok adósságproblémái, a leértékelési kényszer, a devizaháború, az egyre elkeseredettebb harc a piaci pozíciók megtartásáért. A FED sem hagyhatja azonban „szó nélkül” a dollár túlerősödését. Ahányszor korábban nagyon beindult a dollár, mindig csináltak valamit az amerikaiak, hogy rontsanak az értékén. Most is ezt fogják tenni. Ezúttal nem tudják ezt elérni. 1982-ben, 1998-ban a valamelyest a mostanihoz hasonlatos fejlődő piaci válság idején a FED megtehette, hogy azonnal kamatot csökkentett. Olcsóvá tette a dollárt, mehetett tovább a dollárban történő eladósodás másutt, Amerikát pedig olcsón finanszírozhatták mások. Csakhogy ez egy másfajta világ, ami most körülvesz bennünket.

 

Az amerikai alapkamat zéró szinten van…

Pontosan erről van szó. A nullánál alább vágni nem lehet a kamatot. A fejlődők, feltörekvők pedig nem tudnak, nem akarnak dollárban adósságot halmozni, éppen az ellenkezőjét akarják és csinálják is. Más szóval a dollár erősödésének nincs gátja, még az amerikai pénznyomtatás, a deficit sem. A világ egyelőre nem tud gazdasági növekedést felmutatni, az ezzel kapcsolatos körülmények tendenciaszerűen erősítik a dollárt – még legalább másfél-két éven át.

 

A dollár kontra euró versenyben hogy áll a helyzet?

Az euró veszélyben van. Politikai veszélyben, amit egyelőre senki sem tud kezelni. Az európai közvélemény nagy része nem akar föderatív Európában, Európai Egyesült Államokban élni. Az euró stabilizálásának ügye, az euróövezet fennmaradása azonban éppen attól függ, hogy sikerül-e ez az integráció. Egyelőre arra is képtelenek a döntéshozók, hogy létrehozzák az elemi és azonnali fontossággal bíró európai bankuniót, amelynek megalkotása nélkül nem létezhet hosszabb távon az euró. A választók akarata teljesen ellentmond annak, ami az euró számára létfontosságú. Ebből következően valami drámai dolog fog bekövetkezni. Nem tudjuk, hogy pontosan mi váltja majd ki. Vélhetőleg az, hogy valamely fontosabb európai országban nacionalista kormány jut hatalomra, olyan, amely abszolút megkérdőjelezi az Uniót, illetőleg az uniós intézményeket, azok legitimitását és határozottan kimondja: „nem akarunk semmiféle politikai integrációt”. E tekintetben az én hazámat, az Egyesült Királyságot fogják egyre több helyen példaként szerepeltetni. Nagy-Britannia polgárai túlnyomó részének véleményét osztom én is: akarjuk az európai klub továbbélését, de nem akarjuk az eurót, mert annak létezése megkövetelné a föderáció létrehozását. Márpedig mi britek nem akarunk Európai Egyesült Államokat, az európai nemzetek túlnyomó része nem akar ilyet. A feszültségek ki fognak éleződni Európában, az euró jövője körüli bizonytalanság nagyon komolyan elmélyül nemsokára. Erre mérget vehetünk.

 

Ön idejének nagy részét Hongkongban tölti. Milyen állapotban van Kína? Tényleg kitörőben van ott egy hatalmas banki krízis?

Világunk legsúlyosabb pénzügyi-gazdasági problémája érlelődik Kínában. Eltűnt, felszívódott a kereskedelmi-pénzügyi mérleg korábbi évtizedekben felhalmozódott hatalmas többlete. A belső eladósodás félelmetes ütemben terebélyesedik, a fizetésképtelenség fenyeget milliónyi vállalkozást. Ezt Kína csak és kizárólag egyféleképpen tudja és fogja kezelni: leértékeli a jüant! A kínai fizetőeszközt mesterségesen, a legfelsőbb politikai akarat által vezérelve keményen gyengíteni kezdték és e folyamatnak csak a legelején tartunk. Ha nem történik meg a leértékelés, akkor Kínán belül következik be hatalmas gazdasági-pénzügyi katasztrófa. Ha megtörténik, márpedig megtörténik, akkor az különböző – főként nemzetközi politikai – áttételeken keresztül Kína elszigetelését fogja előidézni. Gazdasági szankciókat akarnak majd bevezetni külországok Kína ellenében.

Merem állítani, hogy a jüan leértékelése nyomán kialakuló globális válság súlyosabb következményekkel fog járni – politikai értelemben mindenképpen –, mint az euró körüli problematika.