Intellektuális vezérre van szüksége Európának: ez lehetne Németország

Hatalmi űrt érzékel Putyin Európában és az egész nyugati világban, ezt a maga hasznára fordíthatja. A nyugati országoknak Oroszországgal csak egymással egyeztetve és bizonyos feltételek teljesítése ellenében lenne szabad komolyan mélyíteniük kapcsolataikat – figyelmeztet az Alapblognak adott interjúban a német politikai színpad ex-szupersztárja, a továbbra is befolyásos, rendkívüli nemzetközi kapcsolati tőkével rendelkező báró, a volt védelmi és gazdasági miniszter, Karl-Theodor zu Guttenberg, aki jelenleg Washingtonban, a Center for Strategic and International Studiesnél vezető kutató, és eközben tanácsokat ad az Európai Unió vezető stratégáinak.

Szerinte hosszabb távon elkerülhetetlen, hogy politikai egységgé alakuljon az EU, jelenlegi intézményeit azonban átláthatóbbá, demokratikusabbá kell változtatni. Jelzi, hogy hiú reményeket táplál, aki elhiszi, hogy az európai politikai válság véget ért. Németország inkább előbb, mint utóbb kénytelen maga mögött tudni visszafogottságát a nemzetközi politikában, ugyanis gazdasági erejének megfelelően kell vezető szerepet felvállalnia gazdaságpolitikában és külpolitikában egyaránt. Azért azonban nem kell aggódnia senkinek sem, hogy Németország nagyhatalmi babérokra törne, zu Guttenberg csakis amolyan intellektuális vezetőként tudja elképzelni hazáját. Ahová mellesleg egyelőre nem óhajt véglegesen visszatérni.

Zentai Péter: Szerintem, hazája, Németország csinálhat ma bármit, biztosan negatív kritikát fog kapni más országoktól: ha a németek a „fejükre állnak”, akkor ez a baj, ha meg nem „állnak a fejükre”, akkor meg az a baj. A lényeg szerintem, hogy mindenért őket lehessen hibáztatni. Ön hogyan látja ezt Amerikából?

Karl-Theodor zu Guttenberg: Nagyjából úgy, ahogy maga. Hozzáteszem, hogy ez a fajta hozzáállás itt, az Egyesült Államokban öt-hat éves múltra tekint vissza. A válság kitörését követően a német vezetés – az amerikaival ellentétben – úgy döntött, hogy nem szabad gigantikus, extra pénzek nyomtatásával együttjáró stimuluscsomagot bevetni az európai problémák megoldására. Az erre adott amerikai kritika semmit sem változott azóta. Másfél héttel ezelőtt Jacob Lew pénzügyminiszter Berlinben ugyanazokkal a szavakkal ment neki német kollégájának, Wolfgang Schäublénak, mint ahogy 2009-ben Timothy Geithner, az akkori amerikai pénzügyminiszter. A válságkezelés ügyében Németország és Amerika két különböző nyelvet beszél folyamatosan.
Nyugat-Európa más országaiban, főként Dél-Európában pedig tényleg nyilvánvaló, hogy Németországot bűnbakszerepre kárhoztatták, tehetünk bármit, mindig mi leszünk a szemükben a hunyók.

És alaptalanok a kritikák? Amerikából az a kritika lényege, hogy túl keveset tesz Németország, vagy ahogy Soros György szokta megfogalmazni bírálatát: „Németország nem hajlandó felvállalni Európa vezetőjének szerepét”. Dél-Európában eközben azt mondják: a németek diktátornak képzelik magukat, jobban tennék, ha „haza húznának”.

Egy csomó külföldről érkező korholó szó velünk szemben teljes mértékben indokolt. Nyilvánvaló, hogy meg kell fogadnunk azok tanácsát, akik a jelenlegihez képest sokkalta nagyobb beruházásokat várnának el a német államtól és a német tőkétől az infrastruktúrába, az oktatásba, általában a beruházási klíma drámai élénkítését sürgetik Németországon belül.
Tovább megyek: szerintem azon kritikusainknak is igazuk van, akik masszívabban felvállalt vezető szerepet követelnek tőlünk. Ezzel csak azt akarom „üzenni”, hogy Németországnak tényleg nem szabadna továbbra is a szőnyeg alá söpörnie a realitást: az Európai Unión belül különböző sebességgel fejlődő országcsoportok léteznek egymás mellett. Eközben persze továbbra is úgy kell mindent csinálnunk nekünk, németeknek, hogy markánsabbá váló véleményünket senki se vegye úgy, hogy a németek már megint ki akarnak oktatni másokat…

Milyen jellegű lenne az új német vezető szerep?

Semmiképpen sem javasolom, hogy Németország legyen Európa politikai vezére. Bizonyos alapvető területeken – a nemzetgazdaságokon belüli strukturális reformok kapcsán: a munkaerő-piaci, a nyugdíj- és oktatási rendszerhez, az egészségügyhöz kapcsolódó témákban – Németország merje nyíltan kijelenteni másoknak, hogy „átadjuk saját, német receptünket, mert az bevált, érdemes tanulni belőle, érdemes utánozni is azt”. A magam részéről őszintén és szívesen ajánlom más európai országok figyelmébe, hogy hajtsanak végre „schröderizációt”. A németországi sikerek mögött az emberektől, a néptől komoly áldozatokat követelő olyan reformok húzódnak meg, amiket Schröder kancellár irányításával csináltunk végig. Azok számára, akik elfogadják és alkalmazzák ezt a schröderi receptet, a gyakorlatban mi amolyan intellektuális menedzserek vagyunk. És éppen ez a lényeg: szerintem találni még jó néhány olyan súlyos gazdasági, szociális, társadalomszervezési témát az európai országokban, például Olaszországban, Franciaországban, amelynek kezeléséhez hasznosítható a német know-how. De ezt senki sem akarja a németek részéről másokra erőltetni, nincs e mögött semmiféle öncélú európai hatalmi törekvés a németekben. Nem akar nálunk senki sem olyan Európai Uniót, amelyet politikailag a német dominancia jellemezne.

Görögországban, Cipruson vagy némely más kelet- és dél-európai, sőt nyugat-európai országban – éppenséggel a válság tartóssága okán – így is, úgy is, azt gondolja a széles közvélemény, hogy a németek uralkodni, diktálni akarnak, a gyűlölt brüsszeli bürokráciát is a németek irányítják. Ezekhez a feltételezésekhez kapcsolódóan erősödnek fel a szélsőjobboldali és más radikális pártok egész Európában…

Kétségtelen, hogy a németek bűnbakká nyilvánítása és a szélsőjobboldali pártok izmosodása között is van összefüggés. De ezen nehéz kiigazodni: egy és ugyanazon pártoknak, politikusoknak egyik nap az a szlogenjük: hogy „Merkel, mars haza!” és „kifelé a német bankokkal, a német tőkével”, a másik nap pedig az, hogy: „Gyere Merkel és adj pénzt!” és „több német befektetőt szeretnénk látni hazánkban”. A szövegek mögött, így vagy úgy, mindig és mindenütt tetten érhető a helyi belpolitika, a helyi hatalom megszerzésére vagy megtartására való törekvés.

Ebben a tekintetben mi a véleménye Magyarországról, a magyar kormányról? Mit hallott, egyáltalán hallott-e bármit is most, a napokban, amikor Berlinben járt és tárgyalt az új nagykoalíciós kormány vezetőivel?

Berlinben értik, hogy az Európai Unió sorsának alakulása szempontjából tényleg alapvető jelentősége van, miként politizálnak ezen, kisebb országok irányítói. Ezért igenis komolyan kell venni a magyarokat. Magyarország láthatóan súlyos gazdasági-pénzügyi problémákkal küzdött az elmúlt években, éppen ezért örömteli látni, hogy az ország kikerült a túlzottdeficit-eljárás alól. Tagadhatatlan azonban, hogy – akár geopoltikai szemszögből – is nehezen voltak értelmezhetők azok a gazdasági és politikai populista tendenciák, hivatalos szövegek, amelyeket Budapestről hallhatunk az utóbbi néhány évben. Be kell valljam, nem erre számítottunk! Mindenesetre Magyarországgal szemben, mint ahogy egyetlen más európai országgal szemben sem szabad elkövetnünk a hibát, hogy mi németek kioktatóan viselkedünk azokkal, akiknél valami nem tetszik. Nincs más alternatívánk, minthogy megértetjük a magyarokkal vagy másokkal, hogy tanácsaink semmi egyebet nem szolgálnak, mint a kölcsönös előnyöket. Ezt aztán vagy megértik az érintettek vagy nem. Ez már az ő felelősségük…

Nemrégiben hosszabb cikkben figyelmeztette az amerikaiakat és általában a nyugatiakat, hogy Putyin veszélyes ember. Hatalmi űrt érzékel az orosz vezető a világban és ezt a maga számára akarja kihasználni. Ezt úgy értelmezem, hogy új orosz imperialista fenyegetéstől tart…

Szerintem ez egy reális aggodalom. Elérkezettnek látom az időt arra, hogy a nyugati kormányok nyíltan és átfogóan tárgyalják át és egyeztessék álláspontjukat, hogy miként álljanak Oroszországhoz, illetve Putyin elnök egyre nyilvánvalóbb törekvéseihez. Kétség sem fér hozzá, hogy jó dolog, ha Amerika és Nyugat-Európa erősíti kapcsolatait Oroszországgal, de azért ezt badarság csak úgy, mindenféle előzetes feltételek teljesítésének igénye és a nyugatiak közötti koordináció nélkül csinálni. Ugyanannyira kell nekünk is bátornak lennünk Oroszországgal szemben, mint amilyen bátran igyekszik ez az erős orosz vezető profitálni gyengeségeinkből, amelyeknek alaposan utánajárt, felkutatatott a maga számára: legyen szó hiányosságainkról a NATO-ban, az Európai Unión vagy az euróövezeten belül. Jól érzi és ki is használja, hogy nincs a láthatáron átfogó megoldás az uniós válságra, hogy nincs erős vezetője a nyugati világnak.

Értik ezt Berlinben az új német vezetők? Változtatnak-e orosz politikájukon? Vagy mit szólnak ehhez Washingtonban? Hiszen most az amerikai vezetőkhöz – fizikai értelemben mindenképpen- közelebb van…

Berlinben, még ha azonos is az anyanyelvünk, azt kellett megállapítanom, hogy mégis mintha két különböző nyelven társalgunk. Az általam szükségesnek tartottnál továbbra is sokkal inkább vannak tekintettel az orosz érzékenységre, nem látom egyelőre azt a nagy bátorságot Berlinben, hogy német politikusok önállóan, másoktól függetlenül mernének kemény szavakat címezni Moszkvának. Ám, mivel itt nem holmi esetleges német érdeksérelmek kialakulásának veszélyéről, hanem az egész nyugati világgal szembeni kihívásról van szó, előbb-utóbb meg kell, hogy érjen a felismerés: az Oroszország-politikát – saját jól felfogott érdekében – a Nyugatnak össze kell hangolnia, nem szabad hagynia, hogy demokratikus voltából származó természetes gyengeségeiből a demokráciára fittyet hányó kormányok és vezetőik hasznosuljanak.

Ezért lenne szükség arra, hogy a demokráciák közösségében megint legyenek erősebb vezető egyéniségek, legyen egy-két igazi, vezető nyugati ország is: Amerika az óceán egyik, Németország az óceán másik oldalán… Vagy?

Ezekben a napokban érdekes sajtóvita alakult ki itt az Egyesült Államokban. Most jelent meg a globális kockázatelemzéssel foglalkozó Eurasia Group 2014-es előrejelzése, amely az új esztendő legsúlyosabb világpolitikai, globális kockázatának magát az amerikai külpolitikát nevezi meg!
Más szóval azt gyengének, esetleg céltalannak, következetlennek ítélik meg. Ez kétségtelenül óriási probléma.

Ön, mint a német elithez tartozó személyiség, szíve szerint nem azt akarná, nem azt tartaná megoldásnak a tekintetben, hogy a Nyugat valóban új erőre tegyen szert és Európa tényleg versenyképes erőcentrummá váljon, hogy a mi kontinensünkön is létrejöjjön egyfajta „Egyesült Államok”?

Európa politikai válságtól szenved, csupán gazdasági-pénzügyi értelemben látszanak a kilábalás jelei. Hosszabb távon biztosan nem fog menni Európának, ha nem hozunk létre tényleges politikai uniót. Az Egyesült Államok – megannyi jelenlegi gazdasági-, pénzügyi problémája ellenére – sokkal rugalmasabban tud reagálni kihívásokra, mint Európa, összehasonlíthatatlanul gyorsabban tud felzárkózni, ha lemarad a globális versenyben. Az Európai Unió e tekintetben nem képes konkurálni Amerikával, például a megannyi elkülönült nemzetállami hagyomány és büszkeség okán és amiatt, hogy nincs egységes nyelve Európának, ahogy az Egyesült Államoknak viszont van.
A politikai uniót egyelőre az európai népek nem is akarják. Eközben be kell indítani az uniós intézmények reformját: átláthatóbbá, demokratikusabbá kell tenni ezeket sürgősen, nagyobb döntési potenciállal kell ellátni őket, ugyanakkor – ahogy Cameron brit miniszterelnök javasolja –egy sor, például környezetvédelemmel, élelmiszergazdálkodással kapcsolatos jogot vissza kell adni nemzeti hatáskörbe. Viszont alapvető, a rendszer alapjait érintő területeken, például pénzügyekben, banki ügyekben az összeurópai döntési mechanizmust kell erősíteni.
Ilyen területeken képzelhető el egyfajta német szellemi vezető szerep.

Készül-e vissza Németországba, a mindennapi politikába?

Egyelőre jól érzem magam az Egyesült Államokban, elégedett vagyok azzal, amit csinálok: tanácsadás; innen hatékonyan segíthetem a híd megerősítését Európa és Amerika, konkrétabban Németország és Amerika között. Jelenleg nem áll szándékomban visszatérni és otthon politizálni. A távolabbi jövő alakulásáról pedig kár most beszélnem, a körülmények állandóan változnak, semmi sem kizárt, semmire sem mondhatjuk, hogy soha.