0903-asaportre91 2
jún.
4
2013

Isztambul 2013. Olyan, mint Párizs 1968?

0903-asaportre91 2Az arab tavasznak nevezett lázadássorozat köszönő viszonyban sincs mindazzal, ami ma Törökországban történik – állítja Asaf Savas Akat professzor. A törökök elit egyeteme, az isztambuli Bilgi egyetem gazdaság tanszékének vezető tanára, a helyi és külföldi lapokban gyakran publikáló, az egyik országos török tévé csatornán rendszeresen műsort vezető liberális közgazdásztekintély, noha szemben áll Erdogan miniszterelnök kurzusával, mégis védelmébe veszi Törökország abszolút erős emberét. 

Azt mondja róla, hogy az Erdogan-féle rendszer még mindig demokratikusabb, mint Putyiné. Persze messze nem olyan átlátható a török demokrácia, mint amilyen a nyugat-európai. Az is igaz, hogy Erodogan az utóbbi időben komolyan közeledik a vallási fundamentalistákhoz, kezdi összpontosítani és bebetonozni saját hatalmát, sőt, elkezdte mesterségesen is előnyben részesíteni a hozzá hűséges, helyi tőkéseket. Mégis: ettől függetlenül az Erdogan-féle gazdaságpolitika mindeddig alapvetően liberális maradt. Az elmúlt tíz év ragyogó gazdasági, költségvetési teljesítményeinek alapját a következők képezték:
1. folyamatos, következetes költségvetési fegyelem fenntartása
2. átlátható és széles körű egészségbiztosítási rendszer kiépítése
3. a külföldi befektetőkkel és általában a szabad piaccal szembeni messzemenő nyitottság.

Most azonban kiéleződött az ellentmondás a piaci liberalizmus és az ideológiai bezárkózás között. Ez húzódhat meg elsősorban a zavargások hátterében, de e tekintetben szerinte még nagyon korai határozott véleményt alkotni.

Zentai Péter: Professzor úr, lehetséges, hogy forradalom vette kezdetét hazájában?

Asaf Savas Akat: A főként az isztambuli utcákon zajló eseményeket még nagyon korai bármiképpen minősíteni. Talán hamar kifullad az egész, a tüntető ifjak előbb-utóbb belefáradnak és hazamennek.
Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy az én személyes emlékezetemben feltolulnak a párizsi emlékek, 1968-ból. A ’68 tavaszán kitört diákzendülésről az akkori francia vezetés is nagyjából ugyanúgy nyilatkozott, ahogy most a török kormány: „az unatkozó fiatalok jó dolgukban már nem tudnak mit csinálni, ezért felszedik az utcaköveket és betörik a kirakatokat”. Valójában azonban, ha nem is azonnal, de azoknak a bizonyos „huligánoknak” a zendülése – előbb Párizsban, aztán Németországban és végül szinte egész Európában, sőt az Egyesült Államokra is átterjedve – alapvetően forgatta fel a nyugati világot.

Érdekes, hogy Önnek – ellentétben sok külföldi megfigyelővel – nem inkább az arab világban zajlott, most is zajló forradalmi erjedés jut az eszébe…

Mert Törökországot nem lehet, nem szabad e tekintetben egy lapon említeni az arab világgal. A földrajzi közelség és a muszlim közösség ezúttal „se nem oszt, se nem szoroz”. Az arab országokban elnyomó diktatúrák ellen lázadtak fel a tömegek.

Törökországban is egy autoriter, tekintélyuralmi szisztéma honol, ha nem tévedek.

De, téved. Erdogan miniszterelnök, noha kétségtelenül nagyobb személyes hatalmat épített ki, mint a nyugati országok bármely kormány-, vagy államfője, de ettől még ebben az országban szabadon működnek ellenzéki pártok, megjelennek az ellenzéki újságok. Elismerem, hogy ez nem „Skandinávia”, de azért Törökország sokkal kevésbé „Egyiptom”, mint mondjuk „Franciaország”. Erdogan és kormánya, rendőrsége pontosan úgy viselkedik, ahogy – legalábbis Sarkozy elnöksége idején – a francia kormány és annak rendőrsége viselkedett volna. Sarkozy is szétverette volna a tüntetőket…

Ugye azért nem azt akarja mondani, hogy Törökországban ugyanolyan erős a civil társadalom, ugyanannyira független a kormánytól a sajtó, minden egyéb alapvető, a hatalmat ellenőrző intézmény, mint Franciaországban?

Természetesen ezt nem állítom. Annál is kevésbé, mert az utóbbi időben Erdoganék kétségtelenül – gazdasági nyomással, illetőleg a velük szoros kapcsolatokat ápoló médiacsoportok tulajdonosaival szövetkezve, őket preferálva – kimondottan erősítették befolyásukat a médiában, az ügyészségi apparátusban és tényleg szűkítették az ellenzék mozgásterét. De itt és most, mégis tényként könyvelhető el, hogy Törökország népe – éppen a médiából tájékozódva – maximálisan tisztában van azzal, ami Isztambulban és néhány más nagyvárosban történik. Senki nem hallgat el semmit, a tévék élőben közvetítik a történteket. Más kérdés, hogy a média nagyobb része azt visszhangozza, amit Erdogan mond, tudniillik semmi egyébről nincs itt szó, mint huligánok okvetetlenkedéséről.

És Ön szerint? Miről szólnak ezek a megmozdulások?

Ezt egyelőre nem tudjuk bizonyosan megállapítani. A nagyvárosok a világra nyitott, egy élhetőbb, egy „észak-európaiasabb”, a környezet megóvását is szem előtt tartó demokráciáról álmodó lakóinak, különösen az egyetemi ifjaknak mintha nyilvánvalóan elegük lenne abból, hogy mindig ugyanaz az ember legyen a „főnök”. Ez itt azért mégiscsak egy többpárti, intézményesített demokrácia, ugyanakkor több, mint tíz éve Erdogan a miniszterelnök és minden előjel szerint be akarja betonoztatni magát a hatalomba további tíz évre. Miniszterelnökből köztársasági elnök akar lenni.
Szóval e tekintetben Erdogan Putyinra emlékeztet, de mindent egybevetve mégis ki merem jelenteni, hogy Erdogan kevésbé autoriter politikus, mint Putyin. Sőt, azt mondom, hogy Törökország – mindent egybevetve – demokratikusabb hely, mint Oroszország. Ugyanis Erdogan az elmúlt tíz évben mindig valós politikai versenyben, valós ellenfelekkel szemben győzött. Érdemi alapon, eredményeinek köszönhetően választották meg kétszer is.
Először csak 35 százalékos győzelmet aratott, másodjára 40 százalékosat, legutóbb már képes volt arra, hogy megszerezze a voksok csaknem 50 százalékát. Ezt nem csalásokkal érte el, hanem azzal, hogy a törökök többsége egyre jobban és jobban élt Erdogan miniszterelnökségének évei alatt.

Az utcai megmozdulásokat tehát nem a gazdasági elégedetlenség szülte…

A törökök életkörülményei folyamatosan javultak az utóbbi években. 2001-ben, amikor Erdogan hatalomra jutott, az ország gazdasága romokban hevert: 10-20 százalékos infláció, óriási munkanélküliség, tőzsdei csőd, történelmileg is szinte páratlan külső, és belső eladósodottság, az európai átlaghoz képest alacsony gazdasági növekedés. Ehhez képest az „Erdogan-évek” alatt folyamatossá vált évi átlagban a 6-8 százalékos GDP-növekedés, az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 65-70 százalékról 35 százalékosra csökkent. Igaz, hogy az elmúlt tizenkét hónapban csak 2,2 százalékkal bővült a gazdaság, de ez még így is jóval magasabb, mint a nyugat-európai átlag. Az infláció szinte soha korábban nem volt annyira alacsony, mint manapság, körülbelül 6 százalékról beszélhetünk. Ilyen körülmények között a jegybank sorozatosan nyeshetett a kamatokon, legutóbb fél százalékot csökkentett: az alapkamat most 4,5 százalékos. A török líra iránti kereslet ugyanis annyira masszívan erősödött az utóbbi években, hogy már „megálljt kellett parancsolni” a líra felértékelődésének, a kedvező inflációs környezet megalapozottá teszi hát a kamatvágásokat, amelyek valamelyest gyengítik a lírát. Elvégre ez egy alapvetően exportból élő gazdaság, a túl erős pénz pedig kezdte komolyan gyengíteni a kereskedelmi mérleget.

Tíz évvel ezelőtt, ha jól tudom, Erdoganék eleve a török líra kemény, mesterséges gyengítésével érték el az első sikereiket…

Ez igaz, de azóta 35 százalékot erősödött a líra, mégis folyamatosan egyre jobban és jobban teljesített a gazdaság.

Tudomásom szerint tíz évvel ezelőtt óriási szerepe volt annak, hogy az IMF nagyon szigorú költségvetési politikára szorította rá az akkor hatalomra került Erdogant. A több tíz milliárdos kölcsön és annak feltételrendszere járult hozzá igazán a sikerekhez. Nem igaz?

Részben igen. De a kölcsöntől függetlenül – ezt is el kell ismerni – Erdogan soha egyetlen pillanatra sem folytatott populista gazdaságpolitikát. Felfogásának, gazdasági-pénzügyi gondolkodásának integráns része a költségvetési fegyelem tisztelete. Az IMF-kölcsönt csak munkahelyteremtő beruházásokra, nem mesterséges fogyasztásélénkítésre fordította a kormány. De ez – hangsúlyozom – eleve nem is állt Erdoganék szándékában. A török gazdaság eddigi sikereinek ez a következetes szigor az egyik kulcsa. A másik alappillér, amely hozzájárult a kormány népszerűségének szélesedéséhez, majd szinten tartásához, hogy üzemképessé tettek egy nemzetközileg konvertibilisnek tekinthető egészségügyi ellátó rendszert, az egészségbiztosítás lényegében kiterjed immár az egész népességre. A harmadik alappillér: a világra való teljes gazdasági nyitottság. Ha úgy tetszik, egy messzemenően liberális hozzáállás a külföldi tőkéhez, a szabad versenyen alapuló gazdaság tisztelete.

Hogy is van ez? Világra való nyitottság, ugyanakkor az „európai” törökök egyik legfőbb baja Erdogannal, hogy egyre inkább visszanyúl az iszlám gyökerekhez, egyre nacionalistább az ideológiája, harcot hirdet állítólag a nyugati életforma térhódítása ellen, egyre sűrűbben beszél arról, hogy a nyugati világ hanyatlóban van. Hogyan egyeztethető ez össze a nyugatias shopping mallok, óriás bevásárló központok és felhőkarcolók építésének erőltetésével? A zöld környezet rombolásával?

Súlyos, irracionális ellentmondások ezek. De hát gondoljon arra, hogy kik az Egyesült Államokban a piaci fundamentalisták, kik követelik a legszigorúbb költségvetési fegyelmet, a lehető legliberálisabb versenyt a gazdaságban? Bizony ott is a legkonzervatívabb ideológiákat valló republikánusok. Ugyanez itt a helyzet, a konzervatív vallási erők képviseletét felvállalni akaró Erdogan mutatkozik a legnyitottabbnak az ultra liberális gazdasági filozófiákra. Legalábbis eddig ez volt a helyzet.
Ám kétségtelen, hogy az utóbbi egy-két évben beindult itt is egyfajta nemcsak ideológiai, hanem gazdasági nacionalista politika: a hazai nagytőke előnybe helyezése a külföldiekkel szemben, a hivatalos retorika szerint: „éljenek a nemzeti bajnokok”. A valóságban ez úgy néz ki, hogy a kormányhoz szellemileg, vagy egyéb területeken közel álló nemzeti burzsoáziát – ellentétben a korábbi időszakkal – nem piaci, hanem szívességi alapon „hozzák helyzetbe” egyrészt a külföldiekkel, másrészt azokkal a török tőkésekkel szemben, akik „nem feküdtek be” Erdoganéknak, akik kényesen ügyelnének a párttól, a miniszterelnöktől való függetlenségükre. Őket most kezdik tényleg kiszorítani. Ez viszonylag új jelenség, amelynek kisebb-nagyobb köze lehet a friss utcai zavargásokhoz.
Az bizonyos, hogy nem a szegény néprétegekhez tartozók lázadoznak az isztambuli utcákon. Polgári családok gyerekei, egy olyan új nemzedék lázadozik, amelynek egyidejűleg van elege a bevásárló központokból, az öncélú fogyasztás erőltetéséből, a természeti környezet rombolásából, de elutasítja az erőltetett nacionalizmust és vallásosságot is. Ez egy poszt-internet nemzedék, azt hiszem.