feb.
12
2013

Japán csoda volt, nincs… lesz! (és ha sikerül, az másolható lesz?)

A független jegybankoknak sokkal nagyobb a szerepük a nemzetgazdaságok élénkítésében, mint amit egyes jegybanki vezetők állítanak. Következésképpen óriási a jelentősége annak, kik és milyen politika mentén vezetik ezeket a bankokat. Ezt állítja az alapblog.hu-nak adott exkluzív interjúban az új japán miniszterelnök fő gazdasági tanácsadója, az amerikai Yale Egyetem professzora, Koichi Hamada.

Közli, hogy – noha vannak ilyen elgondolások – előrehaladott kora és gyengülő fizikai állapota miatt nem vállalná el a Bank of Japan, a Japán Központi Bank vezető szerepét. Viszont azt elismeri, hogy véleménye befolyással bír Abe miniszterelnökre a személy kiválasztásában. Szavaiból kitűnik, hogy a kormányzói szék várományosaként a favoritja egykori tanítványa, Kikuo Owata, egyetemi tanár, aki szintén a Japánt sújtó problémák agresszív monetáris kezelését részesíti előnyben. A világhírű interjúalany áttételesen azt vallja, amit Matolcsy György: tudniillik kisebb országok jegybankjai – a japán jegybank végképpen – sokkal bátrabban élhetnének, sőt kötelességük lenne élni a kötvényvásárlásokkal, a közvetlenebb és szokatlanabb pénzügyi beavatkozások eszközeivel. Az európai jegybankok kezét szerinte túlzottan és sok ország számára hátrányosan köti meg az Európai Központi Bank. A Bank of Japan eddigi tevékenységét bűnösnek nyilvánítja. A miniszterelnöki főtanácsadó szerint nyolcvan százalékban a tokiói központi bank okolható azért, hogy Japán másfél évtizede szenved a deflációtól, a gazdaság bénultságától és a jen felértékelődésétől. Koichi Hamada – saját és néhány más közgazdász tudós kutatásai alapján – azt állítja, hogy hagyni kell azon devizák leértékelődését, amelyek túlértékeltek a gazdaságuk teljesítményéhez képest. Szerinte –Európában is – az egyes nemzetgazdaságok, kormányok, jegybankok az igazán alkalmasak saját eladósodottsági, inflációs vagy deflációs problémáik megoldására. Mindenesetre jobbak tudnak lenni ebben, mintha nemzetek fölötti, központi akarat mentén kényszerülnek cselekedni.

Zentai Péter: A piacokat lázba hozzák az Ön nézetei és Abe miniszterelnöknek adott tanácsai. Csaknem két évtizeden át képtelenség volt pénzt keresni a tokiói tőzsdén, most viszont senki sem akar kimaradni a japán „bonanzából”, a tőzsdeindexük fantasztikusan teljesít. Ugye arról van szó, hogy a piac arra fogad, hogy Japán központi bankja, a Bank of Japan (BOJ) követni fogja az Ön által javasolt unortodox monetáris politikát, és össze fog fonódni a kormányzati, fiskális és a nemzeti banki monetáris politika?

Koichi Hamada: Mindenekelőtt tisztázzuk: amit ajánlok, abban nincs semmi drámai újdonság. Több mint kétszáz éves múltra visszatekintő, standard közgazdasági iskola, amely többek között Adam Smith nevével fémjelzett. Arról van szó, hogy a központi bank monetáris lépései nem irányulhatnak csak egyetlen ellenfél, tudniillik az infláció ellen. Ha a defláció a fő veszély, akkor az ellen is harcolni kell. Mégpedig inflatorikus, inflációt serkentő lépésekkel.

Európában mindenesetre az infláció beindulásának megakadályozása volt mindig is a fő cél…

Az európai jegybankok függetlenségét a kormányzati politikáktól a sajátságos európai (és főként a német) történelem magyarázza. Japán gazdaságtörténetében azonban – eltekintve a hetvenes évek elejét, az olajválság rövid periódusát – tulajdonképpen semmiféle szerepet sem játszott az infláció. A BOJ mindazonáltal ugyanannyira független, mint általában az európai államok bármely jegybankja, vagy az EKB. Ki kell mondani: a BOJ visszaélt a szerepével az elmúlt 15 évben! Enyhén szólva is ellentmondásos monetáris politikát követett, a japán jegybankot terheli minden felelősség az utóbbi másfél évtized gazdasági stagnálásáért és mindenekelőtt a deflációért!

Ezt azért bizonyítani kell tudni…

Ez abszolút bizonyított tény. Nincs olyan közgazdasági tankönyv, nincs olyan közgazdasági iskola, amely ne írná le, ne mutatná ki, hogy egy gazdaság stagnálásához és főként deflációhoz vezet, ha egy jegybank egész politikája kizárólag a pénzkiáramlás szűkítését szolgálja – egy gazdasági növekedéstől mentes világban. Ez a jegybanki monetáris politika, pontosabban fogalmazva: a monetáris politika teljes hiánya okozta egyrészt a helyben topogást, másrészt a jen harminc százalékos felértékelődését a dollárral és más vezető devizákkal szemben.

De hiszen a BOJ az elmúlt két évben legalább kétszer alkalmazott úgynevezett monetary quantitative easinget (pénzpumpát)!

Úgy tett, mintha… Ezt kommunikálta ímmel-ámmal, de a valóságban nem történt érdemi lépés. Nem is változott semmi sem a jen piacán, a japán deviza sziklaszilárd maradt, sőt folytatta felértékelődését, a részvények árfolyama pedig mit sem változott. Most viszont az új kormányfő, Abe miniszterelnök erőteljes verbális beavatkozásainak hisznek a piacok, mert komolyan veszik az ő változtatási szándékát és mélyen bíznak abban, hogy jövő hónap végén olyan jegybankelnököt (kormányzót) fog kinevezni, aki aktívan hozzá fog járulni a stagnálás felszámolásához. A bizonyíték arra, hogy Abe-t komolyan veszik az, hogy a jen gyengül és a részvénypiac szépen emelkedik. Ez csaknem húsz éve példátlan jelenség.

A világsajtóban sokat emlegetik az Ön nevét, mint a kormányzói szék egyik várományosát.

Én is olvastam erről. De hát hetvenhét éves vagyok, három évvel ezelőtt súlyos műtéten estem át. Gyengülő fizikai állapotom és előrehaladott életkorom miatt nem is vállalhatnék el ilyen pozíciót. Úgyhogy bizonyosan nem leszek jegybankelnök.

Ugyanakkor – szintén komoly elemző cikkek tanúsága szerint – az Ön véleménye befolyásolja leginkább Abe miniszterelnököt mind a jegybanki vezető kiválasztásában, mind pedig általában is. Az Ön nevével kapcsolják össze az Abenomics-nak nevezett új japán gazdaságpolitikát.

Még egyszer: standard gazdasági iskoláról van szó, nem egy forradalmian új politikáról. A befolyásomra vonatkozó megjegyzésére pedig azt mondom: a miniszterelnöknek – rajtam kívül – van még két-három másik gazdasági tanácsadója is. Majd meglátjuk, melyikünkre hallgat a leginkább. Ő fogja kiválasztani a jegybank új kormányzóját. Azt viszont el kell ismernem, rendkívüli jelentőséggel bír Japán gazdasági, pénzügyi jövője szempontjából, hogy ki lesz az a személy.

Mert ugyebár nem mindegy, hogy hajlandó-e az Ön tanácsainak megfelelően inflációt beindító monetáris politikát folytatni, vagy megmarad a konzervatív, ha úgy tetszik, európai jellegű jegybanki politika mellett.

Mármint a deflációt legyőzni akaró politika mellett. Az infláció szóval ajánlatos csínján bánni. Abban látszik körvonalazódni a gazdasági és pénzügyi vezetők mérvadó álláspontja, nem csak nálunk, de Amerikában és Európában is, hogy a két százalékos inflációs ütem nem káros, hanem egészséges. Krugman barátom és néhány más nagy tekintélyű, köztük IMF-es tudós négy százalékot tartanának célszerűnek a jelenlegi világgazdasági helyzetben. Jómagam a négy százalékot túlzottnak tartom, de 15 éven át érveltem a 3 százalék mellett.

Érdemes tallózni a világ mérvadó gazdasági–pénzügyi lapjaiban: a Deutsche Bank friss tanulmányai, egy sor iránymutató brit, francia banki vezető elemző írásai állítják, hogy mindannak csak kérészéletű eredményei lehetnek, amit Önök – Abe miniszterelnökkel és a BOJ hamarosan kinevezett új vezetőségével egyetemben – csinálni készülnek. Kétségtelenül bekövetkezik, ahogyan már érződik is, egyfajta pörgés, de csak a tőzsdéken és a jen árfolyamában. A reálgazdaságban azonban hosszabb távon pénzügyi katasztrófa következik be.

Ez ugyanaz a szöveg, amit a BOJ jelenlegi vezetőitől folyamatosan hallok. Kimondom: ez semmi egyéb, mint a BOJ üres propagandája! A japán jegybank eltereli a figyelmet arról, hogy az égvilágon semmit sem tett a süllyedés megakadályozásért 2008 őszén és azt követően sem. Holott Amerikában, majd Európában a jegybankok igenis léptek. A BOJ hagyta, tűrte a defláció mélyülését és azt, hogy – még egyszer mondom – a jen harminc százalékot értékelődjön fel röpke három és fél év leforgása alatt.

A japán jegybank törvény szerint ugyanazt megtehette volna, mint a FED? Egyébként imponál Önnek az, amit a FED tesz a válság leküzdése érdekében?

Alapvetően jól teszi a dolgát a FED. Az amerikai jegybank hozzájárulhat a munkanélküliség csökkentéséhez. Ha Japánban az érvényben lévő jegybanktörvény ilyen lényegi kérdésekben megköti a monetáris döntéshozók kezét, akkor ezt a törvényt módosítani kell. Vélhetőleg ez be is fog következni. Olyan módon, hogy ne akadályozza semmi sem abban, hogy a gazdaságot hatékonyabban élénkítse, pontosabban, hogy minden eszköze meglegyen ahhoz, hogy leküzdje a deflációt. A deflációs probléma megoldásának kell kapnia az abszolút prioritást. És ebben meghatározó szerepe csak és kizárólag Japán nemzeti bankjának van.

Ugyanezt olvastam egy másik híres és befolyásos japán egyetemi tanártól, Kikuo Iwata-tól.

Igaza van neki. Támogatom. És megmondom őszintén, hogy Kikuo Iwata barátom, akinek jók az esélyei arra, hogy a BOJ új kormányzója legyen! Mellesleg az ő kutatásainak eredményeként tudjuk, hogy mennyivel súlyosabb probléma Japánban a potenciális munkanélküliség, mint azt a külvilág feltételezi.

Japánban nincs is munkanélküliség – legalábbis amerikai, vagy európai értelemben.

Kikuo Iwata jelesül kimutatta, hogy ha még öt éven át folytatódna a jelenlegi jegybanki monetáris hozzáállás, miáltal folytatódna természetesen a stagnálással egybeszőtt defláció, akkor robbanna a munkanélküliségi bomba. Ezt a problémát a japán kormány – a belső eladósodottság növelése révén – szubvenciókkal fedte el – különösen az utóbbi négy évben. Egyre drámaibb nagyságú összegeket fizetett a vállatoknak a munkanélküliség kiváltásáért. Munkahelyeket vásárolt a menedzsmentektől, hogy azok ne bocsássák el a fölösleges munkaerőt. A japán munkaerőpiaci problémákat egyébként nem érdemes európai szemüvegen keresztül szemlélni. Merőben másfajta piacról van szó. A japán gazdaságban mindeközben félelmetesen terebélyesednek a kihasználatlan termelési kapacitások. Ez az egyik leginkább intő jel.

A New York Timesban nemrégiben megjelent elemzés tanúsága szerint, Japánnak nem a túlértékelt jen, hanem a versenyképesség hanyatlása az igazi problémája.

Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Technológiai és minden más szempontból a japán áruk és szolgáltatások éppúgy a világ élvonalához tartoznak, mint a japán termelő munka hatékonysága. Hogy még sincs gazdasági élénkülés, az 80-90 százalékban a monetáris stimulus hiányára és a jen ehhez kapcsolódó félelmetes felértékelődésére vezethető vissza. A BOJ-nek kell megtennie az irányt mutató lépéseket kötvényvásárlásokkal, pénzinjekcióval, és annak kommunikálásával, hogy „mindaddig folytatjuk a pénzbővítéses politikát, amíg defláció van, amíg nem mutatkozik inflációs veszély jele”. Ha pedig mindez kevésnek bizonyul, nos, akkor a fiskális, a kormányzati pénzügy-, és gazdaságpolitika agresszívabb beavatkozásai következnek.

És mi legyen a jennel? Elő kell segíteni annak a leértékelődését? Egyáltalán mi a véleménye arról, amit sok szakértőtől olvasni: Ázsiában és világszerte devizaháború van kialakulóban?

Az a véleményem, hogy ez butaság. Mundell (Nobel-díjas közgazdász) barátommal egyetemben, de említhetném Geoffrey Sachs nevét is (az IMF volt fő közgazdásza, Dél-Amerika, Lengyelország egykori vezető gazdasági tanácsadója, amerikai egyetemi tanár, kutató) kimutattuk, hogy a flexible exchange rate policy (a rugalmas devizapiaci politika) jóval több, hosszabb távra szóló „áldást” hoz a nemzetgazdaságokra és a nemzetgazdaságok közötti kapcsolatokra, mint ennek az ellenkezője, a fixed exchange rate. Más szóval: piaci alapon mindig kialakul a valós gazdasági erőviszonyoknak megfelelő egyensúly a devizák világában is. Az utóbbi években a BOJ és a japán kormányok együtt, ölbe tett kézzel figyelték az euró és a dollár jennel szembeni leértékelését. Pénzzel árasztották el a gazdaságunkat, mi viszont ennek az ellenkezőjét tettük, miáltal felértékeltük a jent.

Európában és Amerikában sokkal súlyosabbnak látszódtak a bajok. A létét féltő tőke a biztos helyekre menekült, és Japán menedéket jelentett. Ezért értékelődött fel a jen. Nem igaz?

Részben igaz. De nem ez határozta meg igazából a történetet, hanem a BOJ tétlensége, a monetáris szigor értelmetlen, öncélú folytatása. A jen nem maradhat ilyen erős. Az a véleményem, hogy nagyjából a 2008-as válságot közvetlenül megelőző időszak árfolyamai fejezik ki leginkább a valós erőviszonyokat.

Ami akár harminc százalékos leértékelődést is jelenthet! Felveszik hát a kesztyűt Kínával? Egyáltalán mi a véleménye az ázsiai országok közötti, politikaivá váló versengésről? Ön szerint visszaszerezhető a japán dominancia, ami a hetvenes-nyolcvanas éveket még jellemezte? Vissza kell- e azt egyáltalán szerezni?

Tartózkodnék bármiféle politikai jellegű megnyilatkozástól. Természetesen van véleményem az ázsiai, geopolitikai jelentőségű problémákról, a versenyről is.
Annyit azonban leszögezek: sem demográfiai, sem gazdasági növekedési szempontból nem lehetünk versenytársai például Kínának. Japán vészesen öregszik, ahogy Németország is. Ez egy olyan kihívás, amelynek szociális, gazdasági következményeit körültekintően, ugyanakkor innovatívan kell kezelni. Mindenesetre az látható, hogy vészesen szűkült az utóbbi másfél évtizedben ¬ Japán hátrányára ¬ a technológiai szakadék Európával, Amerikával, pláne Kínával és Koreával szemben. És ebben igenis szintén látni kell a stagnáláshoz vezető, deflációs nemzeti banki politika felelősségét. Ha ez folytatódik, akkor reális veszélye támad Japán komoly lemaradásának globális versenytársaival szemben. Japánban – sokadszorra mondom ebben a beszélgetésben – a deflációt kell mindenekelőtt legyőzni és ilyen módon élénkülést teremteni a gazdaságban. Ennek egyik motorja ¬ amiben eleve hagyományosan jók vagyunk ¬ a technológiai, innovációs képességünk újbóli kiteljesítése kell legyen.

Mit tart az európai válságról, az euró problémájáról? Van-e tanulsága Japán szemszögéből annak, ahogyan az európai központi bankok viselkedtek az utóbbi néhány évben?

Tartok tőle, hogy kérdése értelmetlen. Nem vethetőek össze önállósággal nem bíró jegybankok olyan jegybankokkal, amelyeknek lenne ugyan komoly önállóságuk, de mégsem élnek a lehetőségeikkel. Európában az EKB nem hagy semmiféle mozgásteret a nemzeti jegybankok számára. Csak a német központi banknak van gyakorlati szerepe. Az EKB a német elképzeléseknek megfelelően viselkedik.

Az euróövezeten kívüli országok jegybankjai relatív függetlenséget is élveznek. Például Svájc, egyes skandináv országok, vagy Magyarországot is beleértve a legtöbb kelet-közép-európai állam jegybankjai. Egyébként jónak tartja az eurót, a közös pénzt?

Az euró kapcsán el kell ismerni az önmagukban kicsiny európai nemzetgazdaságok összefogásában szerzett érdemeit. Noha sok és kétségtelen előny származott az euró létéből, ugyanakkor hallatlanul megköti a nemzeti jegybankok döntéshozóinak a kezét. Meggyőződésem szerint az egyes nemzetgazdaságokat több olyan alapvető inflációs, deflációs, gazdasági növekedés hiányával, eladósodottsággal kapcsolatos probléma sújtja, amelyeket saját monetáris politikai eszközökkel eredményesebben tudnának kezelni. Sőt, kijelenthető, tudományosan igazolható, hogy ezeket a saját fejlődési rendellenességi gondokat saját nemzeti keretek között helyesebb kezelni. Tehát az egészen piciny nemzetektől eltekintve, a legtöbb európai ország jobban járna, ha függetlenségüket nem korlátozná európai központi pénzügyi akarat. A valutaunió létéből származtatható egy sor olyan gond, ami például Görögország, vagy Spanyolország, Olaszország szinte katasztrofális helyzetéhez vezettek. Itt, Amerikában, a Yale, vagy a Harvard Egyetem világszerte elismert gazdasági tudósainak többsége meglehetősen szkeptikus az európai problémák megoldását illetően, nem ültek el félelmeink.