márc.
11
2013

Kádár hitele (+kiegészítés: a csõd jobb lett volna?)

Ha majd nekem is lesz annyi idõm mint egy nemzetgazdasági miniszternek jegybankelnöknek, akkor én is fogok hetente recenziókat írni, de egyelõre ennyire nem telik a szabadidõmbõl. Mindenesetre Jaksity Gyuri és Vakmajom kolléga is megemlítette nekem Mong Attila: Kádár hitele címû könyvét, és gondoltam elolvasom.

Abszolút érdemes volt. Azt eddig is tudtam, hogy a jelenleg magunk elõtt görgetett adóssághegyünk a Kádár-korból származik, de nagyon érdekes végigolvasni, hogy 1956-tól hogyan, milyen gazdasági kényszerek, játszmák mentén alakult a hazai gazdaság sorsa, mi vezetett a 80-as évek elejének csõdközeli helyzetéhez, miért kellett 50%-kal felemelni a mítikus 3,60-as kenyér árát 1979 nyarán, és hogy mennyire ugyanazon a pályán mozog évtizedek óta a magyar gazdaság.

Ha nagyon rövidre akarnám fogni, akkor így nézne ki: 1956 után Kádár csak egyetlen módon tarthatta fenn az eleinte sokak által gyûlölt, majd késõbb egyre inkább elfogadott rendszerét, méghozzá úgy, hogy cserébe a nyugalomért, békéért minden évben emelte a lakossági életszínvonalat. A soha ki nem mondott közmegegyezés az volt, hogy ha minden évben jobban él a lakosság, akkor nem lázong, elfogadja a rendszert. Azonban a hazai gazdaság erõforrásai soha nem voltak elegendõek ahhoz, hogy stabilan növekedjen a jólét, így Magyarország folyamatosan vett fel KGST- és nyugati hiteleket is, hogy fenntartsa az (egyébként saját erõforrásaink és lehetõségeink által soha meg nem alapozott) életszínvonalat. A 70-es évek olajárrobbanása után került igazán exponenciális pályára az eladósodás (ez a hírhedett cserearányok romlásának idõszaka), amikor az 1973-as 2 milliárd dollárról 10 milliárdra (!!!) nõtt a bruttó devizaadósságunk. A helyzet teljesen kezelhetetlenné vált, az életszínvonal növelése már külsõ források bevonásával sem ment, a kamatteher iszonytatóvá vált, és Kádár kénytelen volt az oroszok rosszallása ellenére belépni az IMF-be, illetve egyre jobban engedni a magánszektor terjedését (elõször 1968-tól, majd a 80-as évek kisszövetkezetei,gmk-i, stb.). Az 1979-es megszorítások ellenére sem sikerült azonban stabilizálás, és a 80-as években már a hiteltõl roskadozó gazdaság alig nõtt, a jövedelmi különbségek megugrottak, a fizetési mérleg állandó mínuszban volt, az életszínvonal nem tudott emelkedni, amely a korábban kialakult ki nem mondott közmegegyezést rúgta fel, s így jutunk el a rendszerváltásig.

Nagyon érdekes látni, hogy a stop-go politika már mennyire jellemzõ volt akkor is, az adósságproblémák sokszor kísértetiesen hasonlítanak a maiakhoz, és az is, hogy miként keresték a politikusok mindig a számukra legkönnyebb, legkisebb ellenállást jelentõ kiutat. A hitel néha hasznos, és gyakran nagyon veszélyes, különösen ha ostobán használják fel, márpedig a történelem tele van ilyen példákkal – pláne ha politikusok is vannak a környéken. Az államadósság növelése rövidtávon gyakran sok problémát megold, de elõbb-utóbb generációkon átívelõ kolonc lesz belõle. Az elmúlt 2 évtized gazdaságpolitikai hibái is éppen elegendõek lennének nekünk, volt belõlük bõven, de mindezek mögött-mellett még ott van az az óriási teher, amit a 70-es-80-as évek óta cipelünk.

A könyvet minden gazdaságpolitika, gazdaságtörténet iránt érdeklõdõnek ajánlom, tanulságos olvasmány.  

***

Kiegészítés (olvasói felvetés alapján):

Célszerû lett volna-e a rendszerváltáskor a Kádár-korszak hitelein csõdöt jelenteni? Véleményem szerint igen. Valószínûleg a rendszerváltás olyan történelmi lehetõséget kínált (persze ezt utólag nehéz megmondani) amikor komoly, több évig tartó negatív megítélés nélkül lehetett volna államcsõdöt jelenteni. A piacok emlékezete egyébként is sokkal rövidebb szerintem, mint a legtöbben gondolják, abban az idõszakban pedig joggal lehetett volna mondani (mint ahogy a lengyelek tették is), hogy ez az elõzõ kor, az elõzõ politikai berendezkedés hitele, amit a szabad, független Magyarország nem kíván visszafizetni. Ha figyelembe vesszük, hogy 1990-re 20 milliárd dollár volt a bruttó devizaadósságunk, és ha arra átlagosan csak éves 5% kamatot fizettünk,  akkor az az adósság mára 60 milliárd dollárra, azaz bõ 14 milliárd forintra nõtt, ami a GDP-nk közel 50%-a, a jelenlegi adósságunk 2/3-a!!! Azaz a Kádár-korszak hitelei nélkül ma alig lenne államállamadósságunk. Magyarország a gulyáskommunizmus örökségét koloncként cipelte az elmúlt 23 évben is, és nem csak ebben az értelemben, hanem abban az értelemben is, hogy a jóléti populizmus itt azóta is mindig termékeny talajra hull. A Kádár-korszak hitelei tehát óriási, maradandó károkat okoztak az országnak.

Ma az államcsõd más nem opció, de a fentiek tényleg megmutatják, hogy micsoda generációkon átívelõ hatalmas teher tud kialakulni, és hogy egy gazdaság évtizedeken át vergõdhet az adósságcsapdában minden elõrehaladás nélkül. 

http://www.zsiday.hu/blog/k%C3%A1d%C3%A1r-hitele