Már.
11
2013

Kádár hitele (+kiegészítés: a csõd jobb lett volna?)

Ha majd nekem is lesz annyi időm mint egy nemzetgazdasági miniszternekjegybankelnöknek, akkor én is fogok hetente recenziókat írni, de egyelőre ennyire nem telik a szabadidőmből. Mindenesetre Jaksity Gyuri és Vakmajom kolléga is megemlítette nekem Mong Attila: Kádár hitele címû könyvét, és gondoltam elolvasom.

Abszolút érdemes volt. Azt eddig is tudtam, hogy a jelenleg magunk előtt görgetett adóssághegyünk a Kádár-korból származik, de nagyon érdekes végigolvasni, hogy 1956-tól hogyan, milyen gazdasági kényszerek, játszmák mentén alakult a hazai gazdaság sorsa, mi vezetett a 80-as évek elejének csődközeli helyzetéhez, miért kellett 50%-kal felemelni a mítikus 3,60-as kenyér árát 1979 nyarán, és hogy mennyire ugyanazon a pályán mozog évtizedek óta a magyar gazdaság.

Ha nagyon rövidre akarnám fogni, akkor így nézne ki: 1956 után Kádár csak egyetlen módon tarthatta fenn az eleinte sokak által gyûlölt, majd később egyre inkább elfogadott rendszerét, méghozzá úgy, hogy cserébe a nyugalomért, békéért minden évben emelte a lakossági életszínvonalat. A soha ki nem mondott közmegegyezés az volt, hogy ha minden évben jobban él a lakosság, akkor nem lázong, elfogadja a rendszert. Azonban a hazai gazdaság erőforrásai soha nem voltak elegendőek ahhoz, hogy stabilan növekedjen a jólét, így Magyarország folyamatosan vett fel KGST- és nyugati hiteleket is, hogy fenntartsa az (egyébként saját erőforrásaink és lehetőségeink által soha meg nem alapozott) életszínvonalat. A 70-es évek olajárrobbanása után került igazán exponenciális pályára az eladósodás (ez a hírhedett cserearányok romlásának időszaka), amikor az 1973-as 2 milliárd dollárról 10 milliárdra (!!!) nőtt a bruttó devizaadósságunk. A helyzet teljesen kezelhetetlenné vált, az életszínvonal növelése már külső források bevonásával sem ment, a kamatteher iszonytatóvá vált, és Kádár kénytelen volt az oroszok rosszallása ellenére belépni az IMF-be, illetve egyre jobban engedni a magánszektor terjedését (először 1968-tól, majd a 80-as évek kisszövetkezetei,gmk-i, stb.). Az 1979-es megszorítások ellenére sem sikerült azonban stabilizálás, és a 80-as években már a hiteltől roskadozó gazdaság alig nőtt, a jövedelmi különbségek megugrottak, a fizetési mérleg állandó mínuszban volt, az életszínvonal nem tudott emelkedni, amely a korábban kialakult ki nem mondott közmegegyezést rúgta fel, s így jutunk el a rendszerváltásig.

Nagyon érdekes látni, hogy a stop-go politika már mennyire jellemző volt akkor is, az adósságproblémák sokszor kísértetiesen hasonlítanak a maiakhoz, és az is, hogy miként keresték a politikusok mindig a számukra legkönnyebb, legkisebb ellenállást jelentő kiutat. A hitel néha hasznos, és gyakran nagyon veszélyes, különösen ha ostobán használják fel, márpedig a történelem tele van ilyen példákkal – pláne ha politikusok is vannak a környéken. Az államadósság növelése rövidtávon gyakran sok problémát megold, de előbb-utóbb generációkon átívelő kolonc lesz belőle. Az elmúlt 2 évtized gazdaságpolitikai hibái is éppen elegendőek lennének nekünk, volt belőlük bőven, de mindezek mögött-mellett még ott van az az óriási teher, amit a 70-es-80-as évek óta cipelünk.

A könyvet minden gazdaságpolitika, gazdaságtörténet iránt érdeklődőnek ajánlom, tanulságos olvasmány.  

***

Kiegészítés (olvasói felvetés alapján):

Célszerû lett volna-e a rendszerváltáskor a Kádár-korszak hitelein csődöt jelenteni? Véleményem szerint igen. Valószínűleg a rendszerváltás olyan történelmi lehetőséget kínált (persze ezt utólag nehéz megmondani) amikor komoly, több évig tartó negatív megítélés nélkül lehetett volna államcsődöt jelenteni. A piacok emlékezete egyébként is sokkal rövidebb szerintem, mint a legtöbben gondolják, abban az időszakban pedig joggal lehetett volna mondani (mint ahogy a lengyelek tették is), hogy ez az előző kor, az előző politikai berendezkedés hitele, amit a szabad, független Magyarország nem kíván visszafizetni. Ha figyelembe vesszük, hogy 1990-re 20 milliárd dollár volt a bruttó devizaadósságunk, és ha arra átlagosan csak éves 5% kamatot fizettünk,  akkor az az adósság mára 60 milliárd dollárra, azaz bő 14 milliárd forintra nőtt, ami a GDP-nk közel 50%-a, a jelenlegi adósságunk 2/3-a!!! Azaz a Kádár-korszak hitelei nélkül ma alig lenne államállamadósságunk. Magyarország a gulyáskommunizmus örökségét koloncként cipelte az elmúlt 23 évben is, és nem csak ebben az értelemben, hanem abban az értelemben is, hogy a jóléti populizmus itt azóta is mindig termékeny talajra hull. A Kádár-korszak hitelei tehát óriási, maradandó károkat okoztak az országnak.

Ma az államcsőd más nem opció, de a fentiek tényleg megmutatják, hogy micsoda generációkon átívelő hatalmas teher tud kialakulni, és hogy egy gazdaság évtizedeken át vergődhet az adósságcsapdában minden előrehaladás nélkül. 

Forrás: zsiday.hu