aug.
4
2015

Kapitalizmust a népnek!

„Részvényeket és folyamatos profitrészesedést az alkalmazottaknak!” – követeli a most indult amerikai választási kampányában Hillary Clinton valamennyi jelölttársával együtt. E gondolatot minden jel szerint a „népi kapitalizmus” legmodernebb formájának kidolgozójától, Joseph Blasi professzortól, az amerikai Rutgers Egyetem gazdaságszociológusától kölcsönzik. Interjúalanyunk példátlannak tartja, hogy a felső 20 százalék mondhatja magáénak az Egyesült Államok összjövedelmének 86%-át. Amerikában soha korábban nem alakult ki ekkora szakadék a bérszínvonal és a vállalati termelékenység között.

Zentai Péter: Az amerikai médiában, a politikai és a közgazdasági vitákban soha nem volt akkora „felhajtás” az alkalmazottak, a kisemberek nyereségérdekeltté tételével kapcsolatban, mint napjainkban. Miért éppen most?
Joseph Blasi: Soha korábban? Ez tévedés. Az Egyesült Államok alapítói olyan országot képzeltek el, amelynek minden polgára vagyontulajdonos. A tizenkilencedik század legelejétől kezdődően törvények sora intézkedett arról, hogy saját földterülethez juthassanak az egyszerű amerikaiak. A tömegek tulajdonossá tételének szándéka Amerika szellemiségének a lényege. Ezen az alapon tudta bizonyítani magasabb rendűségét az embereket kisemmiző feudalizmussal szemben. A 20. századi történelmünknek jó néhány olyan periódusa volt – például a gazdasági prosperitást hozó 1950-60-as évek –, amelyekre erősen rányomta a bélyegét az a társadalmi, politikai szándék, hogy az ország erőteljes vagyonosodásából az egészen széles tömegek is profitálhassanak.

De ez mindig megmaradt a szándék szintjén, ugye?
Dehogyis! Ha csak szándék maradt volna, akkor nem jöhetett volna létre a világ legmasszívabb középosztálya, amely évtizedeken át tartósan hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok első számú világgazdasági tényezővé válhasson. A tulajdonosi lét elérése illetve megtartása mindmáig meghatározó életcélja a legtöbb amerikai polgárnak.
Csakhogy e cél elérése – mára – valóban ellehetetlenülni látszik több tízmilliónyi amerikai ember számára. Az erre vonatkozó szociológiai, gazdasági, politikai kutatásaink, amelyeket Richard Freeman és Douglas Kruse professzor társaimmal huzamosabb ideje végzünk, most találtak nyitott fülekre a médiában és a jövő évi elnökválasztás épphogy beinduló kampányában.

Hillary Clinton például erre hegyezi ki a kampányát. Nálunk, Magyarországon is alkalmazzák már egyik fő üzenetét, miszerint a politikának „a keményen dolgozó kisember” érdekében kell cselekednie…
Clinton asszony terve lényegében arról szól, hogy minden amerikai alkalmazott részesülhessen a munkahelye által termelt profitból. Olyan törvényi környezet, főként adózási környezet megteremtése a célja, hogy minden egyes amerikai vállalatnak érdekévé váljon a nyereség egy részének szétosztása a dolgozói közt.
Ez a profit sharingnek nevezett rendszer mindig is működött és működik most is jó néhány amerikai vállalatnál. Például a Southwest Airlines tavaly az egymilliárd dolláros profitjának körülbelül a harminc százalékát, azaz mintegy 355 milliót osztott ki a dolgozói, illetve menedzserei között. Ez a légitársaság egyébként a leggyorsabban fejlődik a saját ágazatában…

Tudnak-e már összefüggést igazolni kutatásaik alapján egy-egy vállalat sikerei és dolgozóik tulajdonossá tétele közt?
Elegendő egy pillantást vetni a Fortune magazin által publikált listára. A dolgozók által leginkább áhított száz amerikai cég fele kínál lehetőséget az alkalmazottak számára, hogy társtulajdonossá váljanak, vagy hogy széles körűen részesülhessenek a profitból. A Google, az Intel, a Starbucks, a Facebook és még rengeteg hatalmas világsikert arató amerikai cég dolgozói kedvezményes alapon válhatnak tulajdonostárssá. Az ezredfordulót követően szaporodó számban végeztünk mi és mások is felméréseket, amelyek üzenete egy irányba mutat: az amerikaiak túlnyomó hányada – egy friss kutatás szerint 78 százalékuk – szívesen venné, ha nem csak és elsősorban fix fizetésben részesülne, hanem részt kaphatna a tulajdonból és/vagy a vállalat által kreált haszonból. A tulajdonossá válás, illetve a nyereségből való részesedés vágya egyformán fűti – kutatásaink szerint – a kis és a nagy, a termelő és a szolgáltató, a családi és a részvénytársasági formában működő társaságok alkalmazottait, sőt még a közalkalmazottakat is!

Ez nyilván Amerika alapkultúrájával függ össze. Úgy nevelték/nevelik az embereket több mint két évszázada, hogy „annyit érsz, amennyit az életben – anyagilag! – elértél”.
Igen. A kiinduló kérdésére visszatérve, Amerika mára igazságtalanabbá vált a megtermelt tőkejövedelmek társadalmi elosztásában, mint valaha. Példátlan helyzetet tükröz az a 2011-ben készített felmérés, miszerint az amerikaiak felső 20%-a mondhatja magáénak az összjövedelem 86%-át, melynek kétharmadát az amerikai társadalom legfelsőbb 1%-a tartja kézben. Az ingatlanokból, kötvényekből, részvényekből származó jövedelem csaknem 40%-át a társadalom egyetlen ezreléke birtokolja! Ezek az adatok demonstrálják, micsoda egyenlőtlenségek alakulnak ki, amelyek a kapitalizmus alapjait veszélyeztetik…

De hiszen éppen erről szól a kapitalizmus!
Éppen ennek az ellenkezőjéről szól. A kapitalista társadalom küldetése, hogy szélesítse a tőke- és egyéb vagyonok tulajdonosainak számát, miáltal ez a formáció stabilabbá és demokratikusabbá válik. A kapitalizmus politikai leképeződésének természetes megnyilvánulási formája nem más, mint a demokrácia. Abban az esetben, ha durván növekednek a kapitalista társadalom egyenlőtlenségei, a termelt jövedelmekből keletkező haszon egyre kevesebbek kezében koncentrálódik, gyengül a kapitalizmus és vele egyetemben a demokrácia is. Ez visszafejlődést eredményez a feudális rendszer irányába.

Ha a következő években erősen növekedne az alkalmazottak tulajdonrészesedésének aránya, akkor ez újabb egyenlőtlenségek kialakulásához vezethet. Bizonyos high-tech cégek – például a Google vagy a Facebook– dolgozói a kapott részvényekből dúsgazdaggá válhatnak, ezzel szemben az ugyannyira keményen dolgozó, de kevésbé nyereséges társaságok munkavállalói lemaradhatnak.
Az biztos, hogy a technológiát, az innovációt „uralók” – noha ők összességét tekintve csupán pár százezren vannak – által birtokolt tőkehányad értéke az Amerikában évente megtermelt vagyon oroszlánrészét képezi. Kénytelen vagyok azt mondani: azé az ország (vagyona), akié a „robot” és a legújabb technológia.
Ez az a tőkepiaci rés, amelyhez valamilyen „kapitalizmus-konform” formában kedvezményes hozzáférést kellene biztosítani a profit képzésére kevésbé alkalmas vállalatok, illetve az oktatási, a rendfenntartó, a bírósági, az állami egészségügyi és egyéb intézmények alkalmazottai részére.

A korábban említett kollégáimmal közösen írt a könyvünkben (The Citizen’s Share: Reducing Inequality in the 21st Century) mi azt mondjuk, hogy a dolgozói részvénytulajdont elsősorban a tőzsdén jegyzett vállalatoknál érdemes „erőltetni”.
A családi vállalatok, a tőzsdén nem jegyzett cégek esetében azonban a profit megosztását tartjuk a leginkább célravezetőnek. A részvénytulajdonlás, a tulajdonostárssá tétel ugyanis – különösképpen ha az a fix fizetés terhére menne – roppant kockázatos dolog.
Ahogyan a Southwest Airlinesnál kialakították az egy adott évben megtermelt profit – tavaly például a harminc százalék – szétosztását a dolgozók között, úgy a legtöbb amerikai vállalatnál is ilyesfajta mintát lenne érdemes követni. Azt illetően a kollektívának kell döntést hoznia, hogy ki, mekkora nyereségrészesedést kapjon. Tudom, hogy amíg ez a fajta belső vállalati demokrácia általánosságban is kiforrhat, az még nagyon hosszú időt igényel. Ám mégis működik ez néhány olyan cégnél, amely – talán éppen ezért – kimondottan sikeres. Egyértelművé kezd válni az a kutatási tapasztalatunk, hogy minél erőteljesebben működik a dolgozók bevonása a mindenféle vállalati döntéshozatalba, minél inkább érdekeltek a pénzügyi eredmények elérésében, annál produktívabbá válik az adott cég.
Országos viszonylatban azonban egyre kevésbé tűrhetőek el az óriási jövedelembeli egyenlőtlenségek. Meggyőződésünk – és ez szerencsére már a politikai-közgazdasági viták fő vonalába került Amerikában –, hogy a kapitalizmus és vele együtt a demokrácia fennmaradásához lényeges módon járul hozzá, ha az államszervezet – például az adórendszer alapos reformja révén – maximálisan segíti a következő években a dolgozók részvénytulajdonossá tételét.