ápr.
26
2012

Kelet-Európa ősbűne, hogy megölték az államot – de még mindig jobban jártak azok, akik engedték a külföldi tőkét labdába rúgni – David Stuckler interjú II.

 

Zentai Péter: Őszintén szólva alapvetően nem hogy nem kudarcnak, hanem inkább sikernek tartom a magam részéről, ami nálunk és egy sor más kelet-közép európai országban történt az elmúlt huszonhárom évben. Szabad, demokratikus országokká lettünk, eltűntek az országhatárok. Ilyen körülmények közé nem kerülhettünk volna masszív privatizációk nélkül. Leegyszerűsítve: meggyőződésem, hogy nincs szabadság a magántulajdonon alapuló piacgazdaság nélkül…

David Stuckler: Szóról-szóra ugyanezt jelezték, és ebből indultak ki a kilencszázkilencvenes évek legelején a fiatalságuk dacára hirtelen elképesztően nagy befolyásra szert tett olyan, főként a Harvardon kutató kollégáim, mint Geoffrey Sachs vagy Larry Summers, akik bejutottak az IMF és a Világbank mérvadó vezetőinek csoportjába . Ők és a felfogásukat képviselő közgazdászok aztán alapvetően befolyásolták a nagy nemzetközi pénzügyi intézmények politikáját. Ellentmondást nem tűrően tudták keresztülvinni az EBRD, a Világbank és az IMF döntéshozatalainál, hogy Kelet-Közép Európában, de Oroszországban és mindegyik volt szovjet tagköztársaságban is, minden támogatást a privatizációkhoz, az állami struktúrák felszámolásához kell kötni.

Nyilván azért, mert joggal lehetett tartani a politikai visszarendeződéstől, attól, hogy a KGB és a hadsereg révén a kommunista pártok – előbb Moszkvában, majd a többi kelet-európai országban – visszaszerzik a hatalmat. A nyugatnémet vezetők, élükön Kohl kancellárral ezért erőltették a két német állam lehető leggyorsabb újraegyesítését. Ennek elképesztő ára volt, máig sem számszerűsíthető. Szóval, minden téren versenyt kellett akkoriban futni az idővel, s a mérvadó, nemcsak amerikai és brit, hanem német , kelet-európai és nyugati politikusok, közgazdászok érzékelték, hogy azonnal kell cselekedni, totálisan új viszonyokat teremteni Kelet-Európában és a szétbomló Szovjetunióban.
Ehelyett azonban nem az igazi, a nyugati értelemben vett szabadság kora jött el a maguk térségében, hanem a legkegyetlenebb kapitalizmusé. Huszonnégy volt kommunista ország több ezer vállalatánál és vállalkozójánál végzett saját és világbanki felmérések vitán felül igazolják, hogy igazából egy kudarctörténet a rendszerváltás, legalábbis annak gazdasági része. A legsúlyosabb bűnnek az bizonyult, hogy hagyták szétbomlani az állami struktúrákat, még életképes egészségügyi ellátórendszereket és oktatási szisztémákat vertek szét – a privatizáció „szentségére” hivatkozva. Éppenséggel a KGB-sek és vezető kommunista káderek találták fel magukat a legügyesebben a káoszban, ők szerezték meg a kárpótlási jegyek, a kuponok és minden más tömeges privatizációhoz szükséges eszköz nagy részét. A nemesnek tetsző cél hiába volt az, hogy váljanak nyugati értelemben vett tulajdonosokká és ezáltal polgárokká a kelet-európai tömegek, a kuponokhoz, kárpótlási jegyekhez jutott tízmilliók az első adandó alkalommal megszabadultak ezen eszközöktől, potom pénzért eladták őket azoknak, akik értették a „csíziót”. Ez utóbbiak, egy egészen piciny kisebbség, akkora gazdagságra tettek szert olyan rövid idő alatt, amire nem akad példa a történelemben. Sachséknak az IMF-nél, a Világbanknál, az EBRD-nél nem lehetett nem észlelniük, hogy a dolgok visszájára fognak elsülni, mégis nemcsak, hogy nem próbálták elejét venni a folytatódásnak, hanem még nagyobb sebességre akartak kapcsolni, a privatizációk kiszélesítését, még erőteljesebb ütemét kezdték diktálni, sokkterápiás kezelésben látták a megoldást. Lengyelországban a makroadatok javulása tulajdonképpen őket igazolta. Ugyanakkor nem vették figyelembe a felszín alatt izzó társadalmi feszültségeket és nem gondoltak bele, hogy a kialakuló új kelet-európai társadalom az emberek többségét – más formában – ugyanannyira, sőt, a szokatlanság miatt, tán még jobban megalázza, mint a korábbi rendszer. Az alulra kerültek és az alul lévők millióiban fortyog a gyűlölet, az újonnan felülre kerültek, az újgazdagok – megint más okokból – szintén gyűlölködni fognak a náluknál is gazdagabbakkal szemben, illetve a külföldi cégek ellen és kialakul bennük a szolidaritás ellenkezője: az elesettek, az alulmaradtak lenézése, az a felfogás, hogy „ a szegények, akik lemaradtak, maguknak köszönhetik sorsukat. Miért nem voltak szorgalmasabbak, ügyesebbek ők is?”. Minden esetre azt bizonyítjuk tanulmányunkkal, hogy a privatizációk ahelyett, hogy fair viszonyok megteremtését segítették volna elő Kelet-Európában, példátlan méretűvé fokozták a korrupciót. Ez mindmáig áthatja a gazdasági, a politikai életet és nem hagyja az említett országok előretörését, igazi versenyképessé válását.

Nálunk például uralkodóvá kezd válni az a közvélekedés, hogy az igazi nagy bajt az okozta, hogy lényegi vagyonok, szektorok külföldi kézbe kerültek. Mit jeleznek a kutatási eredményeik, sikeresebbek azok az országok, ahol inkább a nemzeti tőke került fölénybe?
Éppen ellenkezőleg. Tanulmányunk egyik mondanivalója, hogy éppen azokban az országokban okoz a korrupció sokkal nagyobb nemzetgazdasági károkat , ahol mesterségesen visszaszorították a külföldi tőkét. A tulajdonossá lett külföldiek, főként nagy cégek, úgynevezett multinacionális vállalatok össze nem vethetően átláthatóbbak – különösképpen tetten érhető ez az adófegyelmükben – mint az úgynevezett nemzeti tőke által uralt cégek. A nemzeti tőkések és a politika összefonódása volt két évtizeden át jellemző Oroszországban vagy Belarussziában, ezekben az országokban alig rúgtak labdába a külföldi, a multi cégek, a hazai oligarchák kezére került ezen országok vagyonának túlnyomó része. Ők vitték csődbe ezeket az országokat, az IMF azonban nem tett ez ellen tulajdonképpen semmit sem. Viszont érzékelhetően sokkal többet tettek az életkörülmények, főként az infrastruktúra, az alapvető ellátás javulásáért azokban a kelet-európai országokban, ahol nagyobb szerepet játszott a külföldi tőke, mint ahol kiváltságot élveztek a politikai hatalommal abszolút korrupt viszonyban élő nemzeti, hazai tőkések. Ez utóbbiak korrupciója vitte valóságos csődbe Oroszországot.

Önök végülis azt állítják, hogy a kelet-európai államok egy részének, például Magyarországnak a máig hatoló és mára drámaivá lett rendkívüli eladósodottsága is a rossz privatizációval magyarázható. De miért?
Azért, mert a privatizációkkal összefüggésben szinte szétverték – minden értelemben – az állami struktúrákat. Nemcsak minden stratégiai ágazatot kivettek a szuverenitáshoz szükséges állami felügyelet alól, hanem mindazzal, amit privatizáció ürügyén tettek, végzetesen sérülékennyé tette az államot és az önkormányzati rendszert: ezáltal – a rendkívüli vagyonvesztés miatt is – rászorították az államot, a politikát arra, hogy egyre gyorsuló ütemben eladósodjék, ezzel párhuzamosan arra, hogy egyre gyengébben végezze feladatát, egyre gyengébb minőségű alkalmazottakkal dolgozzon, egyre korruptabbá váljék és mostanra már arra, hogy – már csak a saját fennmaradása érdekében- példátlan módon agyonadóztassa a polgárokat.