Kereskedelmi háború, amin csak veszíteni lehet

Donald Trump választási kampánya során több kritikával is illette a feltörekvő piacokat és a szabad kereskedelem intézményét. A stratégia látszólag kifizetődött, az egykori ipari vidékek az ő oldalára billentették a mérleg nyelvét, támogatásukkal sikerült megszereznie az elnöki széket a következő négy évre.

Trump többször nekiment Kínának, többek között olyan vádakkal, mint a deviza manipulálása vagy a nyugati munkahelyek ellopása. A kijelentéssel egyetlen baj van: egy pár évtizedet késett. A kínai feldolgozóipar sorozatosan veszíti el a munkahelyeit más, olcsóbb délkelet-ázsiai országokkal szemben. A kínai export visszahúzódik, a hangsúly, lassan ugyan, de áttevődik a belső fogyasztásra, melynek eddig is egy sor nyugati cég látta hasznát (Yum Foods, Apple, hollywoodi óriások, csak hogy párat említsek). Ami jó a cégeknek, az jó a munkaerőnek; az egy másik kérdés, hogy már kevesebb munkaerőre van szükség, erről itt írtam korábban.

A jövő nagy kérdőjele, hogy Trump elnöksége alatt megpróbálkozik-e védővámok bevezetésével, illetve kereskedelmi háborúval. Habár az Egyesült Államok naggyá tételét ígérte választóinak, attól tartok, ilyen eszközökkel aligha érheti el céljait.

Habár rövid távon komoly veszteséget okozhat egy izolációs folyamat a távol-keleti gazdaságoknak, hosszabb távon Amerika kerülhet ki vesztesként. Jelenleg az ázsiai országok még mindig jelentős mértékben függenek a fejlett országok felvevő piacától, tőkéjétől és technológiájától. Hosszabb távon azonban egy izolációs kísérlet épp csak megerősítheti a feltörekvők gazdaságát, akik így már a fejlettebb termékek és szolgáltatások piacán is konkurenciát jelenthetnek. Az orosz szankciókról és mezőgazdaságról itt írtam hasonló vonatkozásban.

Jól van, mondhatnánk, de a konkurencia nem érint minket, amennyiben a határok zárva maradnak. Ez igaz, de a verseny és lehetőségek hiánya nagyon is érinthet. Egyik oldalról sokszor elfelejtik megemlíteni, hogy az Egyesült Államok külkereskedelmi deficitje nem homogén. Élelmiszeripari termékek, energiahordozók, textilipar, közlekedési eszközök (személyautók kivételével) tekintetében mind többletet termel a gazdaság a partnereivel szemben. Ezek a szektorok egy kereskedelmi háború esetén valószínűsíthetően munkahelyeket vesztenének. Másik oldalról nem feltétlenül igaz, hogy a kereskedelmi deficit eladósodottsághoz vezet. Amennyiben többet fogyasztok a béremnél, még mindig használhatom tőkebevételeimet; az Egyesült Államok sem tesz másképp. A gazdaság nettó tőkebevételekből származó egyenlege 1500 százalékkal (!) növekedett az ezredforduló óta a fejlődő gazdaságok felfutásának köszönhetően, amelyek így a külkereskedelmi mérleg hiányának 25-30 százalékát fedezik. Harmadrészt a külkereskedelmi hiány több mint felét fogyasztási cikkek adják, azt indikálva, hogy külföldön olcsóbban elő tudják állítani az adott terméket. Miután az alacsonyabb jövedelműek jellemzően bevételeik magasabb hányadát költik fogyasztásra, ezen termékek drágulása őket érzékenyebben érintené.

Habár a globalizációnak van nyertes és vesztes oldala, a szabad kereskedelem, tőke- és munkaerő-áramlás megfordítása nem tűnik optimális útnak. Ha nem kapok eleget a tortából, akkor nem a torta méretének csökkentését kellene sürgetnem. Így az új szelet méretének növekedésére csak még rosszabbak lennének az esélyeim. A redisztribúció javítása (Pareto-elv mentén) inkább tűnik járható útnak. A Trump-kampány azonban épp ennek ellenkezőjét ígérte: alacsonyabb adókulcsok a vállalatoknak és a magasabb jövedelműeknek.