Darvas Zsolt
dec.
11
2012

Kettészakadt Unió

Darvas Zsolt

Tényként kell elfogadni, hogy Európa kétsebességűvé vált. Az EU-s intézmények négy legfőbb vezetőjének a következő napokban beterjesztendő javaslatai alapján szinte teljesen külön életet fognak élni a jövőben a közös bankfelügyelet alá vonuló és az abból kimaradó EU-s tagállamok.

A brüsszeli Breugel Intézet, az európai pénz-és gazdasági ügyekben leghitelesebbnek tekintett agytröszt vezető elemzője, Darvas Zsolt azt tanácsolja Magyarországnak, hogy engedje bankjai fölé a közös felügyeletet, mert ellenkező esetben versenyhátrányt szenvedhet a magyar pénzügyi szektor. Főként az a néhány magyar pénzintézet, amelynek nincs euróövezetbeli anyabankja.

Az interjúalany nem tartja kielégítőnek az uniónagy, vezető intézményeinek javaslatát sem a politikai intézményrendszer reformjára, sem a gazdasági növekedés beindítására vonatkozóan. Darvas Zsolt friss tanulmánya Görögországról azt jelzi, hogy ott (és tulajdonképpen a többi dél-európai országban is – részben a szükséges megszorítások miatt) abszolút ellehetetlenült a gazdasági növekedés. Görögországban realitássá vált a kemény reformokat végrehajtó, középpárti politika teljes bukása. Helyette az összes reformot visszájára fordítani akaró, szélső baloldal hatalomra jutása várható. Következésképpen az, hogy Görögország egyszerűen csak kihullik az euróövezetből. Ennek hatására példátlan tőkemenekítés kezdődne a spanyol, az olasz, a portugál, esetleg a francia pénzintézetekből, ami lényegében az euróövezet végét jelentené.

Darvas Zsolt nem tartja kizártnak, hogy Nagy-Britannia belátható időn belül véglegesen ki fog lépni az Európai Unióból.

Zentai Péter: – Mit szól, hogy több uniós tagállam vezetője távollétével tüntetett Oslóban, ahol nagy ünnepélyességgel Nobel-díjjal tüntették ki az Európai Uniót. Ez vajon nem egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ez az Unió már nem a régi. Sőt ez az Unió valójában szét is esett?

Darvas Zsolt: Ez még nem közvetlen bizonyíték a szétesésre, de nagyon rossz jel. Különösen két ország, az Egyesült Királyság és Csehország jár az élen a korábban elért eredmények megkérdőjelezésében. Ezen országok vezetői közölték elsőként, hogy nem óhajtanak részt venni az oslói ceremónián, de ők azok is, akik a legszisztematikusabban vonják kétségbe az Unió, illetőleg az euróövezet jövőjére vonatkozó integrációs terveket. Nagy-Britannia esetében ez érthetőbb hozzáállás, ha az éppen legaktuálisabb és kétségtelenül a legfontosabb projektet, a tervezett bankuniót nézzük. A britek szerint ezzel őket gyengítik drámai mértékben. Feltételezik, hogy a közös bankfelügyelet létrehozása, az uniós monetáris és később költségvetési rendszer egységesítése kihúzza a talajt London alól. Pedig eddig – évtizedeken át megkérdőjelezhetetlenül és egyre masszívabban – a brit főváros volt Európa abszolút banki, pénzügyi fővárosa. Csehország esetében a felerősödött eurószkeptikus hozzáállás belpolitikai okokkal magyarázható. Mindkét ország – különösen a dél-európai eurós tagállamok válságának mélyülésével párhuzamosan – egyre nagyobb hatást gyakorol több egyéb, főként nem az eurózónához tartozó uniós államra, például Svédország egyre látványosabban áll be Nagy-Britannia mögé.

Z. P.: Tehát egyetért velem? Máris legalább két, de lehet, hogy három részre szakadt a korábban az egység irányába menetelő Unió?

Darvas Zsolt: Én úgy fogalmaznék, hogy egyre feszítőbb érdekellentétek alakultak ki az eurózóna és a hozzá csatlakozni igyekvő, illetőleg az eurózóna eszméjétől elzárkózó, vagy attól távolodni akaró tagállamok között. Immár nyilvánvalóan két különböző sebességgel haladó körre szakadt az Európai Unió.

Z. P.: Vajon a hét második felében esedékes uniós csúcstalálkozón előterjeszteni kívánt, az uniós rendszer egészének közeljövőbeli átalakítását célzó javaslatok nem éppenséggel véglegesítik az Unió szétszakadását? Egyáltalán mit tartalmaznak konkrétan a döntő intézmények: a Bizottság, az Európai Központi Bank, az Európai Tanács és az Európai Parlament elnökeinek közös, akár történelmi jelentőségű reformokra vonatkozó javaslatai, melyekről a huszonhét tagállam vezetőinek dönteniük kell?

D. Zs.: Négy alapvető probléma megoldására fókuszál a négy „ nagy főnök”: az első az európai bankrendszerre, a második a nemzeti költségvetések fenntarthatóságára, a harmadik az európai és az egyes tagállamokon belüli gazdasági növekedés beindítására, Európa versenyképességének növelésére, a negyedik az Unió politikai intézményeinek nagyobb átláthatóságára, a körülöttük kialakult legitimációs krízis megoldására, arra, hogy miként kaphatnának a jelenlegihez képest sokkal szélesebb összeurópai társadalmi támogatást.

Nos, e negyedik probléma kapcsán roppant gyengék az intézményi elnökök által előterjesztett elképzelések.

A négy alappillér közül a legjobban, legrészletesebben kidolgozott terv a bankunióra, azon belül a közös bankfelügyelet felállítására vonatkozik. E projekt keretében létrehoznának olyan „banki szanálási alapot”, amely gyors mentést biztosítana bármely bajba került – persze a bankunióba tömörült – bank számára. A banki unió másik pillére a közös betétbiztosítási rendszer lenne.

Z. P.: Barrosoék, Draghiék javaslata arról szól, hogy minden EU-tagállam bankja (tehát Magyarország minden bankja is) bekerülne a bankunióba függetlenül attól, hogy e bankok állami, vagy magán tulajdonban vannak-e.

D. Zs.: Ez lenne az ideális. Fölösleges bizonygatni, mennyire alapvetően összefonódtak egymással az európai pénzintézetek, és ez már önmagában véve is elég okot szolgáltat ahhoz, hogy kivétel nélkül minden bankház csatlakozzék az Unióhoz. Az ír, vagy a spanyol válság azt is igazolta, hogy ha egy-egy anyaország költségvetése önmagában véve nincs is rossz helyzetben, mégis lejtőre kerülnek, ha bankjaik sora csődbe jut. És ez fordítottan is igaz: egy állam krónikus eladósodottsága a mélybe taszítja az adott állam bankjait is. Ahogyan Görögország esetében is történt.

De hát egy dolog, hogy mi lenne az ideális, más dolog, hogy mi fog történni. Az Egyesült Királyság, pontosabban a londoni City intézményei nem hajlandóak, és az ő érdekükben brit politikai elit irányítói sem lesznek hajlandóak a tervezett bankunióban részt venni.

Z. P.: Mit javasolna Magyarország irányítóinak, illetőleg a magyar bankok vezéreinek, Ön szerint mi a mi érdekünk e tekintetben?

D. Zs.: Az olyan államok számára, amelyek bankrendszere rendkívüli módon ki van téve az eurózónához tartozó államok pénzintézeteinek, szinte létfontosságú a csatlakozás. Magyarország (akárcsak a legtöbb kelet-európai uniós tagállam), kereskedelmi bankjainak többsége részben, vagy egészben külföldi, főként német, osztrák, holland, vagy skandináv anyabankok tulajdona. Ezt figyelembe véve abszurd helyzetet teremtene, ha Magyarország kivonná a magyar bankzónát a közös bankfelügyelet alól. Nem szólva arról, hogy micsoda versenyhátrányba kerülnének az eurózónás anyabankkal bíró hazai bankokkal szemben a meghatározó mértékben magyar tulajdonban lévő magyarországi pénzintézetek.

Z. P.: A közös bankfelügyeletre vonatkozó terv egyes számú kidolgozója, Mario Draghi EKB elnök Budapesten hangoztatta néhány nappal ezelőtt, hogy milyen kardinális jelentőséggel bír a banki hitelezés lehetővé tétele. Mintegy bírálva ezzel a magyar kormányt, amely európai viszonylatban példátlan mértékben adóztatja meg a magyarországi bankokat. Ebből következik a kérdésem: ha a magyar kormányzati irányítók banki politikája egyre inkább szuverén, akkor nem az következik-e ebből, hogy Magyarország valójában nem akarja egy közös európai bankfelügyelet beleszólását az ország dolgaiba?

D. Zs.: Az adóharmonizációról nem szól a bankfelügyeletre vonatkozó terv. A bankok adóztatásának ügye tulajdonképpen „nem oszt, nem szoroz” egy ország csatlakozása kapcsán. Inkább más problémát látok, amely általánosságban vetheti fel a nem eurózónához tartozó államok, köztük Magyarország bizalmatlanságát a bankunióval szemben. Tudniillik a most előterjesztett terv a banki unió és a közös bankfelügyelet, a betétbiztosítási rendszer, a szanálási alap fő ellenőrének természetes módon az Európai Központi Bankot tekinti. Csakhogy míg az EKB– az Uniós Alapszerződésből fakadó jogosítványa szerint – beleszólhat minden egyes EU-tagállam nemzeti banki és tulajdonképpen egyéb banki ügyeibe, addig az EKB-val szemben szinte semmilyen követeléssel nem állhatnak elő azon EU-tagállamok, amelyek nem tagjai az eurózónának. Kétségtelenül látszanak azok a jelek, hogy néhány ország, így Csehország, Lengyelország és Magyarország számára csak akkor elfogadható igazából a közös bankfelügyeleti projekt, ha abban egyenrangú partnerként vehetnek részt.

Z. P.: Miként látja a másik két alapvető reformjavaslat megvalósíthatóságát, a nemzeti költségvetések rendbetételére, illetőleg az uniós országok gazdasági növekedésének beindítására, vagy felgyorsítására vonatkozó tervet?

D. Zs.: Ködösnek tartom őket. Fenntartásaim a következők: az államadósság kezelését, a költségvetések rendbetételét továbbra is szuverén házi feladatnak tekintik a javaslatok brüsszeli kidolgozói. A lehető legszigorúbban jelölik ki ugyanakkor az eladósodottsági plafonokat, a deficitek GDP-hez mért arányait. Ezzel párhuzamosan viszont az orrunk előtt zajlik le a dél-európai országok, mindenekelőtt Görögország történelmileg példátlan gazdasági leépülésének folyamata. A deficit célok eléréséhez egyre drámaibb, a társadalom által egyre kevésbé elviselhető megszorításokat kell keresztülvinni – mindenáron. A Breugel Intézet tanulmányai, mint ahogy minden vezető hitelminősítő folyamatosan frissülő jelentései, megállás nélküli romlást jeleznek Dél-Európa euróövezetbeli országainak gazdasági kilátásaira, helyesebben: gazdasági kilátástalanságára vonatkozóan. Görögországnak egyszerűen nincs semmilyen mozgástere a növekedés beindítására. Ebből – elemzésem szerint – társadalmi katasztrófa következhet be, mely beláthatatlanul súlyos következményekkel járna az egész EU-ra.

Z. P.: De a szigort követelő németek abból indulnak ki, hogy ha nekik sikerült, akkor miért ne sikerülhetne a görögöknek is. Az ezredfordulót követő két-három évben Európa legbetegebb embere Németország volt. A keleti német tartományok az Unió legrosszabb helyzetben lévő régiói voltak. A reformoknak, megszorításoknak köszönhetően vált Európa vezető „emberévé” Németország.

D. Zs.: Be kell látni, hogy Görögországból sosem lesz Németország, a görögökből nem lesznek sosem németek! A kulturális és egyéb különbségek eleve lehetetlenné teszik, hogy a két történetet össze lehessen hasonlítani. Nemcsak Görögországban, de a többi dél-európai országban is roppant avítt különösen a munkaerőpiac. Annak és más, évtizedeken át bebetonozott struktúráknak a reformja, a mobilitás liberalizálása, az állam szerepének a leépülése, ha sikerrel járna is, csak nagyon sokára tudja éreztetni hatását a gazdasági élénkülésben. A jelen szükségszerű megszorításai és az azzal járó, a gazdasági növekedést ellehetetlenítő problémák azonban gyorsan bekövetkező robbanással fenyegetnek: Görögországban állástalan minden negyedik felnőtt és minden második fiatal, és semmi esélyük, hogy helyzetük változzék!

Z. P.: De hiszen megy az adósságleírás, óriási terheket vesznek le a görögök válláról a németek és más nyugat-európaiak…

D. Zs.: Említette a keleti német tartományokat. Nos, azok mindmáig a nyugat-németek segélyein élnek. Görögország ilyesfajta folyamatos segélyezése már elfogadhatatlan a vezető nyugat-európai országok közvéleménye számára. A görög adósságok leírása egyébként is csak a magánszektorra vonatkozott. A helyzet ott – ismétlem – robbanásveszélyes.

Z. P.: De a német politikai elit (a kormány és az ellenzék) egységesen kiáll az eurózóna mindenáron való egyben tartása, következésképpen Görögország mindenáron való benntartása mellett. Az euró ügyét az európai egység ügyével azonosítják Berlinben. Nem látom be a túlzott aggodalom okát…

D. Zs.: E tekintetben, politikai tekintetben én sem lennék alapvetően pesszimista, hiszen történelmi-tapasztalati alapon tudjuk, hogy az Európai Unió képes volt eddig minden igazán kritikus helyzetben olyan gyors megoldásokat, mentőakciókat végrehajtani, amelyek átmenetileg (fél évre, egy évre) tovább görgették a problémát, lenyugtatták a piacokat. Csakhogy a dolgok némelykor mégiscsak kikerülnek a politikai ellenőrzés alól és önálló életre kelnek. Igenis előfordulhat, hogy a társadalmi elégedetlenség megfosztja hatalmától a görög politikai centrumot, elsöpri azt és vele együtt azt a középvonalas politikát, amely felvállalta a megszorításokat, a szanálást. Ez esetben – nagy valószínűséggel – egy olyan szélsőbaloldali párt fog hatalomra kerülni, amely – már kinyilvánította, hogy – minden téren visszacsinálja a reformokat, visszaadja a korábbi nyugdíjakat, visszaveszi a közszférából elbocsátottakat, sőt számukat növelni fogja, csöppnyi mértékben sem fog engedelmeskedni a németek vezérelte szigornak. Mindenben a külföldi elvárások ellenében fog ténykedni.

Ez esetben Görögország magától kiesik az eurózónából, akár akarja ezt a „mag-Európa”, akár nem.

A piacok reakciója pedig ugyanaz lesz, mintha most direkt elengednék a görögöket: Spanyolországból, Olaszországból, Portugáliából, lassan Franciaországból is, ezek bankjaiból soha nem látott mértékű tőkemenekítés venné kezdetét.

Z. P.: Reméljük, hogy nem valósul meg ez a szcenárió. De vajon mekkora a brit kiválás valószínűsége? Az Egyesült Királyság távozása az Európai Unióból talán tényleg realitássá válik hamarosan…

D. Zs.: Ez valóban nem kizárható rövid távú forgatókönyv. Bármennyire szomorú is, de a közös bankfelügyelet témája nyomán London tényleg végérvényes szakításra szánhatja el magát. Pontosabban: növekszik a bennmaradásról, vagy távozásról szóló brit népszavazás megrendezésének valószínűsége. A közvélemény-kutatások szerint a brit társadalom, beleértve a főbb politikai erők nagy részét is, inkább kiszakadáspárti. Azt akarják, hogy országuk körülbelül annyira legyen részese Európának, amennyire Svájc, vagy Norvégia. Részesüljön a Közös Piac áldásaiból, de semmiféle formában ne váljon a brit államháztartás a közös európai költségvetés részévé. Ha a britek így döntenek, akkor azt az Unió maradó tagjainak tiszteletben kell tartaniuk.

Egy ilyen fejlemény ugyanakkor új lökést adhat az Unió számára, hogy alapvetően megreformálja önmagát, hogy a jelenleginél sokkal szélesebb, összeurópai társadalmi támogatottságot élvező intézményrendszerré, Unióvá váljék.