Kína talán felismerte, hogy lassítania kell

A múlt héten véget ért 19. kínai pártkongresszus nemcsak politikai, de gazdasági téren is fontos üzeneteket tartalmazott. Míg az újságok címlapjain leginkább Hszi-Csin Ping hatalmának megerősödéséről és az ország világpolitikában betöltött hatalmi ambícióiról lehet olvasni, addig legalább ilyen fontosnak látszik, hogy a kínai vezető nyitóbeszéde alapján akár gazdasági fordulat is elképzelhető a közeljövőben. A változás szándékát jelezheti, hogy a kínai vezető által meghirdetett új korszakban nem a GDP növekedés szerepel majd elsődleges célként. Helyette sokkal tágabb, jóléttel kapcsolatos célokat fogalmazott meg, melyek között a technológiai vezető szerep, a biztonság és a régiók közti kiegyenlített fejlődés is szerepel.

Talán nincs is másik olyan ország, ahol ez az üzenet felkeltené bárki figyelmét, Kínával kapcsolatban azonban más a helyzet. Itt ugyanis évtizedes hagyománya van, hogy a vezetők konkrét GDP célokat tűznek ki maguk és az ország elé, 2015-ben még maga Hszi-Csin Ping is így tett: az előző cél az volt, hogy ebben az évtizedben duplázni fogják a kínai GDP-t, amihez a jelen állás szerint 2018 és 2020 közti három évben körülbelül éves 6,5%-os növekedésre van szükség. Ha most ez mégsem fog sikerülni, talán nem jelent majd akkora politikai kudarcot Hszi-Csin Ping számára.

Kisebb növekedés, alacsonyabb kockázat

A GDP növekedési célok kérdése azért fontos, mert más ösztönzők is ehhez vannak és voltak igazítva. A GDP célok miatt voltak olyan lazák a monetáris kondíciók, olyan alacsonyak a kamatok, és végeredményben ezért engedte a központi vezetés ilyen mértékben felfutni a hitelezést. Az elmúlt tíz évben 150%-ról 270%-ra nőtt a GDP arányos adósság, ami már a kínaiaknak is elég magas ahhoz, hogy elkezdjenek komolyabban foglalkozni vele. A szándék tehát látszólag az, hogy a GDP célok elengedésével és a hitelezési kondíciók szigorításával lassítsák a hitelezés növekedését és ezzel csökkentsék egy potenciális válság kialakulásának esélyét. Ennek a forgatókönyvnek a valószínűségét pillanatnyilag az is erősíti, hogy a pártkongresszus utáni hétfő reggel rögtön emelkedtek a kötvényhozamok, ami a kínai jegybank akarata nélkül aligha történhetne meg. Politikai oldalról is most időszerű a változtatás. Ahogy a demokráciákban a választásokat követően, valószínűleg Kínában is a hatalmi pozíciók megerősítése után érdemes végrehajtani egy, a gazdasági szereplők számára rövidtávon fájó, hosszútávon viszont kényszerű lépést.

Régóta várt változás vagy jelentéktelen üzenet

A kép persze nem fekete-fehér, egyrészt már eddig is voltak enyhébb, hitelezéssel kapcsolatos szigorítások a kockázatok csökkentése céljából, illetve nem érdemes elkiabálni azt sem, hogy a változás egyértelműen bekövetkezne. A fentiek alapján még nem biztos, hogy akar vagy tud lassítani a kínai vezetés, a keretek mindenesetre adottak hozzá. Ami egészen biztos, hogy a következő időszakban még inkább érdemes lesz figyelemmel követni a kamatok, beruházások, hitelállományok és ingatlanárak változását, mint eddig, hiszen ha akarnak változást, azt most érdemes csinálni.

Eldőlhet, hogy sikeres-e a kínai modell

Mivel régóta folyik a vita a kínai beruházásalapú modell fenntarthatóságáról, így érdemes azt is látni, hogy a potenciális, új irány hogyan illeszkedik a jelenlegi helyzetbe. Az egyik álláspont szerint szigorítások ide vagy oda, a múltban elképesztő mértékűre duzzadt hitelállományok és az ebből finanszírozott hatékonytalan beruházások biztosan meg fogják bosszulni magukat. Ezzel szemben az optimisták szerint a hitelezés és a GDP lassításával, illetve az így is abszolút értékben magas gazdasági növekedéssel megoldható a probléma, kinőhető a hitel.

Most az optimista oldal megértéséhez tegyük félre egy pillanatra a hitelezést, a pénzteremtést, a tőkekorlátozásokat, az állami beavatkozás mértékét, vagyis a kritikus pontokat, amelyekkel Kína vesztét szokás előre jelezni és nézzük meg azt, miből fakad a kínai gazdaság sikere. Hiába nőnek ugyanis óriásira a hitelállományok vagy vezet be bármilyen kétségbeesettnek tűnő tőke- és devizakorlátozást a kínai vezetés – ahogy eddig is tette –  ha közben a reál GDP növekedés továbbra is magas szinten és megszakítás nélkül tud növekedni.

Reál GDP növekedés mindenek felett?

Miért ne lehetne megfelelő cél egy gazdaság számára – ahogy Kínában eddig is volt – hogy a reál GDP minél magasabb legyen? Hiszen ennek a mutatónak a növekedése azt jelenti, hogy vagy egyre több ember, vagy egyre nagyobb hatékonysággal (vagy mindkettő) tudja létrehozni azokat a javakat és szolgáltatásokat, amit eddig csak kevesebben, kevésbé hatékonyan állítottak elő. Ha ezt mutatja a reál GDP növekedés, akkor miért olyan nagy probléma, ha Kína ennek a növelésére törekszik?

A probléma kulcsa és ezzel együtt a kínai modell különlegessége beruházásokban keresendő. Vegyünk például egy gyártósor beruházást – amiből Kínában tényleg elképesztően sok volt az elmúlt évtizedekben – és nézzük meg hogyan növeli ez a GDP-t. Az első időszakban maga a gyártósor létrehozása az, ami hozzájárul a nemzeti össztermékhez, amit a beruházás költségével tudunk számszerűsíteni. Miután pedig a gyártósor elkészült, az általa évente előállított és forgalomba került termékek aggregált értéke kerül be a GDP-be. Leegyszerűsítve, tehát egy ország GDP-je a beruházás és a fogyasztás összegeként áll elő. Ami Kínát egyedivé teszi, hogy a GDP-n belül a beruházások mértéke kiemelkedően magas, az évek során a reál GDP növekedése is nagyrészt innen származott. Akár fejlett, akár fejlődő országokhoz hasonlítjuk, nem látunk sehol ehhez hasonlót.

Mi van a magas beruházások mögött?

A beruházások (és így a GDP is) pedig két okból voltak ennyire magasak, amelyet bár számszerűsítve nem lehetséges, de elméletben fontos szétválasztani. Az egyik ok az ország természetes adottságaiból származik: ahogyan más fejlődő országokban, Kínában is sokáig, nagy mértékben állt rendelkezésre a relatíve olcsó és képzett munkaerő, miközben az ország infrastruktúrája és ipari kapacitásai fejletlenek voltak. Egy ilyen országban, ha nyitottsága és a tulajdonjog védelme engedi, a magas beruházási arány magától értetődő.

A magas beruházások másik oka, viszont sokkal inkább Kína specifikus, és ez az, ami a kínai modell sajátosságát adja. Az elmúlt években, hogy a növekedést felgyorsítsák, a gazdaságpolitika mindent alárendelt a célnak: stimulált a jegybank, engedték felfutni a hitelezést, tőkekorlátozásokat vezettek be kifelé, hogy a gazdaságba pumpált pénz csak Kínában találhassa meg a helyét. Ezzel mesterséges módon tolták felfelé a beruházások mértékét, és ahogy a gyártósor példája is mutatja, rövidtávon növelték ezzel a GDP-t. Ezt pedig csinálták újra és újra, ha pedig probléma lépett volna fel a hitelek visszafizetésével kapcsolatban, a lejáró hiteleket akkor is engedték refinanszírozni.

A probléma az, hogy valószínűleg rengeteg olyan beruházás is létrejött ennek következtében, amely nem fog értéket teremteni a jövőben, mivel a beruházások által gyártott termékekre nem lesz megfelelő kereslet. Mivel ezek a beruházások nagyrészt hitelből jöttek létre, áttételesen a gazdaság egészét fenyegetik. Erre példa a rengeteg szénbánya és acélgyártó kapacitás, de az építőiparban is látni ilyet rengeteg esetben. A kínai vezetés már el is kezdett beavatkozni, menti a helyzetet bizonyos iparágakban, különböző ösztönzőkkel, szabályozással igyekeznek bezárni a felesleges kapacitásokat. A gazdaság egészére nézve a problémát viszont csak a hitelezés határozott lassításával lehet kezelni, talán ennek állnak most neki.

Mire érdemes figyelni?

A jövőben tehát a beruházás és a fogyasztás arányára, a hitelek és a GDP változására lesz érdemes fókuszálni. Optimista esetben a beruházások úgy tudnak arányaiban csökkeni, hogy a belső fogyasztás kompenzálni tudja a beruházások relatív esését és így nem fogunk majd drasztikus GDP lassulást látni Kínában. Ez egyben azt is jelenti majd, hogy az elmúlt időszakban és a jelenben történő beruházások vannak olyan hatékonyak és teremtenek annyi értéket, hogy a megfelelő szinten tartsák a fogyasztást és a keresletet. A gyártósoros példát nézve ez azt jelenti, hogy lesznek elegen olyanok, akik megvásárolják a gyártósoron készült termékeket.

Pesszimista esetben viszont már annyi felesleges beruházást ösztönzött a kínai gazdaságpolitika, ami után elkerülhetetlen egy nagyobb esés a gazdasági növekedésben. Ha a kínaiak most szigorítani fognak, akkor egyszerre esnek ki a mesterséges ösztönzők által létrejött beruházások, miközben a fogyasztás sem tudja pótolni azokat, amennyiben olyan beruházások jöttek létre, amire nem igazán van kereslet a fogyasztók oldaláról.

Üzenet a világnak

Kína sikere vagy kudarca fontos üzenet lehet más fejlődő országok számára. Ugyanis Kína évtizedek óta nyújtott gazdasági teljesítménye felveti a kérdést, hogy a nyugati, liberális demokráciák által kijelölt út mellett van-e másik olyan gazdasági modell, amely elvezethet a fejlett országok státuszába?

Bár a protekcionizmust és a nagy infrastrukturális beruházásokat is a kínai modell részének szokás tekinteni (pedig ezek jelen voltak más, ma már fejlett országokban is annak idején, mikor ezt az alacsonyabb fejlettségi szint megkívánta), valójában az állami vállalatok jelentős szerepe és az állam által a kereskedelmi bankokon keresztül érvényesített hitelezési politika az, ami igazán eltér a fejlett országok gazdaságtörténetében tapasztaltaktól. Hszi-Csin Ping beszéde alapján viszont a következő évtizedek kínai gazdaságát továbbra is a párt és az állam erős kontrolljával képzeli el. Ha ezzel együtt sikerül majd lemenedzselni a szükséges kínálat oldali reformokat, makro szinten javítani a rossz hitelezési allokáción, az gyökeresen átértelmezheti azt, amit eddig a sikeres gazdaságpolitikákról gondoltunk.

Konklúziók

A gazdasági fejlődés a szabályokról, intézményekről szól, amelyek alakítják az ösztönzőket a gazdaságban résztvevők számára. Ha az ösztönzők által kialakított keret megfelelő, akkor a társadalom tagjai szellemi és fizikai tőkébe is annak megfelelően ruháznak be, hogy az nekik a jövőben hasznot hozzon. Ezeket az ösztönzőket a pénzügyi rendszer segítségével lehetséges befolyásolni, sikeres illúzió segítségével ideig-óráig fel lehet turbózni azt, de hosszú távon nem lehetséges vele értéket teremteni.

Ma a kínai beruházások jó része az eltorzított ösztönzőrendszer miatt valósul meg, nem termel akkora értéket a társadalomnak, mint amekkora ráfordítást jelentenek a beruházónak és amekkora kockázatot jelent a beruházás mögött álló hitelezőnek. Ezzel a helyzettel a kínai gazdaság szereplői még nem néztek szembe, a beismerés még nem történt meg, talán majd most.

Ha valamikor, akkor most van Hszi-Csin Pingnek akkora politikai hatalma, és a világgazdaság is most van olyan erős, hogy vállalja a probléma kezelésének fájdalmas velejáróit. Ha viszont a beismerés nem történik meg, akkor a beruházások ráfordítás-értékteremtés aránya egyre rosszabb lesz, a beruházások által pörgetett GDP növekedés pedig nem tudja majd úgy pörgetni a gazdaságot, ahogy azt az előző évtizedekben láttuk.