Kiút a válságból az öngyilkosság?

Megdöbbentő ütemben növekszik Európa-szerte az öngyilkosok száma a pénzügyi válság kirobbanása óta. Az ezt alátámasztó nemzetközi kutatások irányítója, a cambridge-i egyetem szociológia professzora, David Stuckler az alapblog.hu-nak adott interjúban azt állítja, hogy a gazdasági-pénzügyi krízis önmagában véve is sok ember életét teszi kockára, de a végső, az öngyilkossági szándékot előidézni képes kilátástalanság ott jelentkezik a legjellemzőbben, ahol az állam folyamatosan leépíti a szociális juttatásokat és eközben újabb és újabb adókkal kívánja sarcolni a lassan, de biztosan fizetésképtelenné váló polgárokat. Míg 2003 és 2007 között egész Európában csökkenő tendenciát mutattak az öngyilkossági adatok, addig a válság kirobbanása óta szinte már járványszerűen terjed az öngyilkosság – főként a kis- és középvállalkozó férfiak körében – az eladósodottsági krízisben szenvedő Görögországban, Olaszországban, Írországban, valamint a legsúlyosabb megszorításokat végrehajtó balti államokban. Kelet-Európa hagyományosan továbbra is élen jár a szomorú statisztikákban. Térségünkre, a Baltikumra és Dél-Európára különösen jellemző, hogy a kormányok egyáltalán nem foglalkoznak a válság emberi tragédiáinak kezelésével és azok megelőzésével.

Zentai Péter: Az európai válság igazán tragikus fejezete még csak most veszi kezdetét – kutatásaiknak az én olvasatomban ez az egyik legfőbb üzenete. Vagy rosszul olvasom, rosszul értem cikkét, amely most jelent meg a legrangosabb brit tudományos folyóiratban, a the Lancetben?
David Stuckler: A krízis nyomán egyre több európai átlagember, különösen a kisvállalkozó sorsa már három éve – gyorsuló ütemben – tart a tragikus, végkifejlet irányába. Az áldozatok, mindenekelőtt az öngyilkosok száma eközben félelmetesen növekszik, ahogy lassan, de biztosan mállnak szét a korábbi jólét fundamentumai.

Már ahol megvoltak a jólét a fundamentumai. Kelet-Európában általában sohasem voltak meg igazán. E tekintetben az a kérdés vetődik fel bennem, hogy a válságot igazán tragikusan nem is a volt kommunista, hanem az úgynevezett nyugati országok polgárai szenvedik meg?
Erre még nem születhet egyértelmű válasz, ugyanis némely európai ország főként  Kelet-Európában, pláne a volt szovjet köztársaság területén (például Oroszország, Ukrajna) még mindig le van maradva az adatszolgáltatásban, netán nem is közöl teljesen megbízható statisztikákat a roppant kényes, egyfajta nemzetbiztonsági titokként kezelt témákról, arról például, hogy miként alakulnak az utóbbi időkben az alkoholfogyasztás és különösen az öngyilkosságok számai. A balti államok viszont e tekintetben átláthatóak a számunka, mint ahogy Magyarország, Románia, vagy Csehország is.

De helyesen feltételezem-e, hogy a kelet-európaiak lelkét kevésbé viselheti meg a válság újabb fordulója, mint a nyugatiakét? Elvégre az utóbbi húsz-huszonhárom évben szinte már hozzászoktatott bennünket a társadalmi sokkhatásokhoz a tervgazdálkodásról a piacgazdaságra való átállás, továbbá az a körülmény, hogy a mi országainkban csaknem mindenütt korlátlanul packázhatott polgáraival az állam, nem úgy, mint Nyugaton és a végén tehetetlennek bizonyultunk a mértéktelen korrupcióval szemben. A nyugati polgárok túlnyomó többségének azonban több mint hatvan éven át tartó emelkedés után most először esik az életszínvonaluk…
A 2007-2010-es statisztikák kétségtelenül alátámasztják a feltételezését, hogy Nyugaton – beleértve természetesen Görögországot – erőteljesebben emelkedett az öngyilkosságok száma, mint például Csehországban vagy Magyarországon.

Hol Nyugaton?
Éppen ez a lényeg: Írországban, Olaszországban, és – e tekintetben természetesen a nyugati világhoz sorolható – Görögországban. A válság és a megszorítások által tehát legsúlyosabban érintett országokban!
A görögöknél helyi szociológus kollégák most publikáltak egészen friss adatokat: az utóbbi huszonnégy hónapban mintegy negyven százalékkal nőtt az öngyilkosságok illetőleg öngyilkossági kísérletek száma. Az általunk, a cambridge-i egyetem kutatócsoportja által végzett vizsgálat még a korábbról keltezett hivatalos görög kormányzati statisztikából indult ki, amely szerint a görög férfiak körében 2007 és 2009 között24 százalékos volt az öngyilkossági ráta emelkedése.
Ez utóbbi statisztika azért is szolgált nagyon lényeges adalékként vizsgálatunk számára, mert még inkább odafigyeltünk arra az összeurópainak tetsző jelenségre, hogy a keresőképes férfiak lelki szenvedése mélyebbnek bizonyult a nőkéhez képest a válság kitörését követő „első körben”.
Az öngyilkosságba menekült férfiak csoportján belül az összes vizsgált országban – nyugaton és keleten egyaránt – kiemelkedő számot képviselnek a negyvenes éveikhez közel járó, jellemzően kis-és középvállalkozók, az építőiparban és a többi válságágazatban ténykedők, közülük is az egyedül élők.
Nyilvánvaló, hogy összeurópai méretekben nincs még megbízható képünk a 2011-es esztendőről, viszont szinte bizonyosan állíthatjuk tapasztalati alapon, hogy Lettországban, Litvániában, Itáliában, Görögországban és Írországban az utóbbi hónapokban soha korábban nem tapasztalt számban vetettek véget életüknek nők is, de a férfiak továbbra is messze vezetik a szomorú statisztikákat.

Álljunk meg egy pillanatra! A balti államokban – akárcsak Skandináviában vagy éppenséggel nálunk, Magyarországon– azért tradicionálisan sok az öngyilkos. Egyébként is – gazdasági kudarcok mellett- számtalan egyéb ok vezethet egy embert ahhoz, hogy megölje magát.
Nos, akkor nézzük a 2008-at megelőző esztendők adatait. Egész Európában, többek közt önöknél, Magyarországon is, de különösen az öngyilkosságok magas számában valóban hagyományosan „jeleskedő” Baltikumban vagy Skandináviában 2002-től folyamatosan javultak a statisztikák! És ez tényleg elmondható lényegében Európa egészéről.
Kérem, ez a pozitív, optimizmust sugalló trend töretlennek mutatkozik mindmáig Németországban és Skandináviában, például. Svédországban, vagy Finnországban. Tudnivaló ugyanakkor, hogy ezekben az országokban – ahogy Németországban is – a korábbi állami és vállalati megtakarítások nagy részét a munkaerőpiac életben tartására, az elbocsátások elkerülésére és új munkahelyek teremtésébe fektették be és kényesen ügyeltek rá, hogy érintetlen maradjon az alapvető szociális és egészségügyi biztonság.

Ennek az ellenkezője történt viszont a totálisan eladósodott Dél-Európában és néhány kelet-európai országban, valamint Írországban. A balti országok közül például Lettországban olyan páratlan gazdasági és szociális leépítés ment végbe, hogy az ország két-három év leforgása alatt elvesztette GDP-jének negyven százalékát. És lám: Lettországban történik a legtöbb öngyilkosság! A katolikus Írország ugyancsak az „élcsoportba” került, holott a katolikus országok hagyományosan viszonylag hátul kullognak e drámai statisztikákban. És e tekintetben kell figyelni mindazt, ami ma Olaszországban vagy Spanyolországban történik: hiába vallásos a polgárok nagy hányada náluk, az öngyilkosok számának rendkívüli növekedése épp a katolikus, mediterrán éghajlatú Itália, Spanyolország és főként Görögország gazdasági, pénzügyi, társadalmi bajainak válik mostanság egyik jellegzetes megnyilvánulásává. Ezen országokon belül is a korábban gazdasági prosperitást élvező, e prosperitásukat főként a sokáig nagyon versenyképes családi és középvállalkozásainak köszönhető régiókban mutatkoznak meg a legsúlyosabb emberi tragédiák. Például az észak-olasz Treviso, Vicenza, Padua környékén. Az ott mára tönkrement vállalkozók tízezreit és elbocsátott alkalmazottaik százezreit már évek óta gyengítette az olcsó (és részben Észak-Olaszországba be is költözött), főként kínai konkurencia, de a „végső csapást” ezekre az emberekre a hirtelenjében kivetett és most először szigorúan be is szedett adók mérték.

Tanulmányukból ki is tűnik, hogy megállapításaik szerint az adózás „felturbósodásának” mennyire drámai emberi következményei lehetnek. Miért is?
Írországban 2007 és 2009 között – megint csak főként a késői harmincas, egyébként egészséges és kenyerét jellemzően vállalkozóként kereső férfiak körében – 16 százalékkal, Olaszországban pedig 2005 és 2010 között 52 százalékkal emelkedett az öngyilkosságok száma. Ezen időszakban mindkét országban folyamatosan és egyre intenzívebben szaporították az adónemeket, miközben drámai gyorsasággal gyengült a szociális háló.
Ám a vizsgált országokban folytatott interjúkból levonható egyik legfőbb következtetésünk, hogy a végzetes, az öngyilkossághoz vezető érzetet az hozza létre az egyébként életerős ember lelkében, hogy szabályosan eltűnik a megfogható közelségből kivétel nélkül minden kapaszkodó. Sehol a látótávolságon belül valamiféle utolsó menedék, ami – következzék be bármi is a gazdaságban – fedelet biztosít a maga és családja számára addig, amíg a válság el nem múlik. Egyszerűen nem lát már ilyet, mert valóban nincs is. Minden valaha nyilvánvalóan létezett védelem eltűnik.

Életükben most először – egyidejűleg – tapasztalják meg az olaszok, görögök, spanyolok, kelet-európaiak milliói, hogy egyrészt nem kapják meg a pénzüket az elvégzett munkákért (mert azoknak sincs, akiknek dolgoztak, pláne, hogy az állami megrendelő sem tud fizetni), másrészt nem kapnak új hitelt a bankoktól, és harmadrészt az állam, az önkormányzat felszámolja az összes korábban természetesen nyújtott pénzügyi és egyéb támogatást a vállalkozó, alkalmazott, munkanélküli, továbbá a család, az iskola, a kórház számára. S mindeközben ugyanez az állam, ugyanez az önkormányzat megállás nélkül újabb és újabb adókat vet ki a már csupán korábbi megtakarításaikat felélni képes polgárokra.

Konklúzióként állapítjuk meg kutatásunk végén, hogy a pénzügyi krízis kockára teszi ugyan az átlagember életét, de a válság igazán életveszélyes következménye a szociális védelem felszámolása. Azt feltételezzük, hogy valójában az emberek agyonadóztatásában testet öltő megszorítások járvánnyá fogják tenni ezt a válságot. A másik bizonyított észlelésünk, hogy míg a kormányok többsége külön-külön és együttesen e mély válság pénzügyi, gazdasági összetevőit minden áron és gyorsan próbálja kezelni, addig annak emberi következményeire, tragédiáira semmiféle figyelmet sem szentel.