„Küldetésünk, hogy szorgalmasan vágjuk magunk alatt a fát” – interjú Balogh Imrével

Szlovéniának azáltal sikerült gyorsan kilábalnia a pénzügyi rendszerét és az eurózónában maradását is veszélyeztető válságból, hogy fegyelmezetten hajtja végre az Európai Unió Bizottsága által javasolt bank- és vállalatszanálási javaslatokat. Erőteljesen privatizál, miközben piaci alapon szaporodnak az országban a nagyon versenyképes startup cégek. A banki, vállalati szanálási, rosszhitel-leépítési program egyik legfőbb végrehajtójául a szlovén állam egy magyar banki szakembert jelölt ki. Az interjúalany e politikai szempontból is kényes kihívás kapcsán elismeri, hogy némely lobbi csoportok megkörnyékezik ugyan, de szívósan ellenáll, a ljubljanai kormány pedig hagyja dolgozni. Tavaly a szlovén szaksajtó az ország életére, gazdasági, pénzügyi jövőjére legnagyobb hatást gyakorolni képes 17 ember közé sorolta Balogh Imrét.

Zentai Péter: Nemrég még az euróövezet egyik súlyos betegeként emlegették Szlovéniát a piaci szereplők. 2013-ban szakértők sora és a pénzpiacok hasonlították helyzetét a dél-európai periféria válságországaihoz, mondván Szlovénia gazdasága összeomolhat a kezelhetetlen adósságok terhei alatt. Ma már minderről senki sem beszél. De miért nem?
Balogh Imre: Szlovéniában a válság jeleit késve kezdték komolyan venni és a megfelelő fájdalmas intézkedéseket halogatták. Ennek következtében olyan súlyos visszaesést (az eurózónában „ezüstérmes” helyezés 2008-13 között) tapasztalt meg az ország, hogy a negyedik éve tartó, jóval átlag fölötti GDP-bővülés ellenére is csak idén éri el a válság előtti szintet, 3 éves késéssel az EU-átlaghoz viszonyítva. Ugyanakkor – ellentétben egyes dél-európai eurós országokkal – Szlovéniát egyáltalán nem sújtotta kezelhetetlen külső adósság és semmiféle lakossági hitelbuborék nem alakult ki. A szlovén polgárokat mindmáig Európa legkevésbé eladósodottjai és legtakarékosabbjai között tartják számon. A GDP-arányos államadósság pedig mindössze 20-25 százalék között alakult az ezredfordulót követő első évtizedben.

De ez utóbbi adat aztán erősen felkúszott…
Valóban ez történt, de csak 2012-13-ra. Akkorra vált nyilvánvalóvá, hogy a globális pénzügyi-gazdasági válság nyomán megroppant, a szocialista jugoszláv idők önigazgatásos szellemét továbbra is őrző, objektíve versenyképtelen, fél-állami, állami nagyvállalatok, valamint hitelből „privatizált” hazai cégek adósságállománya kezelhetetlen méretűvé duzzadt. Privilegizált helyzetben lévő szlovén vállalkozók lényegi saját tőke felmutatása nélkül, hitelből jutottak vállalatokhoz, óriási vagyonokhoz, amelyekkel aztán rendszerint nem voltak képesek jól sáfárkodni. E vállalatok szédületes tempóban adósodtak el a meghatározóan fél-állami irányítás alatt álló, szlovén kézben lévő vezető bankok felé. Ez utóbbiak huzamos időn át évről évre 25 százalékkal növelték a végeredményben behajthatatlannak bizonyult hitelkihelyezéseik nagyságát. Ráadásul a pénzügyi holdingok által a tulajdonrészek megszerzésére felvett hitelek folyamatosan szívták el az anyagi erőforrásokat a holdingokhoz tartozó életképes működő cégektől is. A bajokat tetézte, hogy az ország pénzügyi életét meghatározó három nagybank és 3 középbank – kivétel nélkül nemzeti, szlovén kézen lévő pénzintézetekről, nem külföldiekről beszélünk – nyilvánosságra hozott mérlegei nem mutatták ki a valóságot, tudniillik, hogy a szlovén bankrendszer eszközeinek kétharmadát birtokló, meghatározó hazai tulajdonú szereplők – szakmai nyelven szólva – negatív tőkével működtek. Feltőkésítésük az adófizetőknek közel 4 milliárd eurójába került.

Szlovénia azonban megúszta a sokak által jósolt összeomlást, és még azt is, hogy az IMF, az EKB és az Európai Bizottság által alkotott „trojka” diktátuma alá kerüljön…
Ez annak volt köszönhető, hogy a szlovén makropénzügyi egyensúlyhiány nem szabadult el végzetesen, a költségvetési egyensúly viszonylag hamar helyreállt, a bruttó államadósság a legkritikusabb időszakban sem kúszott fel a GDP 82 százaléka fölé. A reálgazdaságnak a másik, eddig nem emlegetett szegmense, hogy az ezernyi exportorientált, hozzáadott tudásra, a világpiac számára konvertibilis értékeket előállító, tradicionálisan versenyképes nagyvállalatok és startup cégek a válságos időszak közepette is jól hozták a formájukat, és nem is adósodtak el. Ebben a kétmillió lakosú országban csak a startupok világába tavaly például százmillió eurónyi friss magántőke vándorolt külföldről és belföldről egyaránt. Az apadó, de még mindig az EU-átlagot jóval meghaladó jelentőséggel bíró, bürokratikusan irányított, politikailag befolyásolt állami-félállami gazdasági szektorral párhuzamosan virágzó, világszínvonalat megtestesítő, magas tudást exportáló és importáló alternatív magángazdaság a válságban is viszonylag jól teljesített. Ezzel a háttérrel és az euróövezeti tagság rugalmas kihasználásával sikerült az országnak elkerülnie, hogy a trojka „fennhatósága alá kerüljön”. Helyette program-megállapodást kötött az Európai Bizottsággal és az EKB-val, hogy kizárólag saját erőből fogja szanálni elavult bankrendszerét, hajt végre privatizálásokat, végül de nem utolsósorban kezeli a GDP mintegy 15 százalékára duzzadt rosszhitelállományt és átalakítja, modernizálja, értékesíti vagy szükség esetén felszámolja a mögöttes vállalatokat, privatizálja illetve a piacról kivezeti a feltőkésített bankokat. A megkésve, viszont akkor már határozottan végrehajtott, koncentrált intézkedéssorozat visszarántotta a szlovén pénzügyi rendszert a szakadék széléről, amit a nemzetközi pénzpiacok a kockázati felár látványosan gyors mérséklődésével ismertek el.

Ennek a projektnek a megvalósítására a szlovén kormány és a Bizottság közötti megállapodás keretében jött létre a Bank Asset Management Company, amelyet a külföldi sajtó és a helyi köznyelv egyaránt bad bankként (a „rossz bankként”) minősít, melyet Ön irányít. Egy magyar ember, egy magyar állampolgár… Fordított esetben ezt el sem tudnám képzelni…
Az EU-val kötött megállapodással összhangban meghozott speciális törvény az üzletszerű, relatíve autonóm működés feltételeit eleve biztosítja, többek közt előírja, hogy a „cég” három vezetőjét nemzetközi pályázat útján kell kiválasztani. Ez önmagában véve persze nem zárja ki, hogy a vezérigazgatói posztot szlovén szakember töltse be. Hogy mégis rám esett a választás, abban vélhetőleg fontos szerepet játszott, hogy előzőleg sikerrel irányítottam az egyik szanálásra ítélt bank kivezetését a piacról, majd a „rossz bank” megbízott vezérigazgatójaként rendeztem a cég vezetési válságát és sikerrel levezényeltem két szanált bank beolvasztását.
A korábbi bankszanálási feladatot eleve külföldire bízták, így kerültem én képbe. A jegybankelnök olyan embert keresett a posztra, aki nincs, nem is lehet benne a Szlovéniában „polipnak” nevezett kliensi hálóban, aki természetszerűleg ellen tud állni a rokoni, baráti befolyásoknak, nem része az érdekszövetkezéseknek. Szlovénia nemzetközi pénzügyi-gazdasági imázsa alakulása szemszögéből kritikus jelentőséggel bíró jelenlegi posztomat is nyilván sikeresebben tudom ellátni azáltal, hogy senki se vádolhat érintettséggel bármilyen olyan ügyben, amely a 2012-13-as szlovéniai belsőadósság-válság kialakulásához vezetett.
A „rossz bankban” tulajdonképpen a legnagyobb kihívásnak rögtön az ideiglenes megbízatásomat követően kellett megfelelnem. Legelőbb magát az általam vezetendő „céget” kellett racionalizálnunk: három összeolvasztott intézmény vállalati kultúráját kellett egybegyúrni, a vezetők és az alkalmazottak harminc százalékától megváltunk, új vezetői csapatot építettem, és noha teljes mértékben állami tulajdonban vagyunk, mégis egész működésünket úgy alakítottuk át, tettük transzparenssé, mintha egy tőzsdén jegyzett cég lennénk. Egyébként valójában a szlovén kormány az egyedüli „részvényesünk”, az operatív felügyeletet (hangsúlyozottan nem az irányítást!) a pénzügyminiszter gyakorolja. Közel hatmilliárd eurónyi (1700-1800 milliárd forintnyi) rossz hitelt transzferáltak a fennhatóságunk alá, ennek az állománynak a szisztematikus leépítését végezzük. Az érintett, alánk tartozó vállalatok adják a foglalkoztatottság és a GDP 10-20 százalékát. Ezáltal nyilvánvalóan intenzív társadalmi és médiafigyelem övezi működésünket, amelyben komoly eredményeket tudunk fölmutatni. Így például „az értékesítés a tatarozás alatt is változatlanul üzemelt”, a befolyó pénzbevételekkel nemzetközi összehasonlításban is rekordokat döntögetünk. Éppen a minap adtuk el egy olasz pénzügyi befektetőnek az általunk végzett reorganizáció után a Cimos nevű, Szlovéniában fogalomnak számító nagy autóipari alkatrészgyártót. Munkánkban az időfaktornak különleges a szerepe: minél kilátástalanabb helyzetben lévőnek tartjuk az alánk „söpört” gazdasági-pénzügyi egységeket, annál gyorsabban adunk túl rajtuk illetve eszközeiken. Viszont türelmesen várunk az eladással, és előbb inkább – akár kisebb tőke/hitelinjekciókkal is – mi magunk alakítunk át olyan alánk tartozó cégeket és újabban ingatlanokat is, amelyekben piaci fantáziát látunk.

Autonómiájukat azonban – feltételezem – korlátozhatja a tulajdonosi jogokat gyakorló kormány. El nem tudom képzelni, hogy ne próbáljanak munkájukra politikusok, miniszterek nyomást gyakorolni…
Pedig ezt el kell tudnia képzelni. Mert tényleg nem tapasztalok – egy-két kivételtől eltekintve eddig sem tapasztaltam – semmiféle politikai beavatkozást, befolyásolást kormányzati szintekről. Szakmai kérdések eldöntését csak és kizárólag professzionális alapon a cég testületei végzik. Bármennyire hihetetlen sokak számára, a piaci logikát követő döntéshozatali folyamataink gyorsasága és autonómiája a legjobb magáncégekével vetekszik.
Valójában az a különbség köztünk és köztük, hogy míg ők a minél hosszabb fennmaradásra, a hosszú távú fejlődésre rendezkednek be, addig a mi „piaci” sikerünk abban mérhető, hogy milyen gyorsan tudjuk okosan, számonkérhetően, a bevételeket maximalizálva, a társadalmi és a nemzetgazdasági érdekeknek leginkább megfelelően leépíteni önmagunkat, a ránk bízott eszközöket minél hatékonyabban visszaforgatva a gazdaság vérkeringésébe. Küldetésünk, hogy szorgalmasan „vágjuk magunk alatt a fát”, és mielőbb szükségtelenné váljunk…