AndorLaszlo
aug.
26
2013

Legfeljebb a recessziónak van vége. A válságnak nem

AndorLaszloAz Unió Bizottságának munkaügyekért felelős tagja lehetségesnek tartja, hogy újabb, öt éven belül immár a harmadik gazdasági visszaesést fogja elszenvedni az Unió, illetve az euróövezet, még ha a húzó nemzetgazdaságokból, Németországból és részben Franciaországból érkező makroadatok a legutóbbi recessziós periódus végét jelzik is. Andor László visszafogott pesszimizmusát azzal támasztja alá, hogy nem oldódtak meg a dél-európai országok strukturális gondjai, például a görög nemzetgazdaság tovább zsugorodik, és hónapokon belül kiderülhet: elkerülhetetlen, hogy a hitelezést a pénztranszfer váltsa fel, vagyis bekövetkezik az adósságátvállalás, miáltal Németország és néhány viszonylag sikeres nemzetgazdaság teljesítménye, pénzügyi helyzete ismét gyengülhet. 

 

Az interjúalany a válság elhúzódásának okai közé sorolja, hogy az utóbbi években a munkanélküliség példátlan szélesedésével párhuzamosan nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, Európa-szerte félelmetes ütemben koncentrálódott a gazdagság, a gazdagodás is.

Zentai Péter: Magyarország és kormányzati intézményrendszere annyira jól működik, hogy minden aktuális, sok tízmilliárdos nagyságrendű támogatási forrást le tudunk hívni az EU-ból – adta tudtul két hónappal ezelőtt az illetékes budapesti minisztérium. Ezek után az utóbbi egy-két hét híre: a hazai gazdaság számára alapvető 15 uniós pénzforrás közül 13-ból nem kapunk egy centet sem. Akkor hát mégsem működik olyan jól az intézményrendszerünk? Vagy talán az Unió apparátusa téved? Ki a hunyó?

Andor László: Nem egyedi, nem csupán Magyarországot érintő esetről van szó. Magyarországgal párhuzamosan néhány más uniós országnál is felfüggesztettek kifizetéseket. Csakhogy a többi, hasonló cipőben járó tagállamban a média, illetve a politikai elit nem visz politikát, a kérdésbe, hanem tudomásul veszi a valóságot: formai hibák történtek a pályázatok beadásakor. Az egyik válaszom tehát: alapvetően technikainak nevezhető hiányosságok adódtak a pályázatok beadásánál, a pénzek felhasználásánál, amelyeket lehet és kell is korrigálni. Egyes esetekben újra kell pályázni. Addig pedig áthidaló megoldásokat kell találni. Miért? Azért, mert az Unió kormánya, a Bizottság egyszerűen nem engedélyezhet kifizetéseket ilyen esetekben. Minden lépéséről szigorúan ellenőrzött beszámolási és elszámolási kötelezettsége van például az Európai Parlamenttel és a minden egyéb illetékes európai felügyelettel szemben. A második válaszom, hogy a problémát heteken belül, de legkésőbb néhány hónapon belül átfogóan meg lehet oldani, erről tárgyal nemsokára Brüsszelben az erre specializálódott magyar kormányzati tisztségviselő, Lázár János.


Addig is, a jelek szerint, a kormányzat – nyilván az MNB-vel összehangoltan – pótlólagos külső pénzforrásokat készül bevonni azokhoz a projektekhez, amelyeket abban a hiszemben terveztek megvalósítani, hogy az uniós pénzek „befutnak”. Más szóval, előre be nem kalkulált kölcsönöket leszünk kénytelenek felvenni. Az ilyesfajta adósságnövekedést a magyar kormány az Unióra tolhatja.

 

Még egyszer tisztázzuk: a hibát nem Brüsszelben követték el, hanem Magyarországon. Minden előjel szerint Lázár János nagyon gyorsan, akár néhány héten belül megállapodásra jut a kohéziós alapokért, támogatásokért felelős uniós biztos kollégámmal. Hangsúlyozom, a források nem vesztek el, a hibák és a pályázatok megfelelő korrigálása után kifizetik a támogatásokat az eredetileg kért összegben. Addig viszont kétségtelenül átmeneti, áthidaló megoldásokat kell találnia minden olyan tagállamnak, amellyel szemben felfüggesztettek kifizetéseket.


Az Unión belül 26 millió felnőtt embernek nincs munkája – legalábbis a hivatalos statisztikák szerint. Más szóval a világháború befejeződése óta most van a csúcson a munkanélküliség Európában. Soha korábban nem sújtotta ez a probléma annyira a fiatalokat, mint manapság. Ön, aki a munkaügyek első számú felelőse az uniós apparátusban, tud-e felelni a kérdésre: hogy süllyedtünk idáig és mitől fog javulni ez a drámai helyzet?

 

Elvált egymástól az Unión, illetve az eurózónán belül két országcsoport: központ és periféria. A főként északnyugat-európai államokat, de például Ausztriát is magában foglaló központi régiót tulajdonképpen egyáltalán nem sújtja a munkanélküliség. Németországban, Ausztriában, Skandináviában, Nagy-Britanniában számos szakmai területen éppenséggel a munkaerőhiány az igazi probléma. Ezekben az országokban sem az utóbbi két év euró körüli krízise, sem az azt megelőző nagy gazdasági válság során nem kényszerültek nagy mértekben elbocsátani dolgozókat, a recesszió dacára néhol még javult is a foglalkoztatottság. Velük ellentétben a periféria országaiban, Írországtól Portugálián, Olaszországon, Görögországon át a Baltikumig bezárólag az utóbbi négy-öt évben munkanélkülivé lett a felnőtt lakosság tizenöt-húsz százaléka, a fiatalok esetében néhol ez az arány felkúszott harminc és még több százalékosra. Ez utóbbi államok közös jellegzetessége, hogy mindannyian tőkeimportra épülő nemzetgazdaságok, korábbi növekedésük szinte kizárólag a külföldről beáramlott tőke nagyságától és folyamatosságától függött. A nagy összeurópai visszaesés nyomán azonban gyakorlatilag teljesen befagytak az ezen országok gazdaságát meghatározó mértékben húzó szektorokba, például az ingatlanpiacra vagy a turizmusba addig beáramló tőkebefektetések. Így hirtelen milliók kerültek az utcára, a válság egészében véve sokkal mélyebben és hosszasabban sújtja a valójában nem a fenntartható növekedésre alapozódott nemzetgazdaságokat. A periféria országaiban roppant keservesen zajlik az átállás egy másfajta, kevésbé sebezhető, nem buborék jellegű gazdasági modellre, az átmeneti időszak olyan megszorításokat követel meg, amelyek – remélhetőleg csak időlegesen – növelik is a munkanélküliséget.


Mit szól ahhoz a tézishez, hogy azokban az országokban nőtt drámaian a munkanélküliség, ahol az emberek, fiatalok, családok hagyományosan önálló, saját lakásban élnek, ahol tradicionális cél az öröklakás. Ezzel szemben a nyugat-európai országokban kevesebb a munkanélküli, ahol az emberek, különösen a városiak túlnyomó része nem akar szert tenni magántulajdonra, hagyományosan bérli a lakását?

 

Néhányan ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a mai kor nem a borívó, hanem a sörívó nemzeteknek kedvez… Ki kell mondani, hogy a kulturális mintáknak igenis nagyon komoly gazdasági jelentősége van. Egyébként két nagy előnye van egy nemzetgazdaság szempontjából, ha a lakosság hozzáállása, szokása, kulturális beidegződése a bérlakáspiac fejlődését szolgálja. Az egyik, hogy az emberek sokkal kevésbé adósodnak el, hiszen nem vesznek fel lakásvásárlási hiteleket. (A lakossági hitelállomány radikális növekedése ugyebár komoly válság-előidéző faktor lehet, amint ezt megtapasztaltuk.) A másik előnye egy fejlett bérlakáspiacnak, hogy a nem saját tulajdonban élők az óhatatlanul bekövetkező válságciklusokban sokkal mobilabbak tudnak lenni, megélhetésük, új munkaszerzésük érdekében könnyen tudnak költözni országon belül és kívül egyaránt.


Helytálló-e az a tézis, miszerint a munkanélküliség nem lenne ennyire drámai, ha az óriási vagyonfelhalmozások nem koncentrálódnának olyan erőteljesen, mint ahogy ez az utóbbi tíz évben történt? Hiszen nem csak a munkanélküliek száma dönt rekordot, hanem az euró-, dollármilliomosoké is. Más szóval: vajon nem az elképesztőnek tetsző társadalmi igazságtalanságok gyengítésével lehetne csökkenteni a munkanélküliséget?

 

Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász vagy Geoffrey Sachs, az ugyancsak nagy tekintélyű amerikai szakértő mind Amerikára, mind Európára vonatkoztatva bizonyítani véli, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek erősödése igenis hozzájárul a válság mélyüléséhez, a középosztályok süllyedéséhez. S az minél inkább szegényedik, annál inkább adósodik el. Ezek a jelenségek visszahatottak és tovább mélyítették a krízist, gyengítették a pénzügyi rendszert, a bankokat. Mindeközben azok tudtak leginkább vagyonosodni, akik tőkéjüket, befektetéseiket az Európán kívüli térségek feltörekvő országaiba exportálták. Nagyjából minden az utóbbi időben történt társadalmi-gazdasági mozgás polarizált: a gazdagokat még gazdagabbá tette, az alsóközép és a közép-közép osztályok tagjait egyre növekvő számban tette munkanélkülivé, hiszen az őket hagyományosan foglalkoztató ipari ágazatok Európából máshová települtek át vagy a technológiai forradalom, az automatizáció, robotizáció miatt teljesen szükségtelenné váltak. Európában, Amerikában pillanatnyilag a legmagasabban kvalifikáltaknak, az egészen specializált tudással bíróknak vagy éppen ellenkezőleg: a legcsekélyebb képzettségűeknek van jó esélyük a munkaerőpiacokon. A nyugati társadalmak fejlődését, a fogyasztást évtizedeken át meghatározó és hosszú időn át folyamatosan szélesedő középpolgárság kétségtelenül hanyatlásban van – az egész nyugati világban. Ez egy nagyon komoly politikai kihívás, főként a dél-európai országokban. Ott tényleg veszélybe került az a társadalmi stabilitás, amelynek mindig is a most teret vesztő középosztály volt a legerősebb tartóoszlopa.


Akkor korai az örvendezés afölött, hogy vége a válságnak?

 

A recesszió az eurózónában a jelek szerint véget ért. Ez az eurózóna húzó országaiból, Németországból, részben Franciaországból érkező makroadatok alapján tulajdonképpen már kijelenthető. A válság azonban – gazdasági, társadalmi értelemben – sokkal összetettebb problematika. Annak elmúltáról roppant felelőtlen dolog lenne beszélni, már csak azért is, mert például a munkanélküliségi helyzet néhol tartósnak mutatkozó drámaisága, a beszélgetésünkben már érintett többi bizonytalanság, a dél-európai országok társadalmi helyzetének képlékenysége miatt bekövetkezhet egy újabb recessziós periódus is. Egyelőre csak abba kapaszkodhatunk, hogy Németország jól teljesít, Franciaország pedig lélegzethez jutott. Ugyanis lassított ütemben kell csak leépítenie a deficitjeit, közben pedig az egész övezet élvezi az Európai Központi Bank rugalmasabb politikájának áldásait. De – ismétlem – Spanyolország, Portugália, főként Görögország alapvető problémái továbbra is fennállnak. A következő hónapok leglényegesebb feladata, hogy dűlőre kell vinni a „görög kérdést”: egyértelművé kell váljon, hogy működőképessé teszik-e, fellendülést generálnak-e az Athénnak nyújtott eddigi hitelcsomagok vagy sem. Amit a fejlett, a viszonylag jól teljesítő európai országok közvéleményének egy része is félreért: eddig csak és kizárólag óriási méretekben ugyan, de hiteleket nyújtottak a görögöknek gazdagabb országok – az EKB, az Unió és az IMF együttesével közösen. Transzfer, vissza nem térítendő támogatás, a görög adósságok átvállalása nem történt meg. Nos, feketén-fehéren egészen rövid időn belül, most a negyedik negyedévben az összes érdekeltnek le kell ülnie és ki kell derüljön, hogy szükség lesz-e igazi pénztranszferre is, netán további nagyobb adósságelengedésre annak érdekében, hogy Görögország gazdasága ne zsugorodjon tovább.

Magyar fiatalok, sőt nem csak fiatalok, példátlan mértékben hagyják el az országot, keresnek szerencsét, munkát külföldön. Mi erről a véleménye?


Az európai munkaerőpiac nyitottsága, a munkaerő szabad és viszonylag nem költséges mozgásának lehetővé válása Magyarországon is hozzájárul a munkanélküliségből fakadó esetleges nagyobb társadalmi feszültségek enyhítéséhez. A magyarok masszív megjelenése Skandináviában, Angliában, Németországban, Ausztriában nyilván jótékony hatással van az ottani munkaerőpiacokra is. Eddigi megfigyelések szerint jó, viszonylag problémamentes a magyarok fogadtatása Nyugat-Európában, mint ahogy jó a lengyeleké, a balti országokból érkezőké is. Ugyanakkor a hirtelen bekövetkező és rendkívül nagy méretekben jelentkező munkaerő-elvándorlás, illetve -bevándorlás okozhat előre nem kalkulálható másfajta feszültségeket az elengedő és a befogadó országokban egyaránt. Némely szektorok, például az egészségügyi ellátás színvonala drámai zuhanásnak indulhat a hirtelen elvándorlás miatt, a fogadó országokban viszont például nagyobb lakásgondokat, közlekedési problémákat, de társadalmi konfliktusokat is okozhat a gyorsított ütemben bekövetkező migráció – még akkor is, ha az új munkavállalók zöme éppenséggel már nem a harmadik világból, hanem Európa más országaiból érkezik is. A munkaerő-vándorlás szabadsága az Unión belül, a munkaerőpiacok liberalizálása, a mobilitás rugalmassá tétele egy-egy nemzetgazdaságon belül bizonyíthatóan javíthat ugyan a helyzeten, de a pozitív hatások később, lehet, hogy csak évek múlva jelentkeznek. 
A munkanélküliséggel kapcsolatos társadalmi gondok viszont azonnali beavatkozásokért „kiáltanak”. Ezért nem kerülhetőek meg a munkaerő átképzését vagy a fiatalok elhelyezkedését, illetve a munkahelyeket teremtő vállalkozások beindítóit segítő gyorsított és célzott támogatási programok sem nemzeti, sem uniós szinten. Ennek vagyunk most tanúi, ezt csináljuk.