neivelt
ápr.
24
2015

Lemaradásra ítéltettünk?

Közép- és Kelet-Európa gazdasági versenyképességének erősödését szinte teljesen blokkolja a fiatal és magasan képzett emberek elvándorlása. Ezt fejtegeti az alapblog.hu-nak adott interjúban Észtország legsikeresebb bankára (a Forbes szerint másfél milliárd dolláros magánvagyonnal rendelkező) Indrek Neivelt. Ma jeles skandináv és balti, illetve orosz technológiai cégek résztulajdonosa, több információtechnológiai start-up befektetője.
Inkább negatív képet fest térségünk kilátásairól, nem tartja reálisnak a Nyugat-Kelet közötti kereseti, életszínvonalbeli szakadék szűkülését, ennél fogva az emigráció visszájára fordulását sem. Elsősorban spekulációt sejt a közép-európai ingatlanpiac aktuális felfutása mögött. A riportalany állást foglal a banki szektor nacionalizálására irányuló politikai kísérletek ellen, a pénzügyi szféra függetlensége mellett tör lándzsát. Indrek Neivelt egyike azoknak a térségbeli befolyásos üzletembereknek, akik létrehozták a közép- és kelet-európai gazdasági kibontakozás lehetőségeivel foglalkozó CEED nevű agytrösztöt (Central and Eastern Europe Development Institute).

Zentai Péter: Egészen hatalmas különbségeket látok a balti országok, Lengyelország, Románia, Cseh- és Magyarország kapcsán a mindennapi életükben éppúgy, mint a gazdasági és egyéb politikájukban, valamint a mindennapi embereknek a külföldiekhez, a külföldi befektetőkhöz, sőt még az Európai Unióhoz való viszonyában is.
Indrek Neivelt: Két olyan, egymással összefüggő téren látom a közösséget – leszámítva a közös közelmúltbeli történelmet (szovjet tömbhöz való tartozást) –, amely inkább aggasztó, mintsem örvendetes hasonlóság. Az egyik, hogy a mi országainkban alacsonyabb az életszínvonal, mint Európa többi térségében. A másik pedig, hogy tíz év alatt 6 millió ember hagyta el Közép- és Kelet-Európa országait! Másként fogalmazva: ezen országok lakossága – csak az emigráció okán – mintegy hat százalékkal megfogyatkozott.
Ez előre jelzi, hogy a közép- és kelet-európai országok nem csak a jelen, hanem a jövő problémáival is nagyon-nagyon nehezen fognak tudni megküzdeni. Senkinek nincs arról fogalma, miként lehetne tartósan fenntartani bármiféle állami nyugdíjrendszert, szinten tartani az amúgy sem jó, folyamatosan romló egészségügyi ellátást – az ilyen elképesztő mértékű migráció vezette népességfogyás és öregedés következtében.

Hallani, hogy a migránsok egyre nagyobb hányada előbb-utóbb hazatér…
A túlnyomó többség belátható időn belül nem fog. Sőt, minél hosszabb időt töltenek ezek az emberek a nyugati országokban, annál kevésbé szánják rá magukat a hazaköltözésre, ugyanakkor egyre többen fogják magukhoz kivinni hozzátartozóikat is. Egyetlen komoly tanulmányt sem lehet olvasni, amely szakavatottan alátámasztaná, hogy visszájára fordulhat ez a trend. A fiatal, munkaképes és főként magasan kvalifikált embereink alkotják a Közép-Kelet-Európából kiinduló migrációt.
Ez a hatmillió ember a széles értelemben vett térség teljes gazdasági kapacitásának, az annak szinten tartásához szükséges utánpótlás 10 százalékát jelenti, gazdaságaink ekkora mértékben veszítenek.

Sokkal jobban meg kellene fizetni az ezekben országokban élő jól képzett embereket? Olvasom, hogy Ön micsoda vitákat kavar Észtországban azzal a javaslatával, hogy még az évtized vége előtt legyen a minimális havi bér ezer euró…
Mármint a képzett lakosság körében. Mindenesetre abszurd, hogy sem a benzin, sem az áram nem kerül többe a szomszédos Finnországban, Svédországban, mint nálunk. Ugyanakkor ugyanazért a munkáért egy finn kisvállalatnál háromszor-négyszer jobban lehet keresni, mint egy észtországinál, az alkalmazottakra nehezedő adóterhek nálunk magasabbak, mint Skandináviában. És ami a végén a hab a tortán: a jóval magasabb bért kifizető finn kis- és középvállalkozó kevesebb luxust enged meg magának, minden téren szerényebben, mondhatni rosszabbul él, mint egy észtországi, litvániai vagy lett vállalkozó. Az átlagbérek jelentős, de fokozatos emelésének kilátásba helyezése nélkül nem állítható meg a migrációs folyamat.

A jól képzett fiatalokat azonban kevésbé érdekli, milyenek lesznek (vagy nem lesznek) a fizetések hazájukban 5-10 év múlva. Ők azt nézik, hogy most mennyit keresnek a hozzájuk hasonló kvalitással bíró osztrák, német, brit társaik, és ha azokban az országokban munkahelyek nyílnak meg számukra is, akkor távoznak…
Egyetértünk. A nyugat-európai uniós államok munkaerő-utánpótlása a jövő kulcsterületeit jelentő szakterületeken – nem csekély részben a kelet-európai bevándorlásnak köszönhetően – egyre inkább biztosított. Ezzel szemben a mi országainkban problémás az utánpótlás. Hozzáteszem: Amerika, Kanada, Ausztrália még Nyugat-Európához képest is sokkal befogadóbb az élenjáró területek szakembereivel szemben. A kelet- és közép-európai gazdaságok versenyképességének növelése, az innováció lehetősége kerül veszélybe az emigráció mélyülése miatt.
S míg Nyugaton nem idegenként tekintenek a magasan képzett külföldiekre – erről a helyi gazdasági főszerelők saját jól megfontolt érdekükből kiindulva is gondoskodnak –, addig Kelet- és Közép-Európa némely országaiban a legmagasabb politikai szinten idegenítik el a külföldi munkaerőt attól, hogy az meg merjen jelenni és segítsen…

Mindehhez képest sok külföldi, főként brit és amerikai befektető és közgazdász nagyon is bizakodó Kelet- és Közép-Európa gazdasági lehetőségeit illetően.
A magam részéről nem látok okot túlzott optimizmusra. Nálunk Észtországban folyamatosan kénytelenek vagyunk lefelé korrigálni a várható GDP-növekedési ütemet (legutóbb 2,8 százalékról 2 százalékosra), ez így van a többi közép-kelet-európai országban is. Két-három százalékos növekedési kilátást csak azért ünnepelni, mert az magasabb, mint a nyugati átlag?
De hát hol, milyen gazdasági, jövedelmi, termelékenységi szinteken vannak ők és hozzájuk képest hol állunk, milyen mélységes szintekről indulunk felfelé – mi?

Mindig jó ómen, ha elkezdenek emelkedni az ingatlanárak. A mi országainkban kétségtelenül nagyon beindult a lakó- és az irodai ingatlanpiac, a belső kereslet kimondottan élénkül Lengyelországban, Magyarországon, Romániában…
Ez meghatározó módon a spekulációnak köszönhető. Annyira visszaesett ez a piaci szegmens a válság közepette és még jó ideig azt követően is, hogy most, az olcsó pénz világában mindenki észleli, hogy a mi nagyvárosainkban még mindig sokkal alacsonyabbak a négyzetméterárak és bérleti díjak, mint a nyugati városokban. Arról van csupán szó, hogy a gazdagabbak külföldön és belföldön egyaránt keresik a nulla kamathoz képest magasabb megtérülést. De ez nem tükröz – szerintem – komoly, tartós érdeklődést. A kereslet abban a pillanatban alább fog hagyni, mihelyt a jegybankok felhagynak a mesterséges pénznyomtatással. Nem győzök figyelmeztetni, hogy Kelet- és Nyugat-Európa befektetőit egyaránt nagyon megtéveszti és egyre kockázatosabb spekulációk felvállalásába sodorja ez a gigantikus pénzgyártás. Ezt, meggyőződésem szerint, sürgősen abba kellene hagyni.

Ön bankár. Mik a tapasztalatai szűkebb szektorában, helyesnek tartja-e, hogy a balti államok – ellentétben például Magyarországgal – továbbra is hagyják, hogy a helyi bankok túlnyomó többsége külföldi tulajdonosok kezében maradjon?
A banki és általában a pénzügyi szektor fejlettsége minden gazdaság alakulása szempontjából meghatározó jelentőséggel bír. Aki a bankszektort gyengíteni akarja, az a gazdaság egészét gyengíti. Egyáltalán nem lenne szabad, hogy kérdés legyen a tulajdonosok nemzeti hovatartozása. Csak annak van igazából jelentősége, hogy az adott pénzintézetnek milyen a szakmai- és tőkeháttere, hogy mennyire garantált és átlátható a valóságos helyzete, hogy biztos lábakon áll-e és hogy milyen a hírneve. A Baltikumban, mindenekelőtt Lettországban egyértelmű tapasztalatokat és bizonyítékokat gyűjtöttünk arra nézve, hogy micsoda drámát tud okozni, ha egy országban a politika monopolhelyzetbe enged kerülni egy kizárólag hazai kézben lévő bankot, mint ahogy Szlovéniában is csaknem összeomlott az egész pénzügyi rendszer a nemzeti tulajdonú banki rendszerhez való ragaszkodás miatt. A balti országokban ma éppenséggel a főként nemzetközi tulajdonban lévő banki szféra számít az egyik legegészségesebb, leginnovatívabb ágazatnak.
Elárulom, hogy befektetőként a magam számára éppen ezen a téren látom a legnagyobb, legjobb invesztíciós lehetőségeket a következő tíz évre. A pénzügyi szolgáltatói szektor – szerintem – minden más területhez képest hatékonyabban fog átalakulni és fogja adaptálni a legújabb technológiai vívmányokat.
Én azokba a szakmai műhelyekbe igyekszem most tőkét fektetni, amelyek előreviszik ezt „banki technológiai forradalmat.”