Magyar politika: maradt-e még kontroll?

Az elmúlt héten a magyar kormány újra Európa és a világ politikusainak össztüzébe került. Az elsősorban gazdaságpolitikai téren felvonultatott unortodoxia kifogyhatatlan fegyvertáráról tanúbizonyságot tevő kormányzati lépésekhez már-már mindenki hozzászokott, ám az alaptörvény módosításával a Fidesz új dimenzióba lépve verte ki a biztosítékot ismét itthon és külföldön egyaránt.

Az új alaptörvény a demokrácia és az alapvető emberi jogok biztosítása felett őrködő Alkotmánybíróság kontrollfunkcióját építette le 298 gombnyomással, valamint egy beígért köztársasági elnöki aláírással, megteremtve ezzel a jövőbeni önkényes és antidemokratikus kormányzati elképzelések megvalósításának elvi lehetőségét. Az időzítés pikantériája, hogy mindez pár nappal a magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulója előtt történt, amikor is önfeláldozó elődeinkre emlékezünk, akik a polgári és demokratikus jogok kivívásáért ontották vérüket a népek tavaszán Európán végigsöprő, forradalmi hullám részeként.

A fő kérdés, hogy maradt-e kontroll? Van-e még bármilyen kontrollmechanizmus, ami képes megakadályozni bizonyos politikai törekvések kibontakozását? Ha igen, akkor a kormány képes-e idővel ezeket is megkerülni, leépíteni?

Nos, a válasz reménykeltő.

Az Európai Unió igazságügyekért felelős biztosa, Viviane Reding az alaptörvény elfogadása után azonnal kilátásba helyezte a hazánk számára rendelkezésre álló európai uniós források esetleges zárolását.  A kohéziós támogatások visszatartása óriási érvágás lenne országunk számára. A 2014-2020 közti időszakra előirányzott 7 080 milliárd forint (a 2012-es hazai GDP 25 százaléka) hiányában gazdaságunk potenciálja visszaesne, és végérvényesen leszakadnánk a környező, közép-kelet-európai országokkal folytatott versenyben.  Az Unió haragjának kiváltása és a pénzcsapok elzárása öngólt jelentene minden magyar ember számára. Mindazonáltal ez még nem biztos, hogy elegendő visszatartó erő. A történelem és a piacok megmutatták már nem egyszer, hogy bármi megtörténhet, kormányunk pedig kedvező világpiaci környezet esetén pár évig akár uniós források nélkül is ellavírozhat „ügyes” lépésekkel megtartva az állampolgárok többségének támogatását.

Biztosabb kontrollként funkcionálhat viszont az „árnyék kormányként” aposztrofált euró/forint árfolyam, mely bő egy évvel ezelőtt egyszer már jobb belátásra bírta a kormányt. 2012 elején a Jegybanktörvény kapcsán elgyengülő forint és emelkedő állampapír-piaci hozamok láttán visszakozott a Fidesz és fordult az IMF felé, miután világossá vált számára, hogy a 320 forintos és a 400 forintos euró közti különbség napokban mérhető, és egy pánikszerű lakossági tőkemenekítés hatására összeomló bankrendszer esetén recesszióba süllyedő gazdaság biztos hatalomvesztést jelentene számára.  A forint árfolyamának „politikai” ereje az óriási devizaadósságunkban rejlik. Összességében a hazai nemzeti össztermék 100 százalékát meghaladó devizaadósság (állami 40 százalék, privát 60 százalék) megléte miatt nincs reális lehetőség a devizakockázat középtávon történő eliminálására. Ez pedig azt jelenti, hogy politikai öngyilkosság lenne a Fidesz számára bármilyen lépés, ami jelentős bizalomvesztést és forintgyengülést okozna.  Kicsit jobban elmélyedve a számokban az látható ugyanis, hogy az árfolyamkockázat nem szüntethető meg. Nem volt erre lehetősége a Simor András vezette Jegybanknak, és nem lesz a Matolcsy vezette Nemzeti Banknak sem, hiszen a devizatartalékunk, a következő évek várhatóan pozitív tőkemérlegével együtt sem teremt erre fedezetet. A 34 milliárd eurós nemzeti banki devizatartalék eltörpül a közel 100 milliárd eurós devizás adósságunkhoz képest, még abban az esetben is, ha a külföldi tulajdonú bankok pár éven belül visszafizetik anyavállalati finanszírozásukat (a hazai bankszektor teljes külső finanszírozása közel 28 milliárd euró).  A lehetőség ugyan adott arra, hogy szelektív módon egyes eladósodott társadalmi csoportok, vállalatok terhének enyhítésére felhasználjanak pár milliárd eurót a devizatartalékból (nem mellékesen egyúttal növelve a kormány népszerűségét), e lehetőség azonban erősen limitált. A devizatartalék felhasználása pedig veszélyes játék és egy bizonyos ponton túl sérülékennyé, kiszolgáltatottá tenné a forint és Magyarország helyzetét. A devizaadósok ésszerűtlen mentése következtében várható további forintgyengülés pedig fokozná a megmaradt adósok (államháztartás, lakosság, vállalatok) vállára nehezedő nyomást. A devizaadósság leépítésére két mód van. Az egyik a drasztikus csőd, a másik a hosszú éveken át tartó fokozatos csökkentés. Az első nem opció egy hatalmát megtartani vágyó kormány számára, utóbbi esetén pedig a devizaárfolyam még hosszú évekig kiváló kontrollként, Damoklész kardjaként lebeg majd a politikai döntéshozóink felett.

Minden rosszban van valami jó, tartja a bölcs mondás. A túlzott méretű devizaadósság gátolja Magyarország gazdasági növekedését, ugyanakkor indirekt módon gátját szabja a demokratikus és piackonform elvekkel szembe menő kormányzásnak.

 

yinyang