Maratonfutó Magyarország – ki méri jobban a versenyképességünket?

A maraton-futás – gondolhatnánk – egy elég jól mérhető sport: rajtnál az edző elindítja a stoppert, célba érkezéskor megállítja, és ha tovább ketyegett 3 óránál, akkor büntetésből még egy kört futtatja a delikvenst. Azonban az a személyes tapasztalatom, hogy ez a látszólag megbízható módszer már csak a Komjádi–Margitsziget kör esetén sem működött, hacsak nem futott velünk az edző is. Ugyanis edzésteljesítmény szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy e kör közben ki hány megállót tett meg a 26-os busszal. Vízilabdázni szerettünk, nem futni.

A maratonfutó versenyképessége

Tegyük fel, hogy nem csak annyi a feladatunk, hogy egy maratont lemérjünk, hanem az, hogy megjósoljuk a futó „versenyképességét” – azaz, hogy milyen potenciális eredményei lehetnek a következő években. Alapvetően két módszerrel közelíthetjük meg a problémát.
Az egyik a bonyolultabb és azon alapul, hogy tapasztalatunk szerint a jó versenyképességnek milyen előfeltételei vannak, milyen tünetekkel korrelál és ezek terén mit tud felmutatni a versenyző. Ilyen például, hogy hány futócipőt nyűtt el élete során; hány futó győzelmi kupa van a szobájában; jár-e rendszeresen edzésre és ha igen, kihez; mekkora a pulzusa nyugalmi helyzetben, vagy hogy milyen az izomzata és mennyi felesleg van rajta. Hívjuk ezt a módszert családlátogatásnak!
A másik megközelítés pedig valami olyasmi lenne, hogy ha ennek a futónak 2 óra 30 percet mértem tegnap a maratoni távon, akkor ő egy potenciálisan jó futó kell, hogy legyen, tehát a jövőben is jókat fog futni. Ha pedig 6 óra 30 perc volt az ideje, akkor keresnék neki valami más foglalatosságot. Valamennyire megpróbálhatom korrigálni mindezt azzal, hogy mennyit buszozott, biciklizett és uzsonnázott a táv közben vagy tegnap épp lázas betegen futott-e, de egy ad-hoc kölcsönkapott roller hatásait nincs esélyem kiszűrni. Ennek a módszernek legyen stopper a neve!
Ha mindkét módszer egy irányba mutat, akkor könnyű a versenyképesség becslése. Azonban mi van akkor, ha egy tekintélyes súlyfelesleggel rendelkező, edzéssel nem foglalkozó versenyzőnk meglepetésre 2 óra 30 percet futott tegnap? Mi a valószínűbb? Egy, a fizikai törvényeit meghazudtolni képes fenoménnel van dolgom, vagy csak a terepet ismeri jól és abszolválta a maratont 20 kilométer alatt, azt is végig lejtőn?

Magyarország remek futó?

Most kocogjunk vissza a gazdaság és a gazdasági versenyképességi rangsorok kicsit szárazabb világába. Ez utóbbiak közül a közelmúltban Horváth Gábor, az MNB szakértője a Harvard és az MIT tanárai által készített gazdasági komplexitást mérő indexet (ECI) ajánlotta olvasóink figyelmébe. Érdekes index, ahol az első húsz helyezett közé a szokásos fejlett és fejlődő (Szingapúr és Dél-Korea) országok mellett – még az ECI kitalálóit is meglepve – négy kelet-európai ország fért be (Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia). Még nagyobb lenne a meglepetésük, ha tudnák, hogy valójában öt az a négy – úgy tűnik, Csehország Amerikából nézven már nem kelet-európai. Gondoltam, egy olyan mutatóra, amely szerint Magyarország versenyképessége a nyolcadik legjobb a világon (megelőzve az Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot vagy Belgiumot) érdemes ránézni: vajon mit mér?!

ECI rangsor 2015-ös adatokon (Forrás: The Atlas of Economic Complexity 2015.)

ECI rangsor 2015-ös adatokon (Forrás: The Atlas of Economic Complexity 2015.)

 

A stopper szerint igen, a családlátogatás szerint kevésbé

Gazdasági versenyképességet sokféleképpen mérnek. Visszatérve a fenti, maratonfutós példára, általában ezek a mérések a családlátogatós módszert követik: megpróbálják azt feltérképezni, hogy egy gazdaságban mennyire adottak a feltételek ahhoz, hogy versenyképes legyen. Jellemzőjük, hogy Magyarország jó esetben közepesen szerepel rajtuk. Az egyik legátfogóbb és legtöbbet emlegetett ilyen mutató a World Economic Forum (WEF) versenyképességi rangsora, ahol Magyarország a 60. a vizsgált 137 országból, csak Romániát és Horvátországot előzve a régióban.
Ezzel szemben az ECI talált egy lehetőséget a stopper-módszer bevetésére gazdasági versenyképesség területen. Megpróbálja lemérni, hogy egy gazdaság milyen teljesítményre képes jelenleg és ezt vetíti ki a jövőre. Ez nem olyan egyszerű, hogy megmérjük a tavalyi GDP-növekedést és azt projektáljuk, ugyanis a GDP-növekedés gyorsan változhat. Ennél állandóbb tényezők mérésére van szükség: leegyszerűsítve, megnézik, hogy egy gazdaság milyen termékek előállítására képes. Ha ezek között nagy a komplex, magas szakértelmet igénylő termékek (mondjuk műhold) aránya, amelyeket a világon csak kevés gazdaság képes előállítani, akkor ez egy nagyon versenyképes gazdaság. Ha az alacsony hozzáadott értékű termékek dominálnak az exporttermékek között (mondjuk olaj), akkor ez egy alacsony versenyképességű gazdaság. Ez az a verseny, ahol Magyarország a világon a nyolcadik, a régióban csupán Csehország áll épp csak jobban.

Honnan a különbség?

Aggodalomra semmi ok, nem fogom a különböző versenyképeségi mutatók módszertanát ízekre szedni. Akit ez érdekel, az olvashat erről egy részletes párbeszédet az MNB és a Kopint-Tárki szakértői között itt, itt és itt. Ugyanakkor teljesen megúszni sem fogjuk.

Mi jut közös tényezőként az ember eszébe a kelet-európai gazdaságok kapcsán, ami egy blokként emelheti őket az ECI ranglista top húsza közé? Nekem például Németország (Nyugat-Európa) közelségének földrajzi adottsága és az olcsó munkaerőpiac történelmi adottsága, meg persze az, hogy mindez immár az EU határain belül van. Ezek azok az adottságok, amelyek a régiót ideálissá tették arra, hogy a nyugati autó- és elektronikai ipar (például Bosch) egyre nagyobb része átszivárogjon. És a szivárgás e tömb országait az ECI rangsorán meghökkentően jó helyre teszi: ezek az iparágak magasan vannak az ECI által mért komplexivitás skálán (a két legmagasabb komplexitással rendelkező iparág a gépgyártás és az elektronika, a vegyipar hasonlítható még hozzájuk) és éppen a térség gazdaságainak „egy lábon állása” miatt óriási az arányuk ezen országok exportjában, ami még egy pozitívum az ECI-rangsorban. Ráadásként az ECI az országhatárokon átkelő árukat nézi, így – a fejlett világban a gazdaság szempontjából fontosabb – szolgáltatásokat nem is méri. Tehát nem is gazdasági, hanem ipari komplexitás index. Röviden, az index véletlenül olyan, mintha a térség összeszerelő gazdaságaira szabták volna – így aztán persze, hogy jól szerepelnek rajta ezek az országok.

Az összenőtt német és KKE munkaerőpiac egy jele (Forrás: Eurostat)

Az összenőtt német és KKE munkaerőpiac egy jele (Forrás: Eurostat)

Mérési rövidebb utak

A gazdaság mérésének egészére jellemző (hiszen még a viszonylag jól kvantifikálható GDP is ilyen!), de ezeknél a rangsoroknál különösen szembetűnő, hogy – leginkább az összehasonlíthatóság, „objektivitás” érdekében – olyan dolgoknak is próbálnak numerikus értéket tulajdonítani, amelyeket jobb lenne ilyen szempontból békén hagyni.

A problémát az MNB szakértői is érintik, például amikor a WEF mutató szubjektivitásából (gazdasági vezetőket kérdeznek olyan dolgokról is, amire van objektívebb mérőszám) fakadó pontatlansága mellett érvelnek. Hiszen hogyan lehetne hinni annak a felmérésnek, amely szerint Namíbiában jobb az útrendszer, mint Magyarországon?
Pedig van egy érdekes párhuzam a szubjektivitás WEF-ben betöltött szerepe és az ECI között: az ECI arra épül, hogy (alaposan leegyszerűsítve a kvantifikálni lehetetlen világot), ha egy gazdaság képes egy hibrid gépjármű vezérlőegység-diagnosztizálóját legyártani, akkor az sok egyéb, szintén komplex terméket is elő tud varázsolni saját erőből. A műhold az indikátora a gazdaság komplexitásának.
A WEF arra épül (alaposan leegyszerűsítve a kvantifikálni lehetetlen világot), hogy ha a megkérdezett vállalatvezetők úgy érzik (szubjektíve), hogy a tulajdonjogok általános védelme területén borzalmas a helyzet (Magyarország esetén például 125. hely a 137-ből), akkor hiába tesznek eléjük objektívebb eszközökkel készített felméréseket arról, hogy az EU jogi és intézményi kerete garantálja, hogy ennél azért sokkal jobb a helyzet – nem fognak lelkesen beruházni/vállalkozni. A szubjektív „rosszkedv” az indikátora a gazdasági hangulatnak. Ilyesmiről szól a viselkedési közgazdaságtan is: hiába mond a racionalitás A-t, ha az irracionalitás (az érzet) B-t. Sok esetben bizony B-hez kell alkalmazkodnunk.

Kinek lesz igaza?

Ahogy MNB-s kollégám írja: „és azért valljuk be azt is, hogy Magyarország 8. helyen betöltött pozíciója meglehetősen nagy reményekkel kecsegtet. Már csak be kell őket váltani…” A beváltáshoz azonban az kell, hogy a németektől tudjunk tanulni és az értékláncban egyre magasabbra jussunk, a magyar tulajdonú kis- és középvállalatok egyre nagyobb részt képviseljenek a gyártásban. Kellene hozzá képzett és egészséges munkaerő, megfelelő menedzsmenttel rendelkező magyar vállalat, kormányzati és jogalkotói transzparencia, megfelelő ösztönzők a gazdaságpolitikában… Pont azok a tanuláshoz szükséges tényezők, amelyeket a WEF-rangsor próbál mérni és amelyekben viszonylag könnyű lenne előrelépni. Az oktatásba és az egészségügybe állami forrásokat átcsoportosítani, kis túlzással, egy tollvonás. Műholdgyártást és pláne -kutatást Magyarországra telepíteni nem az.

Kollégám szavaival: „Ma tehát Magyarország csúcsra járatja azt a képességét, hogy olcsó, közepesen képzett munkaerőt biztosít abban az értékláncban, amelyben a fejlett világbeli nagyvállalatok adják a magasabb hozzáadott értéket, miközben a mesterséges intelligencia és a negyedik ipari forradalom vívmányai csak növelni fogják ezt a különbséget. Azt viszont el kell ismerni, hogy az elmúlt években az ipar és az autógyártás bővülése így is látványos gazdasági növekedéshez vezetett, különösen azután, hogy Európa is növekedésnek indult az elmúlt két-három évben. Párhuzamosan ezzel viszont a munkaerőpiacra bevonható munkavállalók elfogytak, miközben a beszállító vállalatok sem tudták igazán növelni részesedésüket az értékláncban. Ezek azok a strukturális problémák, amelyek az autóipar példáján keresztül is kirajzolódnak, de szinte a teljes gazdaságban jelen vannak. Hiába szárnyalnak majd az autóeladások a világban, hiába a ciklikus fellendülés a régióban, ha a munkaerő és a hazai tulajdonú vállalatok képességeinek hiánya gátat szab annak, hogy tovább, illetve még többet profitálhassunk a környezetünk növekedéséből.”


Lehetőség és kockázat
 

Összességében azt mondhatjuk, az ECI nyolcadik hely inkább az adottságokat, a német beszállítói szerepet, a lehetőségeinket jelzi (a stopper-módszer). Ugyanakkor a WEF-rangsor hatvanadik helye jelzi inkább azt, hogy milyen reményeink, illetve milyen kockázatok vannak a remények beváltása terén (az edzettség minősége, családlátogatás-módszer). Reméljük, idővel az utóbbi módszer eredménye közelít az előbbihez és nem válik ez a történelmi ajándék egyfajta nyersanyag-átokká, ami a hosszú távú versenyképességen nemhogy javít, de még ront is azáltal, hogy a könnyen jött sültgalamb elkényelmesíti a szereplőket.