Mégis vásárolj hazait?

Várható volt, hogy a Ne vásárolj hazait! cikkemmel egy kognitív disszonancia cunamit fogok gerjeszteni, csak azt nem sejtettem, hogy egy egyszerű közgazdaságtani racionalitás tálalásával már mindjárt nemzetárulóvá is válok.

Nem, a magyar termelő nem hal éhen, ahogy az egykori konflishajtók sem éhen haltak az évtizedek során, és ha egy (természetesen külföldi) gyümölcs valóban csak vízből és festékből áll, akkor nagyon könnyű versenyhelyzetben van a többi termesztő, földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül.
Magyarul sok kritika érkezett. Ezek jelentős részéhez elég lett volna a kritika előtt elolvasni a cikket, de néhányukkal érdemes foglalkozni, hátha lesz, aki elolvassa és elgondolkozik rajtuk.

A tartalmasabb kritikák nagy része az ökológiai lábnyom kérdése körül összpontosultak. A felvetés jogos és nagyon jól kijelöli azt a területet, ahol egy államnak valóban dolga van: az externáliák internalizálása. Ha a kipufogott benzin (gázolaj) többet árt, mint amennyit megfizetünk (a benzin árának fele már így is adó és azzal már nem tudok mit kezdeni, hogy nincs az az ár, amiért lehet autózni), akkor meg kell emelni az árát. Ebben az esetben egyrészt lesz miből jóvátenni az okozott kárt, másrészt kisebb lesz a benzinhasználat, hiszen kevésbé éri majd meg autón szállítani. Tehát egy állam ahelyett, hogy protekcionizmussal, a fogyasztók sérelmére a hazai termelők implicit, vagy explicit versenyelőnybe hozásával gátolja a fejlődést, inkább segítse azzal, hogy megfizetteti a benzinhasználat által okozott kárt. Win-win. Csak a cikkem által keltett népharag lesz (ha lehet) még nagyobb, ha még a benzinár-emelés mellett is lándzsát török.

Az előző bekezdésben elfogadtam, hogy az ökológiai lábnyom problémája jelen esetben valós, pedig érdemes ezen is elgondolkozni. Itt egy cikk, ami részletesebben foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mekkora szennyezést okoz az élelmiszer-szállítás. A fő üzenete az, hogy nem olyan nagyot, mint hinnénk. Leginkább azért nem, mert a termesztés során keletkező szennyezéshez képest a termesztés utáni szennyezés (ide értendő a szállítás is) elhanyagolható. Tehát a hatékonyabb mezőgazdaság (a háztáji határozottan nem az) rengeteg emissziót spórol meg.

Lesz, akit ez sem fog meghatni, úgyhogy a perspektíva kedvéért számolgattam egy kicsit a leggyakrabban említett üzemanyag kipufogással kapcsolatban (a példa szándékosan sarkított!).

Az éves, átlagos, egy főre eső zöldség-gyümölcs fogyasztás Magyarországon 100 kg körül van. Tegyük fel, hogy Béla Újpesten úgy dönt, mind(!) a 100 kilót olaszországi importtal oldja meg a napsütéses Piemont tartományból! Béláné felháborodottan közli, hogy ő viszont az egészet háztájiból, hiszen nincs zamatosabb az Újpesten termett baracknál. A Béla importját lebonyolító 22 tonnás kamion megtesz oda-vissza 2000 kilométert 30 literes fogyasztással, ami azt jelenti, hogy egy kiló gyümölcséhez nem egészen 0,27 deciliter elpufogott benzin tapad, az éves 100 kilójához 2,7 liter. Namármost, ha Béláné éves gyümölcskészlete lóháton került a piacra és meglepő módon az újpesti háztáji gazdaságok sem bocsájtottak ki több károsanyagot egy kiló termesztése során, mint a piemonti csúscstechnológiás gazdaság, akkor Béláné 2,7 liter benzinnel kisebb ökológiai lábnyommal rendelkezik Bélánál egy évben…
…amit azonnal eltékozol, ha egyszer-kétszer átkel a bedugult Budapesten ügyeket intézni, ami során a szemerkélő eső láttán BKV, vagy kerékpár helyett inkább autót használ. Tehát ha valaki az ökológiai lábnyom miatt aggódik, annak remélhetőleg nincs olyan éve (nem hete, nem hónapja!), amikor kétszer is átautózik a városon, pedig buszt vagy kerékpárt is használhatott volna. Különben hirtelen legalább akkora ökológiai lábnyoma lett, mint a minden szem krumpliját Olaszországból importáló Bélának.

Egy érdekes aspektusa a hazai mellett érvelésnek, amit általában nem szokás kimondani: mivel az emberek (a piac) nem tudják, hogy mi a jó nekik, ezért meg kell mondani. Esetleg kikényszeríteni az import termékek ellehetetlenítésével. Tehát valaki más döntsön helyettük arról, mit akarjanak vásárolni. Ez a más általában „az állam”, pontosabban egy, a saját érdekeit néző politikus lesz.

Hadd idézzek egy korábbi cikkemből. „Mike Munger, amerikai közgazdász professzornak van egy témába vágó, kiváló analógiája, az ún. Unikornis kormányzás. Rájött, hogy az állami szerepvállalást méltató ismerősei közül sokan egyfajta unikornisra gondolnak ilyenkor. Egy kiváló, tökéletes háziállatra, ami sajnos mesebeli. Ezért ezen ismerőseinek a következőt szokta javallani:
– Írják le, mit és hogyan csinálna jobban az állam.
– Utána menjenek át a szövegen és az „állam” szavakat cseréljék ki a megfelelő politikuséra.
– És most gondolkozzanak el újra az állításukon.

Itt egy szemléletes példa tőle. Az eredeti mondat: „Az állam szabályozza a nagyteljesítményű elektromos autók piacát!”
A javított mondat pedig: „Detroit és egyéb, belsőégésű motorokat gyártó területek képviselői szabályozzák a Tesla Motors-t!”

Belátom, az nagyrészt az én hibám, hogy ekkora gyümölcs-felháborodás lett, kellett nekem barackokkal indítani… Ugyanis a cikk alapvetően nem a minimális értékű és viszonylag minimális technológia tudást igénylő zöldség- és gyümölcstermesztésről szólt. A globalizáció szempontjából ez az egyik legkevésbé érdekes szegmense a gazdaságnak, itt csak minimális kárt okozunk azzal, ha hazait vásárolunk. Amitől sokkal nagyobb lesz az a kár, azok olyan projektek, mint a hazai buszgyártás, mobilszolgáltató vagy légitársaság mesterséges (és jobb esetben átmeneti) életre keltése, de az energiaszükségleteink belföldről erőltetett kielégítése (mondjuk spanyol napenergia helyett) is óriási pofon az adófizetőnek.

Tisztában vagyok vele, hogy léteznek nem gazdasági (például a XX. században még egészen biztosan létjogosultsággal rendelkező „biztonsági”) szempontok is. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hazai vásárlása egyfajta jótékonykodás (jószántamból több pénzt adok egy szem paradicsomért, ha azt a Duna déli partján termesztették, mintha az északin), ami mindenkinek szíve joga. Minél nagyobb a jólét egy országban, annál többet lehet ilyesmire költeni, ld. a sokat emlegetett Ausztria vagy Svájc. De közelítsük meg ezt a kérdést a másik irányból! Minél több és intenzívebb szálon kötődik egy ország (legyen az Magyarország, Fülöp-szigetek, Egyesült Államok, Kína, vagy Oroszország) a globális gazdasági integrációba, annál nagyobb lesz a veszítenivalója akkor, amikor valamilyen okból össze akarja rúgni a port a világgal. Ha szépségkirálynő jelölt lennék, akkor ezt úgy fogalmaznám meg: ha minden országban kizárólag a szomszédos országokból származó áram, kenyér és sör lenne kapható (tehát hazai egyáltalán nem), akkor gyorsan megvalósulna a világbéke.