portugal cikkhez foto
dec.
2
2013

Megszorítás+iparosítás = Hawaii (vagy inkább Madeira?)

Újra iparosítás! Európa országainak, az egész Uniónak végleg szakítania kell azzal az ábránddal, hogy az európai gazdaságok alapjait a szolgáltatások jelenthetik. Az alapblog.hu-nak adott interjúban Alvaro Santos Pereira, Portugália gazdasági-munkaügyi minisztere ezt az Európa számára eddig kijelölt gazdasági pályát teljes tévútnak nevezi, szerinte az egyes európai országok adottságait messzemenően figyelembevevő specializáltan megújult iparral, illetve ahol lehetséges, a mezőgazdaság és a bányászat újraélesztésével, korszerűsítésével lehet csak beindítani a gazdasági növekedést. Ezzel kell együtt járnia a népeket amúgy gyötrő, a munkanélküliséget tartósító és mégis szükséges adósságleépítési, megszorítási folyamatnak.

Az Uniót úgy kell átalakítani, hogy mindezt ösztönözhesse – mondja a miniszter, aki nem mellesleg nemzetközi tekintélynek örvendő közgazdász professzor. Szavai alapján érzékelhető, hogy sok alapvető európai problémát és annak lehetséges kezelését a magyar kormányhoz hasonlóan ítél meg. Kormánya nemhogy az állam szerepének erősítésében gondolkodik a magyarországinál súlyosabb portugáliai pénzügyi, gazdasági, társadalmi válság kezelése kapcsán, hanem ellenkezőleg: az állam háttérbe szorításában, a piaci erők szerepének növelésében, a privatizációban, a külföldi tőke számára a lehető legkedvezőbb kondíciók kialakításában. Egyik lényegi mondandója, hogy Európa történelmi hibát követ el, mert tartósítaná a válságot, növelné a munkanélküliséget és versenylemaradását, ha ellenáll a palagáz-forradalomnak, ha Amerikától eltérően nem hagyja, hogy az új gáz kitermelési technológiák nyomán hatalmasat essenek az energiaárak.

Zentai Péter: Olvasom a Lisszabonból keltezett, egymásnak ellentmondó híreket, értékeléseket és belőlük számomra megállapíthatatlan, hogy Önöknél jó vagy rossz dolgok történnek. Most vajon más európai országok számára példaértékű pozitív gazdasági fordulatról vagy az „ezer napja tartó” recesszió folytatódásáról van-e szó Portugáliában?

Alvaro Santos Pereira: Az igazság az, hogy tulajdonképpen tíz éve stagnálunk. Ennyi ideje nem tudunk felmutatni észlelhető gazdasági növekedést. Az tehát tény, hogy krízisben van az ország.
És mégis: felettébb figyelemreméltó, hogy – különösen az elmúlt néhány hónapban – mennyire látványosan beindult az export. Tényleg hatalmasnak látszik a lendület, Németország után a második legjobb kereskedelmi teljesítményt nyújtjuk – legalábbis az euróövezeten belül. A friss adatok történelmi összefüggésbe helyezendők: ugyanis Portugáliának 1943 óta(!) most lett először pozitív a kereskedelmi mérlege: hetven év után az első eset, hogy többet exportálunk, mint amennyit importálunk. És eközben Európa-bajnokok vagyunk a turizmusban: évente hét-nyolc százalékkal emelkedik a Portugáliába látogató külföldiek száma. Kifelé, a világ felé mintha tényleg képesnek látszanánk az új viszonyokhoz alkalmazkodni.

Ez nyilván a belső alkalmazkodással, átalakításokkal függ össze. Hogy lehetne ez másként?

Továbbra sincs kimutatható növekedés nálunk. Pontosabban ebben az utolsó negyedévben – technikai értelemben, az adatok ugyanis pici pluszt mutatnak – kikerülni látszunk a recesszióból, a gazdaság évek óta tartó zsugorodása tehát megállt. Ez azonban – ismétlem – az export drámai erősödésével függ össze. Hova irányul ez a kivitel? Hetvenhét százalékban az Európai Unió többi országába. Ha tehát valamilyen oknál fogva ismét gyengül a befogadó készség, akkor nálunk is visszájára tudnak fordulni a pozitív folyamatok. Más kérdés, hogy közben sok ezernyi portugál kis- és középvállalat koncentrál egyre erőteljesebben a volt portugál gyarmatokra, főként Afrikára: Angolára, Mozambikra, egyre jobban állnak ott helyt exportjukkal, új beruházásokkal. Eme örvendetes fejlemények azonban nem ellensúlyozhatják a lényeget, Portugália Európához tartozik, ez a fő, meghatározó piaca. Úgyhogy a bennünket – az észak-európaiakhoz képest – sokkalta erősebben sújtó válság alapvető gyökereit kell most kezelni. A fő probléma, hogy a portugál közszféra évtizedeken át egyre nagyobb adósságot halmozott fel, főként kifelé. Mindeközben félelmetes ütemben veszítettünk versenyképességünkből: először azzal, hogy beléptünk az euróövezetbe. Másodszor azzal, hogy Kínát felvették a WTO-ba (Világkereskedelmi Szervezet), miáltal a kínaiak főként olyan cikkekkel áraszthatták el a nyugati világot, amelyek a leghagyományosabb alapjait képezték a portugál iparnak. A kínaiakkal szemben Portugália labdába sem tudott rúgni. (A sors fintora, hogy Angolában, Mozambikban, általában Afrikában megint csak a kínaiak az igazi, nagy kihívói és potenciális legyőzői az új portugál „nyomulásnak Afrikában”. ) Portugália relatív gyengülésének harmadik oka nem más, mint az, hogy bekerültek az Unióba a nekünk ugyancsak olcsóbb konkurenciát jelentő kelet-európai országok. És mindezen, önmagukban véve egyenként is drámainak nevezhető fejlemények közepette ütött be a pénzügyi válság. Az utóbbi évtizedben Portugália importja folyamatosan 10 százalékkal haladta meg az exportját. Nehéz szavakat találni rá, hogy érzékeltessem, mekkora terhek nyomták lefelé a GDP-t (az ország nemzeti össztermékét).
A két éve hivatalban lévő kormány (melynek interjúalanyunk is oszlopos tagja –szerk.) a versenyképesség helyreállítására, illetve a pénzügyi konszolidációra fókuszál. Ennek keretében döntöttünk a napokban, hogy az egész közszférában – a kormányt érintően is – 12 százalékkal csökkentjük a fizetéseket. Az állami cégeknél ez már huzamos ideje zajlik, mint ahogy zajlik általában is a bürokrácia, az államapparátus csonkítása, leépítése. És közben azokat a bizonyos állami cégeket gyorsuló ütemben privatizáljuk. Emellett megszabadulunk a magánszférába való állami beavatkozás eszközéül szolgáló úgynevezett aranyrészvényektől (egy-egy magáncég stratégiai döntéshozatalában a végső szót az állam mondhatja ki,amennyiben ilyen aranyrészvénnyel bír – szerk.).

Mindez nyilvánvalóan utcai tömegdemonstrációkat idézett elő. Ezek képeit látom az interneten, a tévékben…

Persze, hiszen hallatlan megszorításokkal járnak együtt az olyan reformok, amelyek pénzügyi konszolidációt céloznak meg. A lakosság óriási áldozatokat kénytelen hozni. És minél inkább koncentrálunk a Portugália jövőjét biztosítani hivatott adósság leépítésére, minél jelentősebbek a strukturális reformok, annál kevésbé valószínű az ugyancsak rendkívüli módon szükséges gazdasági növekedés beindítása. Más szóval mindaz a jó, amit csinálunk, az eredmények, amelyeket elérünk, sajnos nem éreztetik még pozitív hatásukat a mindennapi életben, sőt növekszik a munkanélküliek száma.

Feltételezem ezek alapján, hogy Önöknél is – akárcsak Görögországban – felerősödnek a szélsőséges hangok, netán szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali politikai erők válnak népszerűvé, a lakosság nagy hányada jut arra a következtetésre, hogy Portugália lépjen ki az euróövezetből, netán az Európai Unióból…

Ez nem igaz. Egyrészt, ne keverjük össze Portugália és Görögország helyzetét. Görögország egy egészen speciális eset az Unió történetében, annak az országnak a problémái összehasonlíthatatlanul bonyolultabbak, mindenesetre komolyabbak, mint bármely más dél-európai országé. Viszont jobb tisztázni, hogy nálunk Portugáliában nem látok semmiféle szélsőséges előretörést a politikai életben.
Nincs olyan párt, még a Kommunista Párt sem olyan, amely az euróról való lemondás szükségességét hirdetné. Szinte mindenki belátja nálunk, hogy minden prot és minden kontrát egymás mellé sorakoztatva, sokkal többet profitál az ország, ha megtartja fizetőeszköznek az eurót. Az euró szétesése azonnali és példátlan banki válságot, általános pénzügyi válságot hozna ránk, pillanatok alatt zuhanna az életszínvonal, még drámaiabbá dagadna a munkanélküliség, egyszerűen beláthatatlanok a várható negatív következmények.
Lehetséges, hogy helytelen vagy korai volt annak idején csatlakoznunk az euróhoz, de az most már biztosan állítható, hogy sokkal rosszabb lenne az euróról lemondanunk, mint azt megtartanunk.

Az Európai Uniót és annak működését  nem tartja egyetlen portugál párt sem kudarctörténetnek? Ahogy az imént felsorolta a portugáliai válság okait, kiderült, hogy minden alapvető probléma az uniós tagsághoz és persze a globalizációhoz kapcsolódik…

Az Unió reformra szorul, ehhez kétség sem férhet. Az ország azonban még mindig nyilvánvalóan többet profitál a tagságból, mintha kívül maradna. Portugália problémája alapvetően az, ami az egész Unióé: nem elég versenyképes. Nem elég piacbarát. Ezért marad le Amerikától. Az Egyesült Államok sokkal inkább hagyja magát kitenni a versenynek. Az Unión belül viszont továbbra is érvényesülnek a piaci szabad versenyt gátló tényezők. Ezeket – s az ezeket konzerváló bürokráciát – kell lebontani.
Ez lenne az Uniót érintő alapvető reformok egyik lényege. A másik: be kell látni, hogy óriási hiba volt az Unió egésze és a benne lévő országok szinte mindegyike részéről egy olyan vízió kergetése, hogy Európa gazdasági alapját a szolgáltatások kell, hogy nyújtsák. Hogy a szolgáltatások és az azokhoz kapcsolódó technológiák fejlesztése révén az Unió hatalmas gazdasági erővé válhat és az is maradhat. Azt baklövés volt elhitetni magunkkal, hogy a háttérbe lehet szorítani az ipart, a mezőgazdaságot, a bányászatot! Az ipar leépítését, legalábbis annak elősegítését az Unió történetének talán legnagyobb hibájaként róhatjuk fel.
Ha valamit mostanság a kormányom tényleg élen járóan, nagyon hangosan képvisel az Unión belül, az a következő: tessék visszaengedni Európába a termelést, a nagy- és kisipart! E nélkül egyszerűen képtelenség munkahelyeket teremteni.

Ezt nálunk is mondja a kormány, de nagyon hatékonyan ezt már csinálják is az Egyesült Államokban…

Jól csinálják az amerikaiak. Két egyidejűleg lejátszódó forradalmat „ülnek meg” és állnak mindkettő élére: a technológiai forradalmat, amely végül is korábban ismeretlen ágazatokat termel ki, miáltal új munkahelyek létesülnek, illetve az energetikai forradalmat. Ez márpedig – akár tetszik, akár nem – a palagázra alapozódik. Hihetetlen mértékben viszi le minden más energiaforrás árát is, de mindenekelőtt a gázét. Az amerikai cégek versenyképességét hallatlanul megnöveli az így keletkező olcsó energia.

Nálunk Európában nagyon ódzkodnak tőle, a palagáz jelentőségét igencsak kicsinyítik, kitermelésének megkezdését alapvetően akadályozzák.

Ezt én elképesztő hibának, szinte bűnnek tartom. Európa történelmi esélyt szalaszthat most el – saját gazdasági felzárkózását éppúgy akadályozza ezzel a magatartással, mint a munkanélküliség leépítését és emiatt beláthatatlan szociális feszültségekbe torkollani képes válsága megoldását. Mert valójában nincs más kiút – bárhogy is kertelünk –, mint a reindusztrializáció, az újraiparosítás.

Ha most minden európai ország ugyanehhez a recepthez nyúl, mindannyian elkezdünk iparosítani, akkor abból egymás elleni küzdelem fog kialakulni, s előállhat ugyanaz a veszély, ami most is fenyeget: a protekcionizmus.

Minden európai országnak a saját adottságaihoz kell igazítania az átalakításokat, a reformokat. Nyilván hülyeség lenne mindenütt bányákat nyitni újra vagy túlzott súlyt fektetni a mezőgazdaságra… Az európai országoknak megvan hozzá a tőkéjük, a magas színvonalon képzett munkaerejük ahhoz, hogy specializálódjanak, olyan ipari, technológiai területekre álljanak rá, amelyekben képesnek érzik magukat a kiemelkedő produkcióra, amelyben a leginkább versenyképesek lehetnek. Ezt nem akadályozza az Unió. Viszont úgy kell megreformálni az európai intézményi struktúrát, hogy az hatékonyan segíthesse az országok adottságaira szabott, a versenyt köztük erősítő, a vadonatúj vállalkozásokat pénzelő venture capitalt és általában is a külföldi beruházókat bevonzani alkalmas nemzetgazdaságok kialakulását. Ha ez az ösztönző erő működik és ott érvénysül, ahol kell, akkor a döntéshozók pozitívan fognak reagálni. Feltéve, hogy megvan ehhez a készségük, tudásuk. Az márpedig egy-egy ország belső demokráciájának állapotától függ, hogy olyanok kerülnek-e vagy sem felelős döntési pozícióba, akik tényleg alkalmasak a kihívások saját ország gazdasági felemelkedését szolgáló, ugyanakkor az összeurópai érdekeket figyelembe vevő, az Unió egészét is erősítő, önzetlen és fair kezelésére.
Nem cáfolható, hogy annyira kényes ma az európai országok gazdasági, pénzügyi, főként társadalmi helyzete, hogy valóban veszélyben lehet az Unió egysége. Ha „robban” az Unió, akkor – ismerve az európai történelmet – véres drámákba torkolhatnak a dolgok. Valószínű azonban, hogy ezzel mindenki tisztában van, ezért a „robbanásnak” csekély esélyt adok. De a társadalmi konfliktusok eszkalálódásának megakadályozása alapvető kihívás egész Európa számára. Olyan gazdasági növekedést kell produkálni, amely felszívja a munkanélküliek egyre nagyobb részét. Ezért ismétlem, hogy szerintem mik a feladatok: pénzügyi konszolidáció, adósságleépítés egyik oldalon, munkahelyteremtés elősegítése a másik oldalon. Ez utóbbi újraiparosítás nélkül egyszerűen lehetetlen.