Miért jobb az irracionális befektető, mint az irracionális szavazó?

Biztos sokan jártunk már úgy, hogy beültünk egy mozifilmre, ahol az első 10 perc után rájöttünk, hogy ennél a filmnél bárhol máshol jobban töltenénk az időt. Mégis végig ültük, mert úgy képzeljük, hogy ezzel valahogy csökkentjük azt a veszteséget, amit a jegy ára okozott. Pedig valójában csak fokozzuk azt, hiszen a kidobott mozijegy árát (a közgazdaságtanban: elsüllyedt költség, sunk cost) még az elvesztegetett idővel is tetézzük.
A jelenség neve veszteségelkerülő torzítás (loss aversion bias) és egy a rengeteg érzelmi és kognitív torzítás közül, amelyekkel életünk során szembesülünk. Mi is sokat foglalkozunk velük nem csak munkánk során, de cikkjeinkben is, például itt azzal, hogy a kérdés feltevése hogyan befolyásolja a választásunkat és kockázatkerülésünket (framing bias, risk aversion bias) vagy itt, ahol több torzításra is láthatunk példát az osztalékfizető papírok preferálása során.

A fenti mozifilm végig nézése annyira éles ellentétben áll a haszonmaximalizáló, egymástól függetlenül, jól informált döntéseket hozó gazdasági aktortól, akire a neoklasszikus gazdasági modellek építettek, hogy az 1980-as években egy új tudományág jött létre ezt a különbséget kezelendő. Ez lett a viselkedési közgazdaságtan és annak részterülete, a viselkedési pénzügytan (behavorial finance), ami az irracionálisan, gyakran az érzelmeire hallgató, önmaga hosszabb távú és/vagy gazdasági érdekeivel szembemenő egyének viselkedését térképezi fel és magyarázza. Egy gyakorlati célja az, hogy mivel a racionális döntéshozás pénzügyek során jellemzően nem elvárható az emberektől, ezért megtalálja azt az utat, ami a pénztárcánknak (a racionális énünknek) és a lelkünknek (az irracionális énüknek) is megfelelő. Privát bankárok sokat mesélhetnének ezekről a kihívásokról.

Van még egy terület, aminek célja az, hogy az irracionálisan viselkedő aktorokat megértse és egybeterelje: ez a politika. Illetve a politika jelen esetben túl tág fogalom, sokkal inkább az ezen belül a demagógiára épülő populizmus az, aminek kifejezetten az a célja, hogy a szavazók érzelmi és kognitív torzításaiból kovácsoljon tőkét. Ebben nagyon hasonlít a viselkedési közgazdaságtanra: ahogy egy privát bankár, a politikus is akkor lesz sikeres, ha jól egyensúlyoz a választók (ügyfelek) racionális és irracionális várakozásai között. Erről hosszabban itt.

Két nagy különbség azért van. Egyrészt, míg a viselkedési pénzügytan (a privát bankár) elfogadja és kezeli a torzításokat, ezt – miközben igyekszik tompítani – inkább azzal a céllal teszi, hogy az ügyfél lelkileg is együtt tudjon élni azokkal a racionális döntésekkel, amikre a befektetési piac kényszeríti. Ezzel szemben egy demagóg politikusnak nincs gondja azzal, ha kifejezetten táplálja az ügyfélben (a választóban) meglévő torzításokat, amelyekre aztán ő jelenti a „választ”.
Másrészt – és ez a különösen fájó különbség – ha egy privátbanki ügyfél különböző torzításai oda vezetnek, hogy az optimálisnál lényegesen kevésbé hatékony portfólióba fektet, annak csak és kizárólag ő issza meg a levét. Viszont ha a szavazók nagy része dönt úgy, hogy az érzelmei alapján szavaz, annak mindannyian kárát látjuk. Azt hiszem, ezért sokkal elfogadhatóbb a viselkedési pénzügy létezése, mint a „viselkedési” politikáé.