1 IMG 1635b 150
feb.
28
2014

„Mindig sportot űztem a függetlenségből” – Beszélgetés Lackfi Jánossal

Budapest helyett Zsámbék, a nemzethalál helyett a torokfájás. Volt már felvételi téma, érettségi tétel, megkapta a Prima Primissima-díjat és még alig múlt 43 éves. Lackfi Jánossal az interjút a vs.hu készítette.

Furcsa, de még soha nem találkoztunk személyesen. Ezért ismerkedés és kiindulás gyanánt pár villámkérdés. A saját magánkánonodban ki az öt legnagyobb magyar prózaíró?

Borges mondja, hogy ő nem is annyira íróembernek, mint inkább olvasónak érzi magát, akit sok minden érdekel, és végeredményben összeolvassa másoktól azt, amit ír. Én a magam részéről kánon-ügyileg mindig szerettem járatlan utakra tévedni, nem feltétlenül különcködésből, inkább kalandvágyból, a frissesség élménye kedvéért. Nem szerettem a kijelölt csapásokat, amikor valaki (mondjuk egy tankönyv) kicövekelte, hogy így kell járni meg úgy kell járni, nem beszélve arról, hogy Sári-Kati tudja, hogy kell járni. Prózakedvelőként és prózaíróként zömmel nem magyar szerzők hatottak rám roppant erővel, gyerekként Verne, Dickens, Walter Scott, Cooper, Hugo és a többiek. Aztán jöttek hozzájuk a magyarok, Jókai, Kemény Zsigmond, majd Móricz és az egész népi-galaxis, én kalandregényként olvastam Szabó Pált, Veres Pétert, Tömörkényt, Mórát, Tatay Sándort. És később alapminta lett, hogyan ír Hrabal, Vargas Llosa, Borges, Márquez, Camus, Csehov.

Magyar kortársak-kortársabbak közül pedig Örkény, Bodor Ádám, Fehér Béla, Gion Nándor, Lázár Ervin vagy Dragomán Gyuri. A legutóbbi időben betörtek a terepre a skandinávok, mint Göran Tunström, Arto Paasilinna, Torgny Lindgren, egy hatalmas török, Orhan Pamuk, nem beszélve egy óriás kedvencről, a kínai Jü Huáról. Nick Hornbyt említsem-e? Alice Munrót? Ulickaját? Megadod magad? Így kérj tőlem öt nevet!

Megadom magam. Két okból. Egyrészt ez olyan bő válasz, hogy voltaképpen nem is tekinthető feleletnek. Másrészt mert annyit azért levontam belőle, hogy olvasóként feltehetően amolyan „mindenevő” vagy. És erre később még visszatérnék. De hogy állsz a költőkkel?

Na, ezek után próbálom magamat visszafogni. Legtöbbet Kosztolányitól, Babitstól, Aranytól, Pilinszkytől, József Attilától és persze Weörestől tanultam. Ha egyetlen névvel kellene kiszúrni a köz szemét (nem szemérmét, és nem is egy szem éremmel a szívét), Weöres lenne, mert benne van az összes többi, meg még a nemmagyarok, még a vadiújak és az ősiek is. De persze ez a válogatás is hazugság, mert rengeteget turkásztam ezerfele, Kálnokynál vagy Czóbel Minkánál, Kemény Simonnál meg Kormosnál, Bakánál és Dsidánál, Tamkó Siratónál és régebbi magyaroknál, Faludi Ferencnél, Beniczky Péternél, Csokonainál, másoknál. De abbahagyom, mert megint megindult a sejtburjánzás. Így van az, ha az ember szenvedéllyel szeret valamit, s nem csak úgy elturkál a kasza hegyével a gaz közt.

1 IMG 1635b 150forrás: Raffay Zsófia

Ezek magánkánonok. De persze a mai Magyarországon vannak közösségi kánonok is. Ám ezek zöme valamilyen politikai, vagy mondjuk finomabban, valamilyen világszemléleti alapokon nyugszik. Milyenek a mai magyar irodalmi kánonok?

Köbö tudom, milyenek, és ez az, ami legkevésbé érdekel. Írócsaládban nőttem fel, édesanyám Mezey Katalin, író, költő, műfordító, kiadóvezető, édesapám Oláh János, író, költő, műfordító, folyóirat-főszerkesztő, kicsi koromtól ismertem az összes belső használatú pletykát. Kamaszkoromban Kemény István, Vörös István, Tóth Krisztina, Kun Árpád voltak a “bébiszittereink”, ha szüleink elutaztak, ezekre a fiatalemberekre bíztak bennünket, három gyereket. Úgyhogy pontosan tudom, ki kinek ivócimbije, luksógora, ki kivel volt ellenzékben, hatalmon, ki kit súgott be, ki kivel melyik pénzcsapnál mérte együtt azt a kis irodalmi lóvét, ki kivel ült együtt szerkesztőségben, díjat osztó kuratóriumban, börtönben, pártbizottságban, pálya szélén, ki melyik tüntetésen kivel köpködött együtt a másikra, harmadikra…

Félreértés ne essék, én nem állok felette mindezeknek, nem is ítélem el valami félelmetes elefántcsonttoronyból kipislogva, nem vagyok jobb a deákné vásznánál. Csak szilárd meggyőződésem, hogy mindennek nem sok köze van az irodalmi értékhez, az ehető, iható, élvezhető szöveghez. Persze aztán a sok cimbizés és tesózás után mindenki nagy komolyan odaül a géphez, és hosszú, tudományos értekezést szerkeszt arról, hogy elvi alapon hogyan lehet írni, hogyan nem, ma, Magyarországon. És lássatok csudát, a puszipajtások valahogy mind beleesnek a kánonba, a többi ürge meg hopp, már mellé is pottyant, nekik sajna nem osztunk lapot. Ehhez képest én mindig nagy örömmel olvastam és tanítottam is az egyetemistáimnak tizenhét évig, esztétikákon és politikai tölteteken innen és túl Csoórit és Petrit, Domonkos Istvánt és Lator Lászlót, Orbán Ottót és Markó Bélát, Csukás Istvánt és Határ Győzőt, Tolnai Ottót és Utassy Józsefet, Bertók Lászlót és Rakovszky Zsuzsát, Szőcs Gézát és Tóth Krisztinát, Szabó T. Annát és Erdős Virágot. És nem igazán kagylózok, hogy mit nyilatkoztat ki Őfelsége, a Kánonteremtő Tutimegmondó PhD mondjuk Finy Petráról, Gál Ferencről, Havasi Attiláról, Szakács Eszterről vagy Győrffy Ákosról, ha tetszik, amit csinálnak, és tudom, hogy a nyájas közönség is örömét lelheti benne, már ha eljut hozzá.

És köbö milyenek a mai magyar kánonok?

Jó, részletezzük! Van a dolognak egy irodalomtörténeti-esztétikai vetülete. Léteznek olyan irodalmi törésvonalak, mint ami 1. a népi tradícióban gondolkodókat, 2. az Újholdhoz húzókat (a Nyugat mérsékelt modernizmusának örökösei), 3. a neoavantgárd híveit választják el egymástól. Ez a három közelmúltbeli irodalmi hagyomány nem kitaláció, vannak olyan alkotói eljárások, melyek alapján felismerhetők, bár sokszor az is nagyon izgalmas, hogy egy Pilinszky hogyan kóstol bele az avantgárdba, mint virtigli újholdas, hogy Szilágyi Domokos hogyan ötvöz népies és modernista hangokat, vagy hogy Orbán Ottó hogyan éli bele magát mindhárom megszólalási módozatba.
Ezek a közelmúltbeli hagyományok elevenen hatnak, habár a mai harminc-negyvenes és pláne húszas generáció már nem “vegytisztán” használja az egyes irányok eszközeit. És mindhárom hagyomány követői közt vannak remek, jó és gyenge alkotók. Rendszeresen bekövetkezik azonban, hogy valaki esztéta vagy író-költő kijelenti, “az avantgárd üres bohóckodás” vagy “a népi irodalom meghalt” vagy “aki nem ment át az avantgárd tisztítótüzén, csak langyos rímes moslékot termel”. Vagyis egy-egy spektrum szeretné kisajátítani az irodalmi érték teljességét. Nekem a dolog éppen sokszínűségében tetszik. Lehet, hogy a népi világ letűnt, hogy az avantgárd kiürült, hogy az újholdasság csak ódonkodás, ám ekkor jön valaki, és a meteorológiai előrejelzés ellenére olyat alkot, amilyet elvben nem szabadna. Ráadásul jót. És akkor az van…

2 IMG 1188b 1500forrás: Raffay Zsófia

Biztos, hogy egy kortárs kánon pusztán „luksógorságokból” áll?

Nem, dehogy biztos, de a személyes haverságokon rettentő sok múlik, még ha ezt senki be nem vallaná. És persze a politika az irodalmat is megosztja, akár még esztétikai elvektől függetlenül is. A Facebook-on rendszeresen kapom a derék írótársak felszólításait: azonnal vállaljak szolidaritást, különben gyáva cenk áruló vagyok! Azonnal csatlakozzam a “dögölj meg, mocskos fasiszta!” vagy a “büdös komcsi, takarodj!” mozgalomhoz, különben kivész a magyarság, az európaiság, az emberség a világból. Feszült, izgalmas, megosztott politikai színtéren élünk, rengeteg elszánt indulat és mély keserűség van a levegőben, nagyon emberi ez a harc.

Mintha egy Shakespeare-drámában lennénk, annak minden ajasságával, lepusztultságával, felségességével. Könnygáz és gumilövedék a tömegbe, székházfoglalások, hungarocell szobrok lefejezése, vulgáris beszédek kiszivárgása, lufik, transzparensek és megafonozás az Országházban, EU-zászlók kihajigálása az ablakon, mosdatlan szájú repperek feltűnése a szónoknak való hordókon, ájtatos képmutatások, azeri elbaltázások, orosz kapcsolat és szovjet nosztalgia, kamatozó nemzeti dohány és éleződő hajléktalanügy, kisugárzó atombotrány és színházi huzavonák, kínai sokadik utasság és iráni évfordulók.

Nem lehet esküvőt tartani, nyaralni menni, nyilatkozni, kerti partizni, földet, bankot, céget, szolgáltatót venni és eladni úgy, hogy annak rögtön teljesen szélsőséges értelmezései ne támadnának. A magyar túlzó nép, ráadásul marketingértéke is csak ennek van: minden magyar aljas talpnyaló, minden magyar találékony csodapofa, a krém kivándorol, a selejt menekül a süllyedő hajóról, kurucosan legyőzzük az osztrák alpesi sícsillagokat, nyolc-egyre megsemmisülünk a hollandok ellen, feltaláljuk az éghető vizet, a mocskos globalisták ellopják a találmányunkat vagy eloltják az éghető vizet nem éghetővel. Durva érzelmi hullámvasút ez nap mint nap, olykor kabaré, máskor keserű szájíz vagy ordas gyűlölködés és zsigeri félelem, de mit mondjak, nem egy langyos lábvíz… Én próbálom megőrizni a nyugalmamat… Meg a nyugtalanságomat, mert azért az is kell. És persze ha kilépek ezekből a közéleti erőterekből, ha Zsámbékon lemegyek a piacra vagy elmegyek focizni, esetleg összejövünk helybeli társaságokkal, akkor inkább az élet kerül elő a maga köznapiságában, egy torokfájás fontosabb a nemzethalálnál, egy kihűlő házasság a kétharmadnál, a gyerekek készülő esküvője vagy sikeres nyelvvizsgája az ilyen-olyan párti ármánynál.

Egy kekeckedő fazon azért megkérdezhetné: neked nincsenek „puszipajtásaid”? Vagy másképp: Te nem vagy benne egyetlen mai magyar irodalmi kánonban sem?

Akadnak barátaim az irodalmi élet több térfelén is, a legkülönfélébb politikai meggyőződésekkel, esztétikai elvekkel. Vannak, akiknek borzasztóan szeretem az írásait, de nehezen jövök ki velük. Vannak, akikkel pompásan kijövök személyesen, csak ne kelljen olvasni tőlük semmit. A legkönnyebb, ha valaki kellemetlen alak, és nem tetszik, amit ír, ilyenkor maradok a közömbös szakmai jóviszonynál. És van jó néhány nagyszerűen író kedves ember, ők aztán valódi ajándék, sokat dolgozom együtt velük, akár a kapolcsi Kaláka Versudvaron, akár a MOM Művelődési Központban folyó Lyukasóra-estsorozatban, akár Versimpró-esteken, akár csak úgy, hogy a Marczibányi téri Kreatív Írás kurzusomon mintaként használom szövegeiket.

Persze semmi nem ilyen sematikusan egyszerű, igazán jelentős alkotóknak is van rosszabb szövege, s olykor váratlanul olyanok keze is “elsül”, akiknek addig semmilyen munkája nem szerzett nekem élvezetet.

Hogy a kánonokba hogyan kerülök vagy nem kerülök be, azt a kánonalkotóktól kell megkérdezni. Kritikai visszhangom elég jó, a közönség szeretete is jótékonyan vesz körbe, választható érettségi tétel már voltam vagy kéttucatszor, felvételi követelményekbe, tankönyvekbe kerültek be egyes dolgaim, de hogy mi hangzik el rólam a színfalak mögött, hogy milyen kritériumok alapján sorolnak be ide vagy amoda, azt én nem is biztos, hogy sejtem.

Nem sejted, mi hangzik el? Mondjak párat? De komolyra fordítva, azt nyilván sejted, hogy téged az úgynevezett jobboldali, vagy inkább fogalmazzunk úgy, aulikus, vagyis a jelenlegi udvarhoz hű írók közé sorolnak.

Pártnak sose voltam tagja, és erre a kis időre már nem is tervezek ilyesmit, ahhoz túl sok a tennivalóm. Szavazni viszont mindig elmentem, nem mintha nem tudtam volna, hogy ideális megoldások nincsenek. Pártrendezvényen sosem léptem fel, de ha jó ügy adódott, idősekkel, így vagy úgy sérült srácokkal, határon ineni vagy túli hátrányos helyzetű gyerekekkel, roma fiatalokkal kellett foglalkozni, és valaki számított a segítségemre, írásomra, előadásomra, sosem néztem a politikai színezeteket, mindig az ügy számított. Nem mintha nem tartanám érthetőnek, hogy egyes kollégák a politikai kiállást fontosnak tartva szenvedéllyel vetik bele magukat a tüntetések, szónoklatok és petíciók világába. Én azonban mindig sportot űztem a függetlenségemből, azaz hogy egy fenékkel ültem két lovat. Sosem voltam hajlandó lemondani emilyen vagy amolyan oldali barátaimról, vélt vagy valós ideológiai okokból. Könyveim olvasásához nem kell párttagsági, és nagy örömömre szolgált, amikor a kapolcsi Kaláka Versudvaron tartott írásműhelyemen babzsákokon egymás mellett ülő figurák bejelöltek a Facebookon, s kiderült, egyiküknek akkora turulmadár a profilképe, hogy kilóg a keretből, a másik meg harcos tagja az “ide akasszuk fel a miniszterelnököt!” mozgalomnak. Ehhez képest békésen alkottak egymás mellett tíz napon keresztül, volt ügy, amely össze tudta fűzni, tartani őket, és ehhez egyiküknek sem kellett feladnia meggyőződését, önmagát, ellenben nyitott a másik felé, meghallgatta annak véleményét, írásait. Ilyen kegyelmi pillanatokban hajlamos vagyok azt hinni, hogy létezik EGY Magyarország, s nem valami folyton osztódó, hasadó uránmassza van a helyén, ahogy azt a közéleti történések sugallják.

Más kérdés, persze, hogy tudható, keresztény vagyok, öt gyerekem van, ráadásul “egy alomból” avagy “egy kennelből”, ahogy ma mondani szokás, úgyhogy akit jó érzéssel tölt el a biztonságos felcímkézés, nyilván besorol a megfelelő rekeszbe, és boldogan dől hátra, hogy engemet is kipipálhat. Talán csak akkor lepődik meg, ha egyes kérdésekben olyanokkal értek egyet, akikkel szerinte nem kellene, vagy olyanokkal nem, akikkel kellene. Nem mintha önmagában bűn vagy métely lenne az értelmes liberalizmus vagy konzervativizmus, én mégis avval festem magam, hogy nem elvek mentén képzem a véleményemet, hanem próbálok a valóság felmerülő kihívásaira értelmes, élhető válaszokat találni, jöjjenek ezek bármerről. Sokszor pedig nem is válaszolni kell, mert azzal túl könnyen lecsapnánk a labdákat, hanem inkább tovább kérdezni, együtt lenni másokkal a közös kérdezésben, közös rémületben, közös megrendülésban, közös ujjongásban.

3 IMG 1545br2  1500forrás: Raffay Zsófia

Hogyan érzed magad a mai Magyarországon? Feltehetően nem látsz olyan sötéten, mint pályatársad, a nemrég itt nyilatkozó Kemény István.

Mi magyarok (de meglehet, ez nem is népspecifikus, hanem egyszerűen emberi sajátság) szeretjük túldramatizálni vagy túlidealizálni egyéni tapasztalatainkat. Ha valaki az utcán elmosolyodik, az a magyar embernek bizonyíték arra, hogy itt a földi mennyország, a rezsiparadicsom, a nemzet felvirágzása, a másik magyar embernek meg részvéttelen cinikus vigyorgás, a halál torz vicsora, esetleg egy öngyilkosság szélén álló devizahiteles hisztérikus kacagása. Találkozunk egy koldussal, és eszünkbe jut, hogy rohad az ország, derékba törnek a sorsok, Magyarhon megérett a cunamira. Vagy arra gondolunk szigorúan, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, nem csoda, hogy utcára kerül, kapát a kezébe, aztán kiterelni szépen mindet a mezőre. Ha netán eszünkbe jutna, hogy adjunk neki némi aprót, egy szendvicset, esetleg szóba is álljunk vele, gazdagodunk egy orrbavágó történettel, kizökkenünk saját punnyadt kis biztonságunkból, egy percre osztozunk sorsában. Ez nyilván nem sok, szinte semmi, afféle nulladik lépés, de idealizmusunk vagy túldramatizáló hajlamunk gyakorta még az ilyen találkozások létrejöttében is megakadályoz.

Ugyanígy csapda, hogy közéletről beszélve hajlamosak vagyunk abszolutizálni egyedi, eseti tapasztalatainkat. Kialakítjuk a véleményünket, és attól fogva nem érdekes vagy zavarbaejtő, meggondolkodtató vagy nyugtalanító események jönnek szembe, hanem csupa pompás visszaigazolás. Na, én megmondtam, ugye, megint egy bizonyíték? Képesek vagyunk ugyanazt a rugalmatlan alapállást felvenni, amelyet a generációs ellentéteknél, szüleink, nagyszüleink esetében annyira nehezményeztünk. A tetejébe még azzal hitegetjük magunkat, hogy mi ugyan rugalmasak lennénk, de az élet mindig negatív (vagy pozitív) várakozásainkat igazolja. Szeretünk tucskolni a tragédiában vagy lubickolni egy medence mézben, de a két szélsőséges tudatállapot közti, nagyon sok energiát felemésztő “senkiföldjére” ritkán merészkedünk.

Tele vagyunk problémákkal, és azzal áltatjuk magunkat, hogy majd ha ezek vagy azok eltakarodtak vagy újra hatalomra kerülnek (cigányok, zsidók, kurucok, labancok, komcsik, nácik, jobbosok, balosok), szépen minden megoldódik. Legyünk-e liget-Magyarország csupa zöld berekkel vagy legyünk atomhatalom? Restaurált turistaparadicsom, ékszerdoboz vagy ipari park? Legyünk nagy pénzügyi rendszer kis láncszeme vagy próbáljunk függetlenedni (ha lehet egyáltalán)? Menjünk Ázsiába vagy menjünk a boldog Nyugatra? Megbékéljünk volt hódítóinkkal vagy szóba se álljunk velük? Ragaszkodjunk keresztény vagy sámáni vagy européer tradíciókhoz vagy ezek egyikéhez, kizárva, kiradírozva a többit? Akarunk-e közös országot a cigánysággal, meghallgatva hangjukat, valódi lehetőségekhez juttatva őket, vagy felajánlunk nekik egy másik országot cserébe, netalán mi megyünk el másik hazát keresni? Nehogy bárki gyorsan válaszoljon itt nekem! A valóság halála a sok instant megoldás…

Mindegyikünk más valóságban él, melyet saját tapasztalatára alapozott. Ami téglát, követ csak az út szélén talált, és odaillőnek gondolt, azt gondosan belefalazta ebbe az épületbe. A többit észre se vette. Az eredmény lehet tágasabb és lehet szükösebb világ, de a valóság egészéhez képest mégiscsak szegényes babaház. Néha arról ábrándozom, hogy létrehozhatnánk egy nagy közös VALÓSÁGBANKot, melybe ki-ki beépítené saját tapasztalatát, de nem úgy, hogy azzal előbb szétbarmolná a szomszédét meg a harmadikét, meg azokét, akiknek szerinte a szeme sem áll jól. Inkább tortaszelet-szerűen, illeszkedve egymáshoz, kiegészítve egymást. Mintha egy internetes bejegyzésnél a kommentelők szépen hozzábiggyesztenék a kis résztudásukat a többiekéhez, hogy teljesebb legyen a kép. Lassan kikerekedne a kép, árnyalódna és nem sematizálódna. Ugye, hogy lehetetlen elképzelni? Előbb írogatunk be olyasmit, hogy mertarohadtmocskosok… hogydögöljélmeg… ekkoraparasztot… mégassetudodtecsíra… és így tovább…

Szeretem az abszurd humort, bírom a vagány, mindent savazó cinizmust is, ezek nagyon szükséges fegyverek, hogy bevízkövesedett rendszereinket átmossuk velük. Elröhögjük magunkat, és máris felköhögjük letapadt, régi, lelki slájmjainkat. Ugyanígy megvan a szerepe a nemes kétségbeesésnek, a világ romlásán való jajgatásnak, a humanista világvége-látomásoknak. Fontos azonban, hogy ne mindig gyilkos humorú, negatív figurák (szellemi vagy hús-vér) közelében időzzünk, ne csak a depresszív hangokat hallgassuk meg, hanem konstruktív szólamokra is figyeljünk. Bizonyosan mindenki találhat olyan, saját szemléletéhez közelálló, tettrekész figurát, aki nem fikázással és nem panaszkodással tölti a napjait, hanem tevékenykedik másokért, akkor is, ha ennek nincs rögtön tapasztalható következménye. Fontos, hogy ilyen emberek akcióihoz kapcsolódjunk, esetleg magunk is ilyen emberré legyünk, ne mindig csak várjuk a lecsapó Végzetet vagy a diadalmas Megváltást. Én legalábbis úgy látom, annyi a munka, a tennivaló, hogy kicsit luxus a sok-sok “epedő kebel e romok ormán”, s a megannyi, pányvára kötött “bús, magyar lélek”.

Látom, nem csak esztétikai értelemben vagy mindenevő. Rádásul az irodalom minden műfajában rengeteget publikálsz. Ilyennek képzelted a pályádat, amikor a rendszerváltás környékén elindult? Egyáltalán: elképzeltél magadnak valamilyen életet?

Lendületes alkat voltam mindig, afféle rohamosztag, mindig az adott feladat izgatott, legyen az dráma, kritika, vers, próza, esszé, fordítás, interjú, tanítás, felolvasóest, dalszöveg, színpadi improvizáció, tévés műsorvezetés, Kreatív Írás tanfolyam. Szerencsés fickó vagyok, tarthattam Montrealban írásműhelyt franciául, kommentálhattam számos francia városban a Kaláka koncertjét, kaptam fordítói életműdíjat Belgiumban, Prima Primissimát szinte hátulgombolós koromra idehaza, felléphettem Moszkvában vagy Algériában, bekerültem a Lyukasóra című műsorba olyan példaképek mellé, mint Lator László vagy Várady Szabolcs, jó tucatszor szerepelhettem Lovasi Andrással és verseimet zenélő barátaival, olyan zenészekkel keveredtem barátságba, közös színpadi ügyekbe, mint Palya Bea, Szalóki Ági, Both Miklós, Ferenczi György, Malek Andrea, Herczku Ági, Szirtes Edina Mókus vagy Harcsa Veronika. Festő-illusztrátor cimborákat sodort utamba az élet, Kiss Mártát, Molnár Jacqueline-t, Osgyányi Sárát. És így tovább. Efféle kalandokról nem is álmodtam fiatalon, mikor egy voltam az induló költők közül (az optika ne tévesszen meg senkit, most is csak egy vagyok a középnemzedékből). Tizenöt évig cselgáncsoztam, és a sportban kétféle üzemmód létezik: a végtelen edzés, gyakorlás, és a szinte nevetségesen rövid versenyküzdelem. Egy dzsúdós évekig dolgozik, fut, gyúr, készül, rossz esetben öt percért… Éppen ezért sokáig íróként is arra koncentráltam, hogy egyrészt sikerüljenek a fellépések, másrészt minél alaposabban átrágjam a szövegeimet, ha kell, tízszer elolvasva, sorokat betoldva, mondatokat kihúzva, igazítva, rövidítve, bővítgetve, vég nélkül. Verseny és edzés. Az utóbbi években kezdek kicsit felnézni a munkarohamok és háztartási rodeók közepette, és tervezni hosszabb távra, átgondolni, mi a fontosabb, mit kell mindenképp megcsinálnom az elkövetkező öt évben, tíz évben. A rövid válasz különben az, hogy regényeket, amelyekre már jó régóta készülök. Lehet, hogy öregszem. Nyugdíjba azért még nem megyek.

Névjegy
Budapesten született 1971-ben. Az irodalom minden műfajában publikál, kiváló műfordító. Első verseskötete Magam címmel 1992-ben jelent meg. Legutóbbi versgyűjteménye: Élő hal (2011). Eddig legfontosabb prózai műve, a Halottnéző című regény 2007-ben jelent meg. Legjelentősebb díjai: József Attila-díj (2000); Prima Primissima (2013).

 

 

szerző: Bán Zoltán András