eu work
jún.
9
2015

Mozgás a szabad mozgás ellen

Nyomatékosan javasolja a világ egyik kiemelkedő tekintélyű gazdaságtörténésze, hogy Európa sürgősen keressen átfogó megoldásokat, amelyek segítik lassítani a Kelet- és Nyugat-Európa közötti munkaerő-vándorlás gyorsuló ütemét. Ezt ugyanis egyfajta gyújtóanyagnak látja Amerikából nézve Harold James, a a Princeton Egyetem brit származású professzora. Ugyanakkor óv attól, hogy mindeközben sérüljön akár Nyugaton, akár Keleten a munkaerő és a tőke szabad mozgása, és bármely egyéb európai szabadságjog.
Az alapblog.hu-nak adott interjúban azt mondja, hogy „Brüsszelből, az e célra létrehozott pénzalapokból kompenzálni kell azokat a kelet-európai vidékeket, amelyeket a teljes elöregedés, sőt a kihalás veszélye fenyeget”. Egyúttal kompenzációt sürget azon kelet-európai országok számára is, amelyeknek az oktatási intézményeiből kikerült kiválóságok csak a nyugati gazdaságoknak hoznak hasznot. Az összeurópai megoldás keretében érdekeltté kell tenni a magántőkét, hogy a minőségi munkaerő számára hosszú távra szólóan létesítsen munkahelyeket Kelet-Európában.
Az interjúalany szerint ugyanakkor olaj a tűzre a – például Magyarországon tapasztalt – tervezett és megvalósított államosítások sora, mert azok elriasztják a nyugati magántőkét, ezáltal pedig csak tovább mélyül a munkaerő-vándorlási probléma.

Zentai Péter: Legutóbbi írásaiban az uniós tagországok közötti „népvándorlás” ügyét nevezi az Európai Unió legsúlyosabb megoldatlan problémájának. Az Unió attól unió, hogy azon belül korlátlanul mozoghat a tőke és James, Harolda munkaerő, ezáltal pedig teljesen leomlanak az országhatárok és létrejön az egységes európai piac…
Harold James: Az integrációs folyamatnak kétségtelenül az egyik leglényegesebb vonása, hogy az emberek szabadon és korlátozásmentesen vállalhassanak munkát bárhol, bármely uniós tagállamban. Egészen a nagy válság kitöréséig az európai tagállamok polgárai alapvetően ugyanis elfogadták a korábban elképzelhetetlen kompromisszumot: megkapják egész Európát cserébe azért, hogy beáldozzák saját országukat, beletörődjenek nemzetük szuverenitásának csorbításába…

Az európai politikai és gazdasági elit fogadta el ezt a kompromisszumot. A legtöbb népet nem is kérdezték meg róla…
Ám mégis tény, hogy az euró egész Európában a meghatározó fizetőeszközzé vált. Mi másnak a bizonyítéka az, hogy a különböző fejlettségű, merőben eltérő történelmi múlttal bíró európai országok polgárainak százmilliói lényegében simán hajlandók voltak lemondani saját nemzetük szuverenitásának jelképéről, a saját nemzeti valutájukról, és ma már sehol se – még Görögországban sem – akarnának az európaiak lemondani az euróról? Ez ennek a nagy kompromisszumnak a működőképességét bizonyítja.

A 2008-2009-es válság valóban nem tépázta meg az euróba vetett bizalmat…, ebből csak arra tudok következtetni, hogy a nemzeti valuta témája azért nem „szívügye” ma már egy-egy nemzetnek, mert a bankkártyák és az internetes fizetési metódusok világát éljük. Abban pedig eltűnik a jelentősége annak, hogy milyen címerrel van ellátva az amúgy is egyre csekélyebb szerepre kárhoztatott bankjegy.
Valójában azt a következtetést kell ebből levonni, hogy az emberek pragmatikusak: gyakorlati tapasztalatok, érdekek mentén gondolkodnak. Legalábbis amíg nem manipulálják őket és keresnek a számukra tudatosan bűnbakokat…

Mivel magyarázza, hogy – idézve Önt – megoldatlan az Európán belüli szabad munkaerő-vándorlás ügye? Holott ez alapvetően inkább előnyös mind a befogadó országok, mind a munkaerőt eleresztő országok gazdaságainak?
A pénzügyi, gazdasági válság előtti években az emberek – mindkét oldalon – valóban „megélték” a kölcsönös előnyöket, mindenesetre türelmet gyakoroltak. Európát nem rázták meg addig nagy, átfogó krízisek, amelyek beindították volna az igazi migrációs hullámokat Délről Északra, Keletről Nyugatra. A frissen csatlakozott kelet-európai tagállamok polgárait akkoriban, tehát az ezredfordulótól 2008-ig ráadásul eleve csak erősen korlátozottan „engedték rá” a nyugati munkaerőpiacra.

A Kelet- és Közép-Európából illetve a Baltikumból érkezettek a nyugati befogadó országok lakosságának továbbra is csak alig két százalékát teszik ki…
Németországban, Nagy-Britanniában, Skandináviában azért ennél nagyobb az arányuk. Az itt a lényeg, hogy főként a globális pénzügyi krízis eredményeként keményen, a korábbihoz képest szemlátomást nagyon komoly méreteket öltve indult el a munkaerő Keletről Nyugatra: nem csak az országhatárokat feszegette, feszegeti ez a jelenség, hanem az érintett országok belső politikai határait is.
Most először alakult ki olyan helyzet az európai egységfolyamat során, amelyben a munkaerő szabad, korlátozásmentes mozgása kapcsán kezdenek szinte csak a hátrányokról beszélni.
Korábban csak a keleti munkaerő célállomásain, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban hallatták hangjukat az ellenzők, mondván: „a keletiek csak azért jönnek, hogy visszaéljenek a nagyvonalú nyugati szociális segélyekkel”. S noha az ezt a témát eredetileg felkaroló radikális nyugat-európai jobboldali pártok nem látszanak tovább erősödni, a keleti munkaerőnek megálljt parancsolni akarók száma mégis mindenütt gyarapszik. Most már a fővonalbeli, a mérsékelt, sőt az európai elkötelezettségű politikusok is a korlátozások szükségességét emlegetik. Eközben elemi erővel kezd beindulni a szabad európai munkaerő-vándorlást élesen bírálók tábora Keleten is…

Más a motivációjuk?
Természetesen más. A keletiek azért emelik fel – nem megalapozatlanul – egyre határozottabban a hangjukat, mert némely vidékeiket a szabályos kihalás fenyegeti: a fiatalok nagy része elhagyja hazáját, a szegényebb régiók ezáltal még szegényebbekké és üressé válnak. Lengyelországban Andrzej Duda személyében olyasvalakit választott a lakosság többsége köztársasági elnökké, aki kampányának központi kérdésévé tette ezt a problémakört. Lengyelországban is, mint ahogy Magyarországon, a Baltikumban, Romániában is egyre inkább arról az igazságtalanságról fognak szólni a belpolitikai viták, hogy náluk, az ő iskoláikban és egyetemeiken képzik ki azokat a kiváló koponyákat, akiknek az odahaza méregdrágán megszerzett tudásából a végén csak a Nyugat profitál. Ott helyezkednek el, ott fizetnek adót…

De hiszen ez a dolgok természetéhez tartozik. Amerikában hosszú évtizedek óta nyilvánvaló és természetes piacgazdasági jelenség a belső mobilitás – a maga előnyeivel és hátrányaival együtt. Ahogy Olaszországon vagy Németországon belül is…
Csakhogy az amerikai vagy a német, vagy az olasz belső „vándorlók” – kerüljenek az Egyesült Államok vagy Olaszország, vagy Németország bármely más szegletébe is – mégiscsak a saját országuk nemzetgazdaságát gyarapítják. Maradnak Németországban, Amerikában és így tovább. A magasan képzett lengyelek, magyarok, románok esete merőben más – legalábbis e tekintetben.

Viszont nagy részük nem csekély valószínűséggel mégis csak haza tér egy nap, Nyugaton szerzett tudását, gyakorlati tapasztalatait otthon fogja a legvégén kamatoztatni, addig pedig egy csomó pénzt amúgy is haza utal, gazdagítja hazája költségvetését…
Ha mindez igaz is, Ön is beláthatja, hogy jelenleg és várhatóan mindaddig, amíg nem indul be komoly mértékű, a nagyon nagyszámú fiatal spanyol, olasz, görög munkanélkülit felszívni képes gazdasági növekedés – és ez még sokáig várathat magára –, addig óriási társadalmi, politikai, gazdasági feszültség lappang a levegőben mind a „munkaerőimport”, mind az „export” kapcsán, tehát Nyugaton és Keleten egyaránt.

Ez a probléma megoldhatatlan? Hiszen senki sem tudja hirtelen betemetni a nyugati és keleti keresetek közötti szakadékot. Egy magyar orvos, mérnök, számítógépes programfejlesztő még nagyon sokáig legalább ötször annyit tud keresni Németországban, Nagy-Britanniában, Skandináviában, mint itthon…
Tudom. Ezért javaslom nyomatékosan, hogy Európa sürgősen keressen és találjon átfogó összeurópai megoldásokat, amelyek segítik tompítani, lassítani az elvándorlás jelenleg gyorsuló ütemét, ugyanakkor ne engedje, hogy sérüljenek a szabadságjogok.
Egyrészt Brüsszelből, az e célra létrehozott pénzalapokból kompenzálni kell azokat a kelet-európai vidékeket, amelyeket a teljes elöregedés, sőt a kihalás veszélye fenyeget, hogy azok képessé váljanak megint otthon marasztalni a fiatalokat, kínálhassanak számukra hosszú távra szóló perspektívát. Valamint kárpótolni kell azokat az országokat is, amelyek drágán, kiváló koponyákat nevelnek ki, hogy aztán azok Nyugatra távozzanak, és ott kamatoztassák a hazájukban szerzett tudásukat. Másrészt, ezen pénzalapok terhére érdekeltté kell tenni a nyugati magántőkét, hogy az az elmaradott kelet-európai régiókban is tudjon profitot termelni, akár a helyi minőségi munkaerő felszívására alkalmas, hosszú távra szóló munkahelyteremtés révén.

Amíg egy ilyen nagy programból bármi is lesz, addig a kelet-európai országokon talán már teljesen úrrá lesz a nyugatellenes nacionalizmus…
Ennek én is érzékelem a reális veszélyét. Ha azonban a lehető legrövidebb időn belül döntenének az általam sürgetett intézményesített összeurópai problémakezelés mellett, akkor az érintett kelet-európai országok kormányainak, politikusainak tudomásul kell venniük, hogy a magántőke nem fog ott munkahelyet létesíteni, ahol a nacionalizmus túlteng és ahol – ahogy ezt Magyarországon már tapasztalni és Lengyelországban is egyesek számára kezd csábító elgondolássá válni – államosítani kezdenek.
Az államosítások vagy azok kilátásba helyezése – történjék bárhol is Európán belül – olaj a tűzre, mert az közvetve-közvetlenül a munkaerő-vándorlási probléma mélyülését okozza.