Nagy török lufi

Törökország a neki beígért sokmilliárd euróval sem fogja tudni integrálni, oktatni, dolgoztatni az arab menekültek millióit – állítja az ankarai egyetem, a Bilkent közgazdaságtudományi szakának irányítója, Erinc Yeldan professzor. Az ilyesfajta hatalmas társadalmi-politikai-gazdasági vállalkozások megvalósításához szükséges infrastruktúra és tapasztalatok teljes hiányára hivatkozik az interjúalany. Ez a probléma azonban szerinte csupán egy adalék a sok közül az Erdogan elnök nevéhez köthető autokratikus rendszer törékenységének megértéséhez. Ez a politikai-gazdasági rendszer ugyanis – mondja a professzor –államilag szervezett befektetési piramisjátékokra, ingatlanspekulációkra alapozódik. Csakhogy a további fenntartásához szükséges külföldi pénzek elillanóban vannak az átalakuló pénzpiaci és világgazdasági helyzet miatt, miközben durván éleződnek az országot közvetlenül érintő geopolitikai és az országon belüli társadalmi feszültségek.

Zentai Péter: Kiállja-e a szakszerű elemzések próbáját Erdogan államfő kijelentése, miszerint „Törökország egész Európánál jobban teljesít, a nyugati bírálatokat pedig az irigység motiválja”?
Erinc Yeldan: Ennek a gazdaságpolitikának az a lényege, hogy központilag irányítottan generálnak újabb és újabb spekulációs hullámokat. Vegyük szemügyre akár az új Boszporusz csatornát, akár a szintén beindult másik megaprojektet, Isztambul harmadik, legalább tízmilliárd dollárba kerülő repülőterét! Valójában sem a mesterséges vízi útra – amely a Boszporusz-szoros alternatívájaként kötné össze a Földközi-tengerrel a Fekete-tengert –, sem a világ legnagyobb légikikötőjére nem állnak rendelkezésre saját költségvetési pénzforrások. Noha időben még messze vagyunk e beruházások teljes elkészültétől, a szűk csatorna mindkét partján éppúgy, mint a repülőtér széles körzetében a telekárak már most vetekednek a New York-i Manhattan áraival. A későbbre betervezett „szuperhasznok” szolgálnak az aktuálisan felvett kül- és beföldi hitelek fedezetéül. Másfél évtizede alkalmazzák ugyanezt a mintát minden egyes állami nagyberuházásnál: ezt csinálják az új metrónál és az új nukleráis erőmű építési projektnél is…

Államosított pilótajátékok? Ezt előbb-utóbb mindenki észreveszi és visszarettenek a külföldi befektetők.
A külföldi forró pénzek beáramlásának üteme és mennyisége kétségtelenül csökken is. Tudnivaló azonban, hogy a rendszerszintű piramisjáték beindításához a kétezres évek elején a törökországi és a nyugati kamatok közötti hatalmas különbség szolgált alapul: Amerikában, Nyugat-Európában olcsón felvett pénzek milliárdjai áramlottak a törökországi magas kamatkörnyezetbe. Erdogant akkor egy világra nyitott, pragmatikus politikusként, a szabad piaci verseny híveként tartották számon. A török líra fel-, a dollár leértékelődött azokban az időkben. A 2008-as válságot követően aztán az amerikai, a japán és az európai jegybank mennyiségi könnyítései segítették, hogy folytatódhasson a játék: a központi bankoktól szinte ingyen kapott pénzekkel egy csomó nyugati alapkezelő és bank tovább fűtötte a nagy török spekulációt.
Csakhogy néhány hónappal ezelőtt bekövetkezett a fordulat: a nyugati gazdaságok folyamatossá vált stagnálásának hatásai félszegebbé, bátortalanabbá teszik a külföldi befektetőket. Szemléltetésül: 2003-ban az ország külföldi adósságának nagysága 130 milliárd dollárt tett ki, 2015-ben 450 milliárdot.

A nagy országkockázatokat felvállaló tőkét vajon nem a Törökországra nehezedő menekültáradat körüli bizonytalanságok fokozódása, az geopolitikai feszültség fogja vissza?
Részben igen. Csakhogy ezen dolgok mögött a társadalmi-politikai igazság a következő: a túlhajszolt beruházási láz, az egész mesterségesen gerjesztett spekuláció csak és kizárólag Törökország európai térségét, leginkább Isztambul körzetét érinti. Míg ott ultramodern infrastrukturát alakítanak ki, szupergyorsvasút-hálózatokat, autópályákat terveznek, addig Anatólia és az egész hatalmas ázsiai régiónk nagy része szabályosan szenved az alulfinanszírozottságtól, az elavult, szegényes szociális, közlekedési, egészségügyi, oktatási hálózattól. Mélyül és állandósul a két országrész között a különbség az élet minden területén. Társadalmi időzített bomba ketyeg a felszín alatt.

De hiszen a keleti országrész lakói jelentik Erdoganék fő szavazóbázisát! Nem mindig a jólét központjában, Isztambulban tüntetnek a rendszer ellen?
Ez tévhit. Erdogan elnök legigazibb támogatói, akikre a legbiztosabban támaszkodhat, éppenséggel nem mások, mint a nyugati, az európai országrészben hatalmas számban megvagyonosodott, vagy a stabil és viszonylag jól fizető munkahelyekre szert tett új polgársághoz tartozók, a spekulációs hullámok hátán pénzhez jutott kis- és középbefektetők, a helyi üzleti élet résztvevői illetve a szolidaritás legcsekélyebb jeleit sem felmutatni képes munkásosztály tagjai. Az ország igazi, mély társadalmi feszültségei, az etnikai – például a kurdokkal szembeni – etnikai villongások és fegyveres összetűzések csakis az ázsiai régiót érintik.

Az elmaradott térségekben élők körében azért népszerű Erdogan, mert vallás tisztelőnek, egyre inkább az iszlám elkötelezett hívének mutatkozik?
A titka, hogy tudatosan és tulajdonképpen sikeresen tudja egymással szembe fordítani a különböző társadalmi csoportokat. Az Ázsiához tartozó régió lakóihoz az iszlám, a vallás újjáéledésének jegyében szól. Ezzel szemben a világias, bizonyos tekintetben európaias török polgároknak viszont azt üzeni: „Törökországból egy példaértékű, modern, Kína-szerű gazdaságot faragunk, a török modellt akarja majd előbb-utóbb mindenki másolni”.
Csakhogy a kettőség, ami az elmúlt másfél évtized egész törökországi fejlődését: mind a gazdaságot, mind a politikát, mind a lakosság manipulációját jellemzi – nem tartható fenn már sokáig. A hivatalos szövegektől függetlenül ugyanis zuhanóban van a gazdasági teljesítmény, nemhogy nem jön be új működő tőke, hanem már visszafordulni látszik az a tőke is, amely a grandiózus piramisjáték egyik alapítója volt.

Ha így nézzük a dolgokat, akkor szinte nemhogy terhet, hanem egyenesen áldást jelent Erdoganék számára a menekültválság. Hivatkozási, sőt zsarolási alap a Nyugattal szemben…
Valóban. Ezt a kártyát is kijátsszák a tornyosulni látszó társadalmi és gazdasági nehézségek indoklásakor. „Nagy üzemben” megy eközben az ellenségkép-építés. Oroszországból például egyik pillanatról a másikra csinált egy nagy barátból egy nagy ellenséget a központi propagandagépezet.

Ezt egyébként nem értem. Hiszen Oroszország egy óriási és olcsó energiaszállítója lehetne, mint ahogy volt is, Törökországnak. Orosz milliárdosok pénze és az elképesztő számú orosz turista fogyasztása komolyan hozzájárult a török gazdaság átlagosnál nagyobb növekedéséhez.
Csakhogy a török kormány, személy szerint Erdogan felmérte: Oroszország általános gazdasági és politikai lejtmenetben van, az orosz milliárdosok száma is gyérül. Rájöttünk, túl kockázatos az ország szekerét ebben az új világban Oroszországhoz kötni. Földgázt, nyersolajat elvégre ugyanolyan olcsón és kényelmesen lehet beszerezni a még közelebbi Iránból, Szaúd-Arábiából, Bahreinből, mint Oroszországból… Erdogan tehát rákapcsolt egy iszlám vallási színezetű, a gazdag arab monarchiáknak tetsző, az ő megnyerésüket is célzó, a török közvéleménynek pláne imponáló erősen nacionalista kampányra. Hirtelen a török hazát leginkább fenyegető ellenségként azt az Oroszországot jelölték ki, amelyet néhány hónappal korábban nagy barátunknak neveztek. Kapóra jött a propagandagépezet számára, hogy Putyinék tényleg keresztezték Erdogan útját, elképzeléseit Szíriával, az ottani polgárháborúval kapcsolatban.

Mennyire sínyli meg a török gazdaság a nagy bevételi forrást jelentő, főként az oroszokra alapozott turizmus hanyatlását? Az oroszok a velük való éleződő feszültség miatt, a nyugat-európaiak és amerikaiak a szaporodó terrorakciók miatt, az izraeliek pedig a velük szembeni ellenséges hangulat fokozódása miatt nem mernek Törökországba utazni.
Engem is meglep, micsoda gyorsasággal és rugalmassággal tudunk alkalmazkodni a hirtelen megváltozott körülményekhez. Az isztambuli, sőt – noha még a szezon el se kezdődött – a tengerparti szállodák is tele vannak turistákkal. Az oroszok, az izraeliek valóban eltűntek, de helyettük, őket felváltva és náluk sokkal nagyobb pénztárcával a zsebükben, megjelentek az iszlám turisták: szaúdiak, irániak, gazdag közép-ázsiaiak, irakiak, észak-afrikaiak. Ezek az emberek rengeteget költenek, sokkalta többet, mint az európaiak. A török vendéglátók, szállodások alkalmazkodóképességének fokát jelzi, hogy pillanatok alatt az újfajta közönség ízléséhez igazítják a lokálokat, vendéglőket: a legendás isztambuli kocsmanegyedek vendéglátóhelyeiből, ahol eddig korlátlanul árultak alkoholt, hirtelen totálisan alkoholmentesített zónákat, tradicionális arab szórakozóhelyeket, éttermeket csinálnak.

Meg kell hagyni ügyesen bánik az Önök első számú vezetője az Európai Unióval is. Törökország hatmilliárd euróhoz fog jutni a Nyugattól.
A Nyugat megvásárolni véli Törökországot, gondolván, hogy ezáltal mi törökök majd levesszük Európa válláról a menekültek jelentette óriási terhet…

Nem fog sikerülni ez a terv? Azt akarja mondani, hogy Törökország kiveszi a hatalmas pénzt, felhasználja a maga számára, közben pedig mégiscsak tovább engedi vagy egyenesen kilöki ezt az embertömeget a Nyugat felé?
Nem. E tekintetben bízni lehet a török kormányban, nem deportál majd százezreket, milliókat Görögországba… Viszont rengeteg embert fog visszafordítani Szíria felé, ahogy ezt a kilencvenes évek elején az iraki menekültekkel tette meg Törökország.
Azt kell megérteni, hogy Törökország szociális, oktatási, munkaerőpiaci infrastruktúrája egyszerűen alkalmatlan több milliónyi szíriai, afgán, iraki bevándorló integrálására. Ezt a problémát képtelenség monetáris alapon, tehát pénzzel megoldani. Ennek az irdatlan embertömegnek a nagy része el fog merülni a fekete gazdaságban, nem lesz sehol bejelentve, beláthatatlan bérfeszültségek fognak kialakulni a munkaerőpiacon, ellenőrizetlenül duzzad tovább a (nyugat) törökországi megapoliszok lakóinak száma, kenyérharc alakul ki menekültek és az őket fő konkurensnek tekintő kelet-törökországi olcsó munkaerő között.