Ne bántsd a spekulánst, inkább örülj neki!

Önmagának árt, aki törvényekkel és más adminisztratív akadályokkal állja útját a külföldiek termőföld szerzésének, és eközben korlátozza az úgynevezett spekulációt az agrárpiacokon. – Ezt állítja a mezőgazdaságot, a terménypiacokat évtizedek óta tanulmányozó és e témában kiemelkedő nemzetközi tudományos tekintélynek örvendő német egyetemi professzor, Ingo Pies.

Nemzetgazdasági szempontból öngyilkos demagógiának, konkrétan a paraszti érdekek elárulásának, egyúttal a kiválasztott vásárlókkal való önkényes kivételezésnek nevezi, hogy némely országokban a politika mindenáron korlátozni, néhol teljesen tiltani igyekszik a termőföldek szabad adásvételét.

Az alapblog.hu-nak adott interjúban a halle-wittenbergi Luther Márton Egyetem (Martin Luther Universität) gazdaságetikai tanszékének alapító irányítója elmondja, hogy szűk pátriájában, Kelet-Németországban a tőkeszegény parasztok áldásnak tartják, hogy a helyi földek egyre nagyobb részét hozzáértő és tőkeerős holland, francia, dán befektetők vásárolják meg, mert általuk mindenki jobban jár: a paraszt, a vállalkozó és az állam egyaránt.

Az agrártermékekkel való pénzügyi spekulációt a professzor is hasznosnak nevezi, mert kutatásai szerint ezek a spekulánsok valójában a mezőgazdaságban dolgozók helyett és az ő érdekeiknek megfelelően kockáztatják saját pénzüket. Határidős ügyleteikkel leginkább ahhoz járulnak hozzá, hogy reális árak alakuljanak ki a kukorica, a búza, a szója és a többi, tőzsdén is kereskedhető, termény világpiacán. Mindazonáltal a nyersanyagpiacok alakulásában – az elterjedt hiedelmekkel ellentétben – mindent egybevéve csak elhanyagolható jelentőséggel bírnak a spekulánsok.

Zentai Péter: Egy friss tanulmányában más országokkal együtt intő példaként említi a termőföld védelmét szolgáló magyar törvénykezést. Mi a baja azzal, hogy egy állam nemzeti stratégiai okokból és a hazai parasztság érdekében korlátozza a külföldiek földszerzését?

Ingo Pies: Mi az, hogy nemzeti stratégia mezőgazdasági szempontból? Az Európai Unión belül a mezőgazdaságot szabadna a legkevésbé a nemzeti szuverenitás oldaláról értelmezni. Az Unió létének egyik alappillére a Közös Mezőgazdasági Politika, amely még a nevében is jelzi, hogy a mezőgazdaság nem nemzeti jellegű ágazat. E közös politikának egyik haszonélvezője Magyarország. Az újonnan csatlakozókkal szembeni előzékenységből, a történelmi sajátosságok megértéséből fakadóan eddig nem hangoskodtak a nettó befizetők, de azért a szakszerűség és főként az Unió értékrendjének védelme okán mégiscsak fel kell egy nap vetniük, hogy egy-két uniós tagállam szembeszegül a legfőbb alapelv megvalósításával, tudniillik, hogy – akárcsak minden más ágazatban – a mezőgazdaságban is kötelező lenne érvényesülnie a tőke, a munkaerő, az áru és a szolgáltatás szabad áramlásának. Paradoxon, hogy éppen azok ágálnak a földforgalom liberalizálása ellen, akik megkövetelik a szabad piaci elvek mentén ténykedő, politizáló és éppen ezért sikeres tagállamoktól, hogy továbbra is maximálisan, sőt, növekvő mértékben támogassák a szembeszegülők mezőgazdaságát.

Egyszer végre demagógiától, mindenféle értelmetlen szentimentalizmustól mentesen, nyíltan el kellene mondani minden tagország közvéleményének, hogy azokban az országokban sikeres, hatékony a mezőgazdaság, ahol azt liberalizálták. Mert bizony csupa olyan ország a nettó befizető, ahol szabadon adják-veszik a földet és nekik kell olyan országok mezőgazdaságát segíteniük, ahol korlátozzák a földforgalmat, általában a mezőgazdasági piac szabad működését.

Ingo Pies 1

Z. P.: Ennek az oka, hogy a történelmi lemaradás behozatalához „időhúzás” szükséges a részünkről…

I. P.: Vajon meddig lehet még erre hivatkozni? Húsz év alatt csak fokozódott a lemaradásuk, éppen a mesterséges elzártság miatt. Minél tovább halogatják a piac felszabadítását, annál mélyebb lesz a szakadék a korlátozott és a szabad mezőgazdasággal bíró országok versenyképessége között. Saját magának okoz károkat az az uniós tagállam, amely mesterséges eszközökkel tartja távol mezőgazdaságától a tőkeerős, technológiai megújulást segítő befektetőket.

Z. P.: Franciaországban sem engednek külföldieknek szabad gazdálkodást, nem vehetik meg a francia termőföldet…

I.P.: Ez alapvető tévedés! Tessék körülnézni Bretagne-ban vagy bárhol másutt Franciaország leggazdagabb mezőgazdasági területein! Britek, amerikaiak, hollandok, ausztrálok gazdálkodnak, szabadon adják-veszik a földet franciák és nem franciák.

Z. P.: Az idegeneknek, külföldieknek – legalábbis ez nálunk a hivatalos és nem hivatalos közvélekedés – nem szívügye a magyar föld, őket csak az érdekli, hogy olcsón bevásároljanak, majd drágán eladják a földet. Spekuláció tárgyává teszik a termőföldet, és ugyanez a helyzet, ha bankok és más pénzügyi befektetők martalékává válna a mezőgazdaság.

I.P.: Ha ezt most hallaná egy német gazdálkodó itt, Halle környékén, általában Kelet-Németországban, bizony nagyon értetlenkedne az Ön szavain. Egy német farmer, mezőgazdasági gazdálkodó annak örül, ha valaki felpezsdíti, hatékonnyá, exportképessé teszi a korábban halódó mezőgazdaságot. Örül, mert egyre bizonyosabbá válik, hogy kap munkát és van ára, ebből következően forgalma is a földnek.

Kelet-Németországban lengyel, holland, brit nagyvállalkozók és pénzügyi befektetők adnak munkát a helyi parasztoknak. Ezek a szakmai és pénzügyi befektetők csak a hatékony, versenyképes gazdálkodásban lehetnek érdekeltek.

Nem érné meg nekik, hogy a drága tőkét csakúgy földvásárlásba forgassák, aztán ezt a földet parlagon hagyják abban a reményben, hogy az majd jól megdrágul és akkor jó pénzért túl lehet adni rajta. Ez abszurdum, hiszen csak eredményes gazdálkodás, tehát bizonyítás nyomán tud a föld ára emelkedni. A föld felértékelődési folyamata ugyanakkor egy lassú folyamat, amelyet nem éri meg megmunkálás nélkül kivárni.

És egyáltalában: ha létezik olyan nemzeti kincs, amit egy külföldi befektetőtől tényleg nem kell félteni, akkor az nem más, mint maga a termőföld. Azt ugyanis sehova sem viheti magával, azzal nem tud kilógni az országból.

Az a felelőtlenség egy nemzetgazdaság fejlődése szemszögéből nézve – ráadásul az Unió szellemiségével, alapelveivel összeegyeztethetetlen – ha egy állam a potenciális vevő származása alapján korlátozza a földforgalmat, ez alapján választja ki, hogy ki vásárolhat, ki művelhet földet, és ki tarthat állatot.

Ahol ezt a megkülönböztetést alkalmazzák, ott a végeredmény nem lehet más, mint az ágazat lemaradása, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számának csökkenése, a mezőgazdasági alkalmazottak folyamatos szegényedése és a föld perspektivikus leértékelődése, a földforgalom lebénulása. Maga az állam is komoly bevételektől esik el. Az ilyen politika folytatása, végeredményét tekintve egyfajta öngyilkosság. A földdel kapcsolatos protekcionizmus – minden rendelkezésre álló tanulmány, elemzés tanúsága szerint – káros nemzetgazdasági szempontból és erkölcstelen is. Gazdaságetikai tanszékünkön ez a kérdés meglehetősen sok kutatás tárgya.

Z. P.: Nem épp a mezőgazdasági cikkekkel való spekuláció az erkölcstelen? Nem cáfolja ugye, hogy a határidős spekulációk vezetnek – konkrétan a mezőgazdaságban, de említhetném az energiahordozók, a természeti kincsek piacát is – a nagy válságokhoz? Most például a világ úton van egy nagyobb élelmiszerár-robbanás felé…

I.P.: De igen, cáfolom történelmi tapasztalatok és aktuális események alapján egyaránt. Németországban például a múlt század elején komolyan robbantak az élelmiszerárak. A közvélemény – részben egy bűnbakkereső politikai hecckampány eredményeként – a spekulánsokat vádolta meg azzal, hogy a nép kiéheztetése révén akarnak megtollasodni. A nagy felháborodást követően betiltották a határidős piacon való kereskedést. Csakhogy ezt követően – egészen rövid idő leforgása alatt – olyan élelmiszerhiány alakult ki, hogy az állam – a tömeges éhezés megakadályozása végett – két évvel később ismét legalizálni kényszerült a határidős piacokat. Belátták ugyanis, hogy a spekuláció stabilizáló tényezőként működik.

Rengeteg egyéb példa tanúsítja különböző európai, latin-amerikai országok, vagy az Egyesült Államok történelméből, hogy micsoda nemzetgazdasági drámák keletkeznek a szabad kereskedelem, ha úgy tetszik a spekuláció tiltásából. A kommunista és egyéb önkényuralmi rendszerek gazdasági bedőlése törvényszerűen mindig bekövetkezik, ugyanis e rezsimek természete a szabad gazdálkodás és a vele együtt járó spekuláció tiltása, korlátozása.

Ami pedig a jelent illeti: vegyük például a búzát! A világ búzatermésének legfeljebb öt százalékával kereskednek, ha úgy tetszik, spekulálnak a határidős börzéken. Nagyjából ez az arány más nyersanyagoknál is. Öt százalék! Tehát valójában nagyon szerény eleve a határidős piacoknak az azonnali, az aktuális árak alakulására való hatása. Az persze bizonyítható, hogy egyre több pénzügyi befektető, bank lát fantáziát a spekulációs piacokon, tehát ott, ahol nem fizikai valóságukban cserélnek gazdát termények, hanem csak pénzügyi értelemben. A határidős piacon a szerint alakulnak az árak, hogy a befektetők milyen termést várnak a jövőtől, bekalkulálnak várt és váratlan időjárási, politikai és egyéb fordulatokat, fejleményeket.

A szaktudósok bizonyítják, hogy e spekulációs ügyletek érdemben nem tudnak hozzájárulni a nyersanyagok drámai drágulásához, vagy árrobbanásához, vagy éppenséggel az árak összeomlásához.

Először is azért, mert a mezőgazdasági cikkek és egyéb nyersanyagok túlnyomó többségének egyáltalán nincs határidős piaca, nem lehet velük spekulálni.

Másodszor azért, mert – vegyük most a jelenlegi helyzetet – bizonyítottak a drágulás valós okai: a korábban szegény, fejlődőnek számító óriási országokban, Kínában, Indiában milliárdnyi ember vált komoly élelmiszerfogyasztóvá, ezek az országok óriási pénzeket ruháznak be az agráriumba. Eközben – világszerte hallatlan nagyságú földeket vontak ki a takarmánytermelésből, hogy bio üzemanyagok alaptermékeit termesszék. Ezt tetézi, hogy szárazság sújtja a világ legnagyobb mezőgazdasági termőterületeit.

Ha lesz árrobbanás, akkor abban semmiféle szerep sem jut a spekulációnak, vagy ha igen, akkor inkább pozitív, mint negatív.

A kutatások lényegét összefoglalva: a pénzügyi szektor színre lépése a határidős piacokon, általában a spekulánsok aktivitása nemhogy káros, hanem hasznot hajtó a mezőgazdasági szakmai vállalkozóknak, gazdáknak. Elvégre ők, a farmerek, parasztok, gazdálkodók szintén megállás nélkül spekulálnak és – ha tudnák, de az ehhez szükséges tőke hiányában nem tudják – megtennék ugyanazokat a „téteket” a határidős piacokon, amiket az ezzel foglalkozó profi spekulánsok tesznek meg. Ez utóbbiak az előbbiek helyett is felvállalják a pénzügyi kockázatot, a gazdálkodók pedig extra kockázat vállalása nélkül a végén nagy valószínűséggel a pénzüknél maradnak.

Z. P.: Ön az értelem, a ráció nevében védelmezi a spekulációt, a spekulánsokat. De mivel magyarázza, hogy egy sor német politikus, kormánypárti és ellenzéki egyaránt, ugyancsak korlátozni akarja a spekulációt földdel, terményekkel? Ezek az emberek, kereszténydemokrata és szociáldemokrata vezetők, szintén racionálisan gondolkodó személyek. És mivel magyarázza, hogy néhány bank szintén bejelentette, hogy kivonul a határidős piacokról?

I. P.: Kezdem azzal, hogy nem a földről, hanem csak nyersanyagpiacokról beszélnek mostanában negatív értelemben a német politikusok. De, nézzük csak a részleteket! A Commerzbank és néhány Landesbank jelezte csupán, hogy kivonulna a határidős piacokról. Kivétel nélkül olyan pénzintézmények tehát, amelyeknél az állam is tulajdonrésszel bír. Azok a pénzügyi intézmények, például a Deutsche Bank, amelyek függetlenek, inkább erősítik, mintsem csökkentik jelenlétüket a spekulánsok világában.

Ami pedig a politikai szereplőket illeti: egy részük nem ismeri a spekulációval kapcsolatos közgazdasági kutatásokat, felszínes ismeretek alapján beszél. Ugyanakkor irdatlan nyomás nehezedik rájuk olyan, rendkívül gazdag és anyagi forrásaik származását titkoló, nem kormányzati, ha úgy tetszik, polgári szervezetek részéről, mint amilyen a Greenpeace, az Oxfam, a Foodwatch. Ezen szervezetek szinte zsarolják a pártokat, a kormányokat azáltal, hogy bizonyítékokat és szakszerű, tudományos vizsgálatok eredményeit nélkülöző megállapításokkal – óriási médiafelületek elfoglalásával – bombázni tudják a közvéleményt, mondván: a válságok és árrobbanások mögött spekulánsok, bankok összeesküvései húzódnak meg.

A német politikusok és médiairányítók java része persze tudja, hogy ez nem igaz, de saját újraválasztási szempontjukból, illetve a példányszámok tartásának, növelésének érdekében – egy ennyire kényes területen – nem mernek racionális magyarázatokba bonyolódni. Nem mernek csak és kizárólag az értelemre hatni és ilyen módon meggyőzni az embereket annak az ellenkezőjéről, amivel rendkívül erős, úgymond politikán felül álló szervezetek folyamatosan oltják őket, tudniillik hogy „a spekulánsok és a bankárok tehetnek mindenről, ami rossz ebben a világban”.