Nem az euró összeomlása, hanem a kilátástalan mentési kísérlet veszélyezteti igazából az európai stabilitást – állítja a Londonban élő világhírű német jogtudós

Egyre nyilvánvalóbb, hogy jogellenesek az euró és a dél-európai országok pénzügyi mentését szolgáló erőfeszítések, amelyek valójában nem elsősorban a déli országokban, hanem éppenséggel a fejlett észak-európai államokban, például Németországban veszélyeztetik a társadalmi békét – mondja az alapblog.hu-nak adott interjúban Gunnar Beck, a London School of Economics egyetem nemzetközi tekintélynek örvendő német professzora. Szerinte szülőhazájában a kormány és az ellenzék főszereplői – a politikai korrektség jegyében, az összeurópai biztonsági és pénzügyi érdekekre hivatkozva – egyre többet hazudnak és figyelmen kívül hagyják mind a demokratikus, mind a nemzeti érdekeket, és egyre nagyobb nyomást gyakorolnak a alkotmánybírákra, hogy azok szakmaiságot nélkülöző határozatokat hozzanak. A politika és a jogrend védelmezői közösen csapják be a választókat – nem szükségszerűen rossz szándékból. Eközben egyre nagyobb anyagi és más áldozatokat követelnek az emberektől az euróövezet megmentése érdekében, holott folyamatosan csökken e cél elérésének a valószínűsége.

Mindebből olyan társadalmi robbanások bekövetkeztét prognosztizálja a Londonban kutató német professzor, a brit parlament volt tanácsadója, amelyek – a közkeletű elképzelésekkel ellentétben – nem elsősorban az eladósodott dél-európai országokat, hanem az őket kudarcra ítélten segíteni igyekvő északnyugat-európai országokat fogják sújtani.

Zentai Péter: Abból indul ki a Wall Street Journal számára írt legutóbbi cikkében, hogy Németországban megszűnt a bírói függetlenség, a politika hatalmas nyomás alatt tartja mindenekelőtt az alkotmánybíróságot.

Ha ez így lenne, akkor Németországot nem nevezhetnénk demokratikus jogállamnak. Ebből következően értelmét vesztenék mindazon politikai, társadalmi értékek, amelyeken az Európai Unió alapul…

Gunnar Beck: Létezik természetesen erős bírói, mindenekelőtt alkotmánybírósági függetlenség Németországban és minden más uniós országban is. De a politikától, a kormányoktól, a parlamenti erőviszonyoktól való távolságtartás és merésznek tetsző, önálló –véleménynyilvánítás egyre inkább csak és kizárólag szociális, emberi jogi, kisebbségvédelmi ügyekben fejeződik ki. Olyan témákban, mint például a homoszexuálisok egyenjogúsítása. Az alkotmánybírák egyre jellegzetesebben – Nyugat-Európa-szerte – csak ilyen területeken tesznek tanúbizonyságot függetlenségükről, bátorságukról.

Z. P. : Egyébként nem bátrak, nem függetlenek?

G. B. : Elvileg minden területen függetlenek, de az igazi, a sorsdöntő kül- és biztonságpolitikai, vagy pénzügyi-gazdasági kérdésekben egyáltalán nem bátrak, jellemzően megfutamodnak a döntések elől. Ilyen területeken időben jól elhúzzák és kétértelműen fogalmazzák meg döntéseiket, amelyeken némelykor tetten érhető a politikával kötött elvtelen kompromisszum, sőt az alkotmánysértés. Jogtudósként, európai alkotmánybírósági döntések kutatójaként azt mondom, hogy a bírák – főként az alkotmánybírák – legfőbb erénye sosem a bátorságukban rejlett, rejlik.

Z. P. : Ha úgy állnak a dolgok, ahogy Ön ábrázolja őket, akkor egyenesen fellélegezhetnek az alkotmánybírák azokban az országokban, ahol a törvényhozók csorbítják az alkotmánybíróságok hatáskörét. Például ott, ahol megtiltják nekik, hogy az adott ország pénzügyi egyensúlyát érintő kormányzati döntések alkotmányosságával, jogszerűségével foglalkozhassanak. Így legalább nem kell színt vallaniuk, nem vádolhatja őket a közvélemény azzal, hogy összejátszanak a kormányokkal…

G. B. : Nagyon jól látja ezt. Csakhogy a törvényhozók, a kormányok a fejlett, etalonnak számító európai országokban egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy nyíltan korlátozzák a bírói függetlenséget. Németországban például egyelőre elképzelhetetlen, hogy szűkítsék azon témák körét, amelyekben az alkotmánybíróság döntést hozhat, mert az a demokratikus jogállami rendszer lábbal tiprásaként fogható fel. A drámai paradoxon azonban a következő: épp az utóbbi időben meghozott és hamarosan meghozandó egyes alkotmánybírósági határozatok azok, amelyek valójában hozzájárulnak a jogállam felszámolásához. Ez félelmetes társadalmi kockázatot hordoz magában.

Z. P. : Mi bizonyítja azt, amit most mond?

G. B. : A kilencszázhetvenes évektől kezdődően egészen 2008- 2009-ig a karlsruhei székhelyű német alkotmánybíróság sorozatosan amellett foglalt állást (például a Maastrichti Szerződés, a Lisszaboni Szerződés kapcsán), hogy Németország alkotmányos jogrendszere az EU-jog fölött áll. Amennyiben a kettő ellentmond egymásnak, akkor a németországi joggyakorlat a döntő tényező – ezt mondták ki egyértelműen Karlsruhe bírái. Továbbá, hogy a Bundestag, a német szövetségi parlament költségvetési bizottsága egy bizonyos, kritikus szinten felül nem vállalhat kötelezettséget más európai uniós országok anyagi megsegítésére, illetőleg tilos jótállnia más nemzetállamok olyan adósságainak visszafizetésére, amelyek meghaladják a német költségvetés meghatározott szintjét.

Csakhogy az eddig létrehozott európai pénzügyi mentőalapot (EFSF) és minden egyéb mentőprogramot olyan – oroszlánrészét tekintve Németországot terhelő – összegekkel tőkésítették fel, amelyek messze meghaladják az alkotmányosan felvállalható kritikus szinteket. Az erre vonatkozó két kardinális jelentőséggel bíró panasz kapcsán az Alkotmánybíróság elvi alapon mindkétszer megerősítette ugyan, hogy a nemzeti parlament döntése, a nemzeti szuverenitás magasabb rendű az EU-val szemben vállalt kötelezettségekkel szemben, ugyanakkor a bíróság ezen határozatokat olyan megfogalmazásokba csomagolta, hogy zöld utat hagyott a kormánynak az elvi határozat gyakorlati megkerülésére, kijátszására.

Z. P. : Az EFSF-et felváltó új, hatalmasabb mentőalap, az ESM és a 17 országra vonatkozó fiskális paktum alkotmányos jogszerűségére vagy jogszerűtlenségére vonatkozó döntést azonban szeptember közepéig elhalasztotta a német alkotmánybíróság. Nem kizárt tehát, hogy a végén az egész hatalmas, az euró és az európai bankok sorsa szempontjából kulcsjelentőségű projektből mégsem lesz semmi, mert a német alkotmánybíróság azt megvétózza. Sok beláthatatlan következménye lehet majd ennek, az Ön tévedése azonban mindenképpen bebizonyosodna.

G. B. : Ne legyenek illúziónk. Az alkotmánybírák csak időt akartak nyerni, hogy minél hihetőbb magyarázattal álljanak a közvélemény elé: miért is nem vétóznak, miért nem állják útját egy – tisztán alkotmányjogi szempontból – felvállalhatatlan politikai projekt megvalósulásának. Ebből nagyon nagy bajok származhatnak egyébként….

Z. P. : Ön tehát biztos benne, hogy az alkotmánybíróság nem fogja „elkaszálni” sem a fiskális paktumot, sem az annak bázisát jelentő ESM-et, az Európai Stabilitási Mechanizmusnak nevezett grandiózus pénzügyi mentőalapot?

G. B. : Ha azt „elkaszálnák”, akkor Nyugat-Németország, illetőleg az egyesített Németország hatvan, illetőleg húsz éven át tartó egész történelmét „kaszálnák el”. Az évtizedek óta követett német külpolitikát, a német elit klasszikusnak számító Európa-politikáját vennék revízió alá. Azt, hogy Németország sorsszerűen felvállalja a szolidaritás, szükség esetén a tehermegosztás olyan szintjét a többi európai országgal szemben, amilyenbe a világ egyetlen más állama sem menne bele.

Németország kitettsége a létező, illetőleg létrehozandó pénzügyi mentőalapok felé már most – minden mérvadó számítás szerint – az évi nemzeti költségvetés kétszerese: 704 milliárd euró. Ez az összeg nyilvánvalóan folyamatosan és erőteljesen emelkedik a következő években, amennyiben az új mentőalap, az ESM kötvényeket is ki fog bocsátani, egyúttal belőle kell finanszírozni az országcsődöket és – nem tudni mennyi időn keresztül – azokat az országokat, amelyek várhatóan kiválnak az Övezetből.

Kénytelen vagyok tovább menni aggályaim kapcsán: sem a német, sem a többi euróövezetbeli ország közvéleményét nem tájékoztatják eme példátlan európai pénzügyi-gazdasági és nem utolsósorban politikai projekt részleteiről. Beláthatatlan kockázatokat magában foglaló lépésekre készül a politika, és ebbe nem elég, hogy nem avatják be a népeket, de még manipulálják is őket. Ez így alapjaiban ellentmond egy demokratikus jogállam alkotmányos szellemiségének.

Z. P. : Biztos vagyok benne, hogy ha minderre áldását adja majd szeptemberben az Alkotmánybíróság, akkor ezt az Európai Unió, az európai békét és jólétet biztosítani képes egész szisztéma fennmaradásáért teszi. És ez helyes, jó dolog, szerintem is minden mást felül kell, hogy írjon.

G. B. : Maga szerint. Ám konkrétan, bizonyíthatóan sem többről, sem kevesebbről nincs szó, mint az euró nevű fizetőeszköz sorsáról. Az viszont kétségtelen, hogy Angela Merkel és a német politikai elit az euró és az Európai Unió jövője közé egyenlőség jelet tesz. Ezt „adják el” a közvéleménynek, ám távolról sem biztos, hogy igazat mondanak az embereknek.

Z. P. : Hazudnának?

G. B. : Nem feltételezek hazugságot a részükről. Nekik valóban ez a meggyőződésük. Pontosabban: Angela Merkel, ahogy általában a kereszténydemokrata, szociáldemokrata, zöldpárti és liberális német elit vezető képviselői az euró megmentésének szükségességét minden más, még a józanul vett nemzeti érdekek, az ország alapvető gazdasági, pénzügyi érdekei fölé is képesek helyezni. Kerül, amibe kerül, de az eurót meg kell menteni – így gondolkodnak, azt feltételezvén, amit Ön is hangoztat, hogy ha nem mentik meg az eurót, az euróövezetet, akkor összeomlik az egész Európai Unió, és abból háborúk is származhatnak. Elsősorban attól rettegnek, hogy Németország újabb európai háború okozója lehet.

Erősen kétségbe vonható e félelem jogossága.

Z. P.: Ez felelősségteljes magatartás…

G. B. : Igazán? Feltételezések és bűntudatból fakadó félelmek a mérleg egyik serpenyőjében, a jövő generációira bizonyíthatóan beláthatatlan terheket rovó, de számszerűsíthető, a német nemzetgazdaság fizetőképességét rontó garanciavállalások a másik serpenyőben. Bűntudatból álljanak jót Németország jelenlegi és jövőbeli polgárai Olaszország, vagy Spanyolország adósságaiért hatvanhét évvel a világháború után? Ráadásul az elmúlt legalább száz évben nem érte kár Itáliát, vagy Spanyolországot Németország miatt. Ezt egyszerűen nem fogadja el a németországi közvélemény. A politikai elit – ezt borítékolhatjuk – a német Alkotmánybíróság felhatalmazásával mégis keresztül fog vinni egy projektet, ami elsősorban a néptől követel áldozatokat, mégsem kérdezik meg a népet arról, hogy kész-e erre, akarja-e ezt, sőt efelől még tudatlanságban is akarják hagyni. Ez az elit az általa nyomás alá helyezett Alkotmánybíróság várható határozatába kapaszkodva készül megszegni a jogállami normákat. Miért is? Azért, hogy őrizze az Európai Uniót és annak értékrendjét.

De hisz az Európai Unió alapvető, meghatározó értéke éppenséggel a jogállamiság!

Z. P. : Szerintem mégis csak abból lenne a nagyobb baj, ha cserben hagynák a dél-európaiakat…

G. B.: Megint visszakanyarodunk az euró ügyéhez. Annyi látszik bizonyosnak, hogy reálisan nincs jó szcenárió. Feltételezések ütköznek a tekintetben, hogy melyik a kevésbé rossz megoldás. A német és az irányjelző összeurópai elit véleménye egyelőre az, hogy Görögország kiesése nyomán a fertőzés átterjed majd a többi dél-európai országra is, és mindebből ezekben az országokban rendkívüli politikai, társadalmi feszültségek alakulnak ki. Ezt megelőzendő kellene a jobb módú, kevésbé, vagy egyáltalán nem eladósodott országoknak és bankjaiknak garanciát vállalniuk más országok, más népek adósságainak visszafizetéséért. Ezért kellene pénzt önteniük a közösbe és tudomásul venniük, hogy a jó munkával elért jobb helyzetük romlani fog, ők is adósságba kell, hogy keveredjenek – csak azért, hogy a nagyon eladósodottak adóssága csökkenhessen.

Ez az egyelőre uralkodó hozzáállás jelentené hát a kisebbik rosszat?

Honnan tudható ez? Hiszen semmi sem garantálja, hogy eme forgatókönyv véghezvitele megmenti az eurót. Ha nem sikerül és kiderül, hogy elveszett ez az irdatlan mennyiségű pénz, kárba vész a rengeteg áldozat, amit egy valójában nem is népszerű európai ügy, az euró fennmaradása érdekében egyes országok népeivel meghozattak, akkor kerül csak igazán veszélybe az Európai Unió, akkor tényleg fellázadhatnak ellene az európai népek!

De tegyük fel, hogy meghosszabbítják az euró létét – a fiskális paktum, az új pénzügyi mentőalap, a bankunió révén.

Ettől azonban még Németország, Hollandia, Finnország, vagy néhány más, viszonylag sikeres, övezetbeli, illetve uniós ország adófizetői bizonyosan tapasztalni fogják, hogy helyzetük, gyerekeik helyzete, nemzetgazdaságuk helyzete folyamatosan romlani fog egy végső soron abszolút bizonytalan kimenetelű, legfőképpen jogilag több mint kétes értékű, leginkább pedig antidemokratikus eszközökkel fenntartott vállalkozás véghezvitele érdekében.

Z. P. : Milyen megoldás mellett áll ki?

G. B.: Szinte bizonyosan lehetetlen fenntartani az Uniót jelenlegi formájában. A politika, különösen a német politika, mégis a lehetetlenre vállalkozik. Eközben nem észleli, hogy olyan elvek fenntartása érdekében teszi ezt, amely elveket a cél elérése végett megsért – folyamatosan és egyre intenzívebben. Az Uniót akarja menteni, azt akarja erősíteni, ám közben annak, az Unió hitelének és saját maga hitelességének rombolására kényszerül. Senki sem akar persze rosszat, csakhogy mindebből semmi más nem jöhet ki, csak rossz.

Még egyszer azt vagyok kénytelen mondani, hogy nincs jó megoldás. Csak rossz.