otmar issing
szept.
5
2013

Nyugalomra semmi ok

Súlyos összeurópai jogi bizonytalanságok veszik körül az eurózóna mentését szolgáló lépéseket, amelyek bármikor súlyos válságot okozhatnak megint. Az Európai Központi Bank volt irányító közgazdásza, a bank egyik ex-vezére, a Center for Financial Studies nevű pénzügyi agytröszt elnöke, Franciaország és Németország legmagasabb tudományos kitűntetéseinek birtokosa, Otmar Issing az alapblog.hu-nak adott interjúban jelzi, hogy a felszín alatt meghúzódó problémákat hazájában, Németországban is szőnyeg alá söprik a most zajló választási kampányban, s ebből is nagy bajok származhatnak a későbbiekben.

 

Issing a dél-európai országok bajait egyebek között a roppant káros kulturális beidegződéssel is magyarázza, vagyis a politika és a gazdaság főszereplőinek homályos, kliens-alapon működő összefonódásával.
Az interjúalany kifejti, hogy az euró mint fizetőeszköz a legcsekélyebb mértékben sincs és nem is volt soha veszélyben, az Európai Központi Bank viszont az utóbbi időben – részben politikai nyomásra – kénytelen volt túl messzire menni a piaci beavatkozásaival. Issing szerint jó esélye van annak, hogy Magyarország is követi Szlovákiát és a balti államokat, több érdeke fűződik az euróhoz való csatlakozáshoz, mint a kimaradáshoz.

Zentai Péter: A jelek szerint a piacokon megszűnt az idegesség az eurózóna jövője miatt. Ezt a problémakört „kipipálhatjuk”?

Otmar Issing: Nem, a fundamentális probléma továbbra is fennáll. Így azt kell felelnem, hogy a krízis az eurózóna körül bármikor kiújulhat. Az európai monetáris unió alapelvei és a kríziskezelés közti alapvető konfliktus nem oldódott meg. Ahogy kezelni kellett, illetve kell továbbra is Görögország vagy Ciprus szinte csődhelyzetét, az alapjaiban mond ellent annak az elvi, politikai bázisnak, hogy a zóna tagjai szuverén gazdaság- és pénzügypolitikát folytatnak, eladósodottságukért csak és kizárólag ők felelnek. A monetáris uniónak az az alapvetése sérül két éve látensen és valóságosan, hogy a többiek nem vállalják át, nem segítik leírni, eltűntetni az önhibájából súlyos bajba került társállam adósságát. Ez csak olyan unió keretei között legitim, amit fiskális uniónak nevezünk, ahol közös a tagállamok költségvetési politikája. De ilyen unió nem létezik papíron.

 

Ön egyébként a fiskális uniót tartaná most első számú célnak?

A probléma ezzel a következő: az egységesített költségvetési politika, pénzpolitika teljes politikai unió nélkül nem működhet a gyakorlatban. Csakhogy a tagállamok láthatóan „itt és most” ezt nem akarják. El tudja képzelni például, hogy Franciaország – bárki legyen is annak elnöke – beleegyezne, hogy nem Párizsban, hanem Brüsszelben jelöljék ki a pénz- és gazdaságpolitikáját, külpolitikáját? Elképzelhetetlen – legalábbis egyelőre. Most ott tartunk, hogy a zóna tagjainak többsége nemet mond a szoros fiskális unióra, mert az együtt járna a nemzetállami szuverenitásuk feladásával. A közvélemény sehol nem akar ilyet. A távoli jövőben talán igen, de most még bizonyosan nem.
Viszont a kríziskezelés során folyamatosan sérülnek a létező monetáris uniót szabályozó jogszabályok. Ezáltal a mentési, a zóna egyben maradását szolgáló beavatkozásoknak nincsenek demokratikus alapjai. Ez óriási rizikó.

 

Emiatt is erősödnek az ellenérzések az egész Európai Unióval szemben, erősödnek a nacionalista hangok. Nagy-Britanniának kezd elege lenni az egészből, és nem csekély eséllyel le is válna az Unióról. Nem világos, hogy a mi közép-kelet-európai térségünk némely tagja nem fog-e ugyancsak beindítani olyan folyamatokat, amelyek hozzájárulnak az Unió széteséséhez.

Én is így látom, érzékelem ezeket a veszélyeket. E tekintetben azonban tegyük félre Nagy-Britanniát, ott a motívumok és azok gyökerei merőben eltérőek a többiekétől. De Nagy-Britannia esetében is elmondható ugyanaz, ami a monetáris unió 17, a jövő évtől kezdődően 18 tagállamáról, hogy közvéleményük nagyobbik hányada nemet mond a szuverén pénzpolitika feladására, ezeket a kompetenciákat nem akarják egy központi európai kormány hatáskörébe „transzferálni”. Kétségtelen, hogy erősíti a nacionalista politikai irányzatokat, illetve a jobboldali és baloldali szélsőségek befolyását az a „vízió” is, hogy megszűnhetnek a nemzetállamok. Ámde egy-egy nemzeten belül a többség alapvetően nem szélsőséges, nem nacionalista, viszont nyilvánvaló, hogy ezúttal az átlagember – legyen szó bármely tagállamról – tényleg nem híve a nemzetállamiság feladásának. Nem látja be, miért kellene az általa befizetett adókból, az ő pénzéből más, a „klub” szabályait korábban folyamatosan megsértő nemzetállamok nehézségeit rendezni.

 

Roppant befolyásos, a német politikai vezetőket személy szerint jól ismerő német polgárként mit érzékel: a rövidesen sorra kerülő választások nyomán várható-e új lendület Berlinből ezen konfliktusok megoldása érdekében?

A legerősebb német pártok – a jelenlegi kormány és annak ellenzéke egyaránt – évek óta következetesen az európai integráció elmélyítését támogatja. Csakhogy kénytelenek voltak észlelni, hogy ezen a téren „kicsúszott” mögülük a választói bázis. Németországban sem akarja a közvélemény nagy része az adósság-átvállalásokat, hogy az országukban megtermelt pénzek tekintélyes részéből más országokat lehessen eltartani. Az eurózóna problematikáját a választási kampányban tulajdonképpen a szőnyeg alá söpörték. Rendkívüli érdekkonfliktusok húzódnak meg a német gazdaságon belül is: a nagyipar inkább érdekelt a pénzügyi összefonódások mélyítésében, a német gazdaság magját képező kis- és középvállalati szektor viszont masszívan ellenzi a mélyítést.

 

A piaci fejlemények az utóbbi időben nem tükrözték vissza azokat a drámainak tetsző konfliktusokat, amelyeket felfest az eurózóna köré. A hónapokon át tartó tendenciaszerű árfolyam-emelkedések, a vállalati vezetők óvatos optimizmusa, az eurózóna tagállamaiból érkező makroadatok alapján azt mondhatja az ember, hogy véget ér a válság. A meghatározó piaci szereplők nyilván úgy gondolják, hogy Németország és a többi irányt mutató ország, illetve Brüsszel egyszerűen egyetlen tagállamot sem fog veszni hagyni, kerüljön az bármennyire súlyos helyzetbe is.

Én is így látom. Valójában nagyon törékeny a helyzet, pillanatok alatt megfordul a kocka, ha – tegyük fel – Görögországból vagy bármely más tagállamból nagyon rossznak ítélt hírek érkeznek. A tekintetben azonban megalapozott a piaci nyugalom, hogy senki sem látja veszélyben magát az eurót. Jómagam, aki tevőlegesen részt vehettem a közös európai pénz megalkotásában, mindig, még a legválságosabb időkben is bizonyos voltam benne, hogy az euró nincs veszélyben. Hiszen az indulástól kezdődően annak árfolyama – minden értelemben – folyamatosan emelkedett, ma abszolút biztos helye van a nemzetközi pénzügyi rendszerben, a dollár mellett a második legfontosabb fizetőeszköz a világon. Egy nagyon erős, nagyon stabil deviza.
És hozzáteszem: az euró fölött „anyáskodó” Európai Központi Bank ma a világ, mindenesetre Európa messze legtekintélyesebb, leghitelesebb intézménye. Meghatározó szerepet játszott a válságkezelésben.
Más kérdés az eurózóna egységének a helyzete. Az volt és lehet is még komoly veszélyben. Mondom ezt annak ellenére, hogy szerintem a zóna hosszabb távon nem szűkülni, hanem bővülni fog. Mindent egybevetve szinte biztos vagyok benne, hogy Magyarország, Csehország, Lengyelország követni fogja Szlovákiát és a baltiakat. Ez a normális, mert egyébként „elhúznak” mellettük, sebesebben és biztonságosabban tudnak ugyanis fejlődni az eurós tagállamok – persze csakis a normális időkben. A válságos periódusokban ez korántsem biztos.

 

De ma azt tapasztaljuk, hogy Európa legsúlyosabb helyzetben lévő országai éppen olyanok, amelyek tagjai a zónának: Görögország, Portugália, Spanyolország…

Így van. Mert megtehették, hogy fittyet hánynak a monetáris unió alapszabályaira. Pillanatnyilag a belső reformoknak, a szabályokhoz való visszatérésnek nincs alternatívája, mert egyébként szétesik az eurózóna. Bármit jósolnak is a piaci szereplők, Németország már képtelen lenne alapvetően hozzájárulni például Franciaország vagy Olaszország megmentéséhez, ha ezekben az országokban drámaira fordulna a belső pénzügyi helyzet. Ki kell mondani: a krízis ismét kitörhet. Ennek csak gyors, drasztikus, hiteles reformok végrehajtásával tudják elejét venni a „gyanús” országok.
Egyébként nem lehet szó nélkül hagyni, hogy azokat az országokat kerülgetik nagy problémák, amelyekben a politikai hatalmat hagyományosan egymással összefonódott csoportok birtokolják. Az hozna „megváltást” nem csak saját maguk, hanem egész Európa számára, ha véget mernének vetni mindenütt a szabad versenyt kliensi alapon korlátozó rendszereknek. Persze ezen szisztéma mögött sok évtizedes, sőt évszázados kulturális hagyományok is meghúzódnak. De akkor is: az ilyesfajta sajátságos kulturális tradíció továbbélése Európa jövőjét veszélyezteti és egyes államok vesztét okozhatja.

 

Az előbb méltatta az Európai Központi Bank szerepét. E bank létrehozásában Ön igencsak jeleskedett, Ön volt az első chief economistja (fő közgazdásza). Vajon az EKB nem sértette-e meg az elmúlt néhány évben a monetáris unió alapelveit azáltal, hogy kötvényeket vásárolt, hogy egyre keményebben interveniált a piacokon?

Az EKB törvényes és meghatározó feladata kétségtelenül nem egyéb, mint hogy őrködjön az árstabilitás fölött. Ennek a feladatnak az EKB mindig maradéktalanul megfelelt. Csakhogy a válság kitörése nyomán – részben politikai nyomásra – szélesítenie kellett szerepvállalásait. Ez helyesnek bizonyult gyakorlati szempontból. De e beavatkozásoknak a legitimitása – a monetáris unió lefektetett jogi alapjait figyelembe véve – vitatható. Ez kétségtelenül veszélyeket hordoz magában.

 

Amikor az EKB-ra nehezedő politikai nyomásról beszélnek világszerte, akkor kimondva- kimondatlanul arra céloznak, hogy az EKB a német kormány és a Bundesbank, a német jegybank kezében van valójában…

Engedje meg, hogy nyersen fejezzem ki magam: ez egy óriási hülyeség. Az EKB létezésének eddigi történetében csak és kizárólag nem németek (először egy holland, majd egy francia, most pedig egy olasz) kerültek az elnöki székbe. Mondhatja erre persze bárki, hogy ez csupán formalitás. De nézzük a tartalmat: az EKB mandátuma, működtetése az EKB tagállamaiból eredeztethető. A jogosítványokat a tagállamok parlamentjei hagyták jóvá. Az EKB kormányzótanácsában minden tagállam egyforma jogokkal rendelkezik, a döntéseket közösen hozzák. A kamat- és egyéb döntések megtörténte után az EKB elnöke azonnal a nyilvánosság elé áll és minden részletről beszámol. Az EKB struktúrája valóban hasonlít a Bundesbankéhoz, de emögött az húzódik meg csupán, hogy a német szövetségi bankot sikeres, hatékonyan funkcionáló mintának ismerték el egész Európában egy szintén szövetségi, föderatív összeurópai szisztéma működtetésére.

 

Mikor vet véget az EKB a zéró kamatpolitikának, és az egyéb nem szokványos beavatkozásoknak?

Noha a csaknem nulla kamatok kétségtelenül elkerülhetetlennek bizonyulnak egy tartósan recessziós környezetben, mégis amondó vagyok, hogy inkább előbb, mint utóbb ezzel a gyakorlattal fel kell hagyni Európában. Intő példa Japán esete. A mesterségesen, mindenáron és túl hosszasan minimumon tartott alapkamat álgazdaságot képes kreálni. Elkendőzi a reális piaci helyzetet, normális körülmények között fel nem vállalható kockázatok elfogadására csábít, egyre veszélyesebb öncélú műveletek bevállalására ösztönöz bankokat, más pénzügyi intézményeket, megbízhatatlanná teszi a nemzetgazdaságok valós állapotát leképezni hivatott makroadatokat. Szerintem közelegnie kell a kamatemelések idejének.