Anton Hemerijck
okt.
22
2013

Nyugat-Európa alkonya?

Betört Nyugat-Európába is a szociális válság, s ennek következményeként a nacionalizmus is. A sokunk által pozitív modellként emlegetett kis északnyugat-európai országokban, mint például Hollandiában, ha most tartanának választásokat, egy szélsőséges, nacionalista párt győzedelmeskedne. Az unióellenes hangok egyre erőteljesebbek Franciaországban, Finnországban, sőt Németországban is. Ha ez így folytatódik, tényleg széteshet az Európai Unió – figyelmeztet az alapblog.hu-nak adott interjúban Anton Hemerijck, a University of Amsterdam dékánja, egyszersmind rektorhelyettese.

A gazdasági- és szociális tudományok egyik legtekintélyesebb szakértője szerint az ellenszer már nem lehet egyéb, mint egy ugyanannyira kemény, határozott összeurópai politikai, gazdasági beavatkozás, mint amilyet a monetáris, pénzügyi krízis sikeres orvoslásával végzett el az Európai Központi Bank (EKB). Az ilyen közös európai beavatkozások elfogadásától azonban egyelőre nagyon ódzkodnak a nemzeti kormányok, mert a nacionalista pártok sikeresen elhitették az egyes európai országok közvéleményével, hogy nemzeti kereteken belül kell keresni a megoldást.

A lényeg itt és most: a válság szociális és politikai dimenziója megállíthatatlannak tűnően terebélyesedik.

Zentai Péter: A pénzügyi válság kirobbanása után vagyunk immár öt évvel. És mégis, mintha most készülne „berobbanni” az igazi, mindenkit érintő bomba: a szociális válság és vele együtt a politikai is. Ha igazam van, akkor hallatlan fáziskésés megy itt most végbe…

Anton Hemerijck: Vélhetőleg sikerült megmenteni az eurót és vele együtt az európai pénzügyi rendszert. Ez történt az elmúlt öt év erőfeszítéseinek köszönhetően, ám mindennek egy Európa egészét érintő szociális zuhanás az ára. És sajnos azt is érzékelni lehet, hogy ezt a zuhanást nem képes megállítani az eddig gyógyszerként alkalmazott gazdaságnövekedést célzó stratégia. Mert mindenki csak és kizárólag a pénzügyi stabilitásra fókuszál vagy arra kényszerül. Úgyhogy ez a problémakör valójában most kezd politikai vetületet kapni – Nyugat-Európában is. Törnek előre az unióellenesek. Hogy igazuk van-e vagy sem, annak nagyon komoly „stressztesztje” lesz a jövő évben: az európai választás. Egyrészt addig tovább mélyülhet a szociális válság, másrészt tippem szerint fergetegesen jól fognak szerepelni a radikális, főként radikálisan jobboldali erők.

Magyarázza meg, miként történhet ez meg – feltéve, hogy megtörténik – olyannyira különböző országokban, mint amilyen az ön hazája, Hollandia illetve mint amilyen az enyém, Magyarország?

Kétségtelenül lényegiek a különbségek a gazdasági, pénzügyi veszélyeztetettséget illetően: hiszen az Unió országainak egy része súlyos adósságcsapdában vergődik, mint például Görögország vagy Olaszország, más részük pedig, például Németország vagy Hollandia komoly hitelképességgel bír, hiszen mi vagyunk a hitelt nyújtók. És mégis! A dolgok lényegében a politikai, közéleti színpadon szinte minden uniós országban ugyanarról szólnak: törnek előre a nacionalisták. Őszintén szólva, egészen drámai, 60 éve példátlan a helyzet e tekintetben.

Ezt egyszerűen nem értem. Vegyük példaként az Ön hazáját. Ha valahol, akkor éppen Hollandiában kellett, hogy a legjobban meggyökeresedjen a multikulturális világ, a kozmopolita, európai hozzáállás. Amióta az eszemet tudom, Hollandia mindig nagyon sokféle nemzetiség, vallás otthona volt. Nacionalizmus Hollandiában?

Az bizonyos, hogy ebben az országban évszázadokon át békében, együttműködésben tudtak együtt élni katolikusok és protestánsok, később a bevándorlók és a meggyökeresedett hollandok. Viszonylag hosszú időn át tényleg jól funkcionált a „multikulti” társadalom. De ez most egy új helyzet. A közvélemény érzékeli, hogy a politikai elit nem tud mit kezdeni a válság szociális dimenzióival, például a fokozódó munkanélküliséggel. Ilyen szituációban a – nevezzük így – szélsőjobboldal sokkalta jobban tudja mozgósítani a fő célcsoportját: a fehér közép- és főként a létszámban gyarapodó alsó középosztályhoz tartozókat. A szélsőjobboldal üzenetében folyamatosan meghúzódik valami nacionalizmus. Ami persze össze sem hasonlítható a kilencszázhúszas-harmincas évek véres nacionalizmusával; Gert Wilderst (a holland radikális jobboldal vezetőjét) természetesen nem szabad egy lapon említeni az egykori fasisztákkal. Viszont az, amit ő és a többi nyugat-európai országban a hozzá hasonló üzenetekkel előállók mondanak és csinálni akarnak, az bizony rendkívüli módon hátráltatja a szükségesnek tetsző összeurópai megoldást a szociális válságra. Ők ugyanis alapjaiban elleneznek mindenféle páneurópai választ, s e meggyőződésük találkozik a közvélemény egyre nagyobb hányadának véleményével. Olyannyira, hogy Wilders Hollandiában vagy Le Pen asszony Franciaországban mára a legnagyobb támogatást maguk mögött tudó politikusokká váltak! Ebből az következik, hogy most már a nem szélsőséges erők, a politikai centrumhoz tartozók sem mernek előállni az európaiságot középpontba állító kampánnyal, sőt igyekeznek átvenni a nacionalisták szövegeit. Ez a szituáció megbénítja a hatékony válságkezelést, mert az viszont nem működhet nemzeti keretek közé szorítva.

Ön tudja, milyennek kellene lennie annak a bizonyos szociális, illetve politikai válságkezelésnek, amely páneurópainak nevezhető?

A monetáris probléma ugyebár megoldódni látszik. Az euró jogosan, megalapozottan tekinthető megmentett pénznek. Miért is? Azért, mert az Európai Központi Bank olyasmire vállalkozott, amire két évvel ezelőtt még gondolni sem lehetett: veszélyeztetett országok államkötvényeit kezdte vásárolni, új pénzek nyomtatásába kezdett, és közölte, hogy akár a végtelenségig kész az ilyesfajta – korábban elképzelhetetlen, néhol egyenesen alkotmányba ütközőnek is nyilvánított – beavatkozásokat folytatni. Ez megnyugtatta a piacokat. Viszont itt a fiskális probléma, ami függőben maradt. A nemzeti költségvetések a nemzeti alkotmányok foglyai. Ami kezd jól működni, az az egységesedő monetáris politika. Viszont arra is égető szükség lenne már, hogy biztonsági háló vegye körül a rossz bankokat, és legyen egy másik biztonsági háló a kormányzati költségvetések és a rossz bankok kapcsolatrendszere felett is. Ennek a közös fiskális politikának a hiányát immár mindenki érzékeli. Viszont nem csekély kilátás van arra, hogy a németországi nagykoalíció létrejöttét követően, ha nem is a németek által kezdeményezetten, de kialakul egy összeurópai fiskális, a nemzeti költségvetéseket összekötő szisztéma, egy fiskális unió. Lehet, hogy ez másként nem fog menni, csakis közös európai kötvények kibocsátása révén – bár ez tényleg inkább a jövő zenéje. Mindenesetre olyan döntésekre kerülhet sor, amelyek adósságátvállalásokban öltenek testet. Még akkor is, ha az ilyesmi egy sor nemzet, például Németország alkotmányába ütközik. De erre mondom, hogy az is sok helyen alkotmánysértő volt és uniós alapokmányoktól idegen, amit egy éve csinál az Európai Központi Bank! De ebbe mindenki beletörődött, sőt tulajdonképpen mindenki tetszését elnyerte. Ha tehát tudjuk, hogy a szociális és az abból fakadó politikai válság egyre mélyül és összeurópai dimenziót kap, akkor valami újabb, ugyancsak óriási jelentőségű, gyors és radikális összeurópai lépést kell megtenni. Ahogy az Egyesült Államokban Obamáék felismerték, hogy nincs más alternatíva a társadalmi dráma kialakulásának megakadályozására, mint a FED-del összehangolt pénznyomtatás és erőltetett gazdaságnövekedési program beindítása, úgy ilyesmit lesz kénytelen tenni Európa is. Nagyon nagy baj, hogy az északnyugat-európai országok, élükön Németországgal a pénzügyi-költségvetési stabilitásnak messze nagyobb prioritást adnak, mint a gazdasági növekedésnek. Kezd ugyanis beigazolódni, hogy ez a hozzáállás egyre csak növeli a munkanélküliek számát, miáltal a szociális helyzet durván romlik és törnek előre az Uniót alapjaiban támadó politikai erők. Ez Európa destabilizálódását jelenti!

Nálunk a kormány azt válaszolja a kihívásokra hatékony választ váró lakosságnak, hogy a jelen helyzetben nemzeti keretek között kell cselekedni. Ha Európa, az Unió – ahogy ezt Ön is érzékelteti – jelenlegi felépítésében nem képes határozott, eredményes feleletet adni, akkor majd cselekszünk mi, magyarok a magyar emberek érdekében. Nem gondolja, hogy tényleg ez a helyes hozzáállás most egy felelős, aggódó európai kormány részéről?

Egy kormánynak persze, hogy az a feladata, hogy lenyugtassa a kedélyeket. Ha megteheti, akkor ezt a nemzeti megoldások hangsúlyozása mentén teszi. Nagy-Britanniában is ezt csinálja a kormány. De sem Magyarország, sem Nagy-Britannia nem tagja az euróövezetnek, mindkét kormánynak tényleg nagyobb a mozgástere, mint például nekünk, hollandoknak, és a többi euróövezeti kormánynak. Mert a monetáris és részben a költségvetési politika az EKB ellenőrzése alatt van. Itt képtelenség valamiféle külön nemzeti megoldásról beszélnie egy kormánynak – pénzügyi, fiskális problémák kapcsán. Ugyanakkor mégis egyaránt sújt bennünket: euró- és nem euróövezetbeli uniós országokat a szociális krízis. Ezt már nem lehet nemzeti keretek között megúszva megoldani, mert a nemzetgazdaságok önállóan életképtelenek a megfelelő növekedési ütem hiánya miatt, ha nem teremtődik megfelelő számú új munkahely a húzó gazdaságokban és egy sor régi megsemmisül, akkor ez növeli más, a kevésbé húzó országok helyzetének drámaiságát. Átlagosan csaknem háromszázalékos növekedést kellene mihamarabb produkálni a vezető nyugat-európai országokban. Valójában ez nem elérhetetlen és nem is olyan túlzottan erős növekedési ütem. E tekintetben szerencse, hogy az öregedő népesség miatt viszonylag nem nagyszámú munkanélkülinek kell visszajutnia vagy bejutnia a rendszeres munka világába. És tulajdonképpen ez megoldható egy erőteljesebben növekedéscentrikus összeurópai programmal.

És mi legyen a bevándorlókkal? Minél többen vannak, annál kedvezőbb pozícióba kerülnek az unióellenesek, a radikálisok, szélsőségesek…

Olyannyira, hogy ha ma tartanának választásokat a hazámban, akkor Wilders pártja győzne. Viszont – egyelőre – bizonyosak lehetünk benne, hogy ez esetben összefognának a centrum pártok, a közép bal és a közép jobb erők, nagy koalíciót hoznának létre és így, együtt szerény többséget élvezve ugyan, de megakadályoznák Wilders hatalomra kerülését. Ez a fajta alternatíva egyelőre létezik minden euróövezetbeli országban. Ezt messzemenően igazolták a legutóbbi görögországi választások, amelyeken a várakozásokkal ellentétben a legvégén mégsem tudtak győzni az unióellenesek, a fasiszták, illetve a szélsőbaloldaliak. Azért nem, mert a jelek szerint bármennyire is kezd elege lenni az embereknek a „nagy európai szövegekből”, a legvégén mégis azt akarják, hogy fennmaradjon mind az euró, mind az Európai Unió. De ha nincs növekedés, nincs új munkahely, akkor záros határidőn belül, nagy hirtelen betelhet a pohár… Szóval a bevándorlás problémáját is egy növekedést serkentő európai méretű politikai-, pénzügyi- és gazdasági programmal lehetne kezelni. A bevándorlás nem a harmadik világból érkezők növekvő száma okán vált igazi nagy gonddá, hanem amiatt, hogy beindult a kelet- és dél-európaiak tömeges beözönlése a nyugat-európai, észak-európai országokba. Az északiak-nyugatiak tehát az igazi, az egzisztenciájukat fenyegető kihívást a más uniós országokból érkezőkben látják! Ez az egyik magyarázata az unióellenesség erősödésének. Ezt a problémát végképp lehetetlen nemzeti alapon kezelni. Ugyanakkor kimondottan népszerűvé válhat mind a befogadó, mind a munkaerőt exportáló országokban, ha az északiak-nyugatiak közreműködnek a déli és keleti uniós tagállamok munkahelyteremtést segítő növekedésének beindításában. De ehhez nálunk, tehát a hitelező, a gazdagabb EU-országokban is keményen serkenteni kell a gazdasági élénkülést. S ehhez szintén nélkülözhetetlen az összeurópai beavatkozás.