Olcsóbb az élelem vagy sem?

Hat éves mélyponton a globális élelmiszer-árindex, és idénre sem várható, hogy a folyamatos áresést említésre méltó emelkedés váltja fel a gabonák, a hús, a cukor, a tejtermékek piacán, legfeljebb némely növényi olaj drágulhat a következő hónapokban. És mégis élelmiszerár-inflációt szenved el egy sor ország lakossága. Az okokat magyarázza az alapblog.hu olvasóinak a FAO, az ENSZ élelmezési-mezőgazdasági szervezetének közgazdásza, az iráni származású Abdolreza Abbassian. Egyik legfőbb üzenete: a közel- és közép-keleti térséget sújtó szárazság, az ottani vízhiány gyorsuló és egyre veszélyesebb társadalmi gondokat okoz, olyanokat, amelyeket Európa is nagyon meg fog sínyleni. A térség vidéki területeiről óhatatlanul a nagyvárosokba, onnan pedig Európába fog menekülni a lakosság egyre nagyobb hányada.

 Zentai Péter: Miközben a FAO által havi rendszerességgel közzétett globális árindexek hosszú ideje tendenciaszerű és nem is csekély mértékű áresést jeleznek, addig a napi hírek arról szólnak, hogy például Oroszországban, Brazíliában, Kínában, az arab világban, Afrikában folyamatosan drágulnak az élelmiszerek. Mi erre az ellentmondásra a magyarázat?
Abdolreza Abbassian: Az egyik ok az amerikai dollár árfolyamának tartós emelkedése, a másik pedig, hogy rengeteg országban, főként a fejlődő világban a helyi aktuális természeti illetve a hagyományokon is alapuló politikai körülmények, nem pedig a világpiaci fejlemények határozzák meg az alapvető élelmiszerek árát.

Különösen izgalmas ellentmondás, hogy az erősebb országok közül ott alakult ki élelmiszerár-infláció, amelyek maguk is nyersanyagtermelők és -exportőrök, részben élelmiszerexportőrök is!
A keresztárfolyamok változása illetve az általános világpiaci nyersanyagár-zuhanás miatt. A legnagyobb, legfontosabb exportőrök: az oroszok, a brazilok, az afrikaiak, az arabok pénzei legalább harminc-negyven százalékkal leértékelődtek a dollárral szemben – másfél-két év leforgása alatt. S mivel a globális kereskedelemben alapvetőnek számító gabonát, takarmányt, növényi olajakat, húst, tejtermékeket, cukrot – mint minden más nyersanyagot – dollárban mérik, így ezek a cikkek félelmetesen megdrágultak az olyan importőrök számára, akiknek a helyi fizetőeszköze komolyan leértékelődött.

Erőteljesebben értékelődtek le az ő pénzeik, mint amennyivel a világpiaci élelmiszerárak estek?
Az említett élelmiszer árucsoportok – melyek meghatározók a globális export-importban – húsz százalékkal lettek olcsóbbak egyetlen év leforgása alatt. 

És ez így megy már jó ideje!
Öt éve folyamatosan zsugorodnak az élelmiszerárak – dollárban számolva. Jóllehet most februárban már nem mutatkozott érdemleges esés januárhoz képest, csak stagnálás, de még így is mintegy 15 százalékkal voltak lejjebb az exportárak, mint tavaly februárban.
A tendencia az idén is folytatódik, de – ha csak nem történik valami rendkívüli természeti dráma, esetleg globális kihatással bíró társadalmi felfordulás-sorozat – az áresés üteme gyengülni fog.

Miért nem tudnak végre beindulni az árak?
Főként a hatalmasra duzzadt gabona-, növényi olaj-, tejtermék- és húskészletek miatt. Egyes olajfajtáknál, mindenekelőtt a pálmaolajnál van ugyan némi áremelkedési potenciál, mert a termelés egyre nagyobb hányadát – főként Brazíliában – a mezőgazdaságból az ipari felhasználás, a biodízel irányába tolják. A hús esetében az veti vissza az áremelkedés lehetőségét, hogy a legfőbb fogyasztó, importáló országokban továbbra is stagnál a gazdaság, nincs érdemleges fogyasztás-élénkülés.

De a világpiaci áresést a lakosság, a fogyasztó szinte sehol sem érzékeli.
Ön téved. A nyugati világban éppen a világpiaci árak lemorzsolódása miatt nincs infláció. A tény az, hogy a nagy (élelmiszer)exportőrök és importőrök közül az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Kanadában, az Európai Unió legtöbb országában a helyi élelmiszerárak igenis leképezik a világpiaci tendenciákat. Tehát ott, ahol a leginkább transzparens a helyi piac, ahol a legcsekélyebb mértékű a fogyasztók vagy a termelők mesterséges, manipulatív támogatása.
Példának okáért: míg a világpiacon folyamatosan és erőteljesen zsugorodott évek óta a hús ára, addig az Kínában egy év alatt – az állami beavatkozások nyomán – harminc százalékkal nőtt. Más a helyzet Dél-Afrikában, ahol a példátlanul hosszú időn át tartó szárazság drágította meg a kukoricát, rajta keresztül az egész élelmiszerpalettát és nem csak ott, hanem az egész kontinensen, mivel ez az ország takarmány, főként kukorica tekintetében és húsban is Afrika legfőbb élelmiszerellátója. De az időjárási viszonyok miatt már maga Dél-Afrika is kukorica-behozatalra szorul. Csakhogy fizetőeszköze időközben erőteljesen leértékelődött a dollárral szemben: a keresztárfolyam-változás és a természet együttesen nyomta fel ott és közvetetten egész Afrikában az élelmiszerárakat.

A szegény országoktól talán éppen ezért nem is kellene számon kérni, miért nem érvényesítik a világpiaci árakat, miért szubvencionálnak.
A történelmi, politikai, társadalmi tapasztalatok nem igazolják az Ön nézetét. Amikor a helyi politika a termelőknek akar kedvezni a szubvenciókkal – a lakosság kárára –, ugyanúgy véres társadalmi robbanások törnek ki jó eséllyel, mint fordított esetben: midőn – úgymond a lakosságot védendő – a parasztok munkáját teszik ráfizetésessé, értelmetlenné. Egymástól eltérő okokból ugyan, de a mesterséges állami beavatkozások miatt, mindkét esetben olyan éhséglázadások valószínűsíthetők, mint amilyenek végig söpörtek egész Észak-Afrikán és más arab országokban az úgynevezett Arab Tavasz idején.

A dolgok ilyesfajta véres, tragikus elfajulásáig – feltételezem – az vezet leginkább, hogy ezen országok eleve diktatúrák.
A diktatúrák működését kétségtelenül természetszerűleg jellemzi a manipuláció, a gazdasági voluntarizmus és az, hogy a hatalom bebetonozása érdekében a diktátorok megosztják a társadalmi csoportokat: egymás ellen fordítják a termelőt és a fogyasztót. A viszonylag átlátható, követhető és manipulációktól mentes piaci – demokratikus – viszonyok ellenben tompítják hosszú távon a feszültségeket. Időjárási szélsőségeknek, világpiaci ingadozásoknak önmagukban véve nem lenne szabad társadalmi feszültségeket okozniuk.

Szíriában viszont az éveken át tartó szárazság okozta élelmiszerár-robbanás hozzájárult egy olyan polgárháború kirobbanásához, amelynek egyik legborzalmasabb következményét, a félelmetes nagyságú menekültáradatot, Európa is megszenvedi.
A háttérben igazából a vízhiány állandósulása jelenti a legfőbb problémát. Ez nemcsak Szíriát sújtja, hanem Törökországot, Irakot is, az egész Közel- és Közép-Keletet. Az én szülőhazámban, Iránban vidékről évente milliók vándorolnak a nagyvárosokba, főként Teheránba, mert a föld kiszáradóban van, egyre inkább ellehetetlenül a mezőgazdasági művelés, az állattartás. A városok felduzzadása napról napra növeli a társadalmi robbanások kitörésének veszélyét. A közös vízgazdálkodás: az érintett államok közötti vízelosztás hiánya háborúkkal fenyeget. Emiatt rendkívüli embertömeg jelenhet meg a következő években egyrészt a térség nagyvárosaiban, fenntarthatatlanná téve az ottani életet, másrészt e tömegek egyre nagyobb hányada készül elvándorolni, kivándorolni, elmenekülni Európa felé.