simon tilford2
máj.
22
2013

Orbán? Cameron? Klaus? – elszigetelődtek

Kilátástalan küzdelemre vállalkozik, aki szembeszegül a német kormánnyal. Merkelék mögött nem csak a gazdag északnyugat-európaiak sorakoztak fel, hanem a lengyelekkel az élen a baltiak és a szlovákok is. Az egyik legbefolyásosabb európai agytröszt, a londoni Center for European Reform (CER) fő közgazdász-stratégája azt mondja az alapblog.hu-nak adott interjújában, hogy noha ténylegesen létezik egyfajta konfrontáció a bajban lévő dél-európaiak és a németek között, ez kizárólag gazdasági, pénzügyi téren mutatkozik meg, ennek semmiféle ideológiai, geopolitikai vetülete nincs. Ráadásul a friss felmérések is jelzik, hogy az európai emberek többsége ragaszkodik az Unióhoz, illetve az euróhoz.

A nagy dél-európai országokban nincs nyoma komoly nacionalista vonulatnak, valamiféle anti-Európa hozzáállásnak. Ez alól Nagy-Britannia, Csehország és Magyarország képez kivételt, viszont egymástól nagyon eltérő motívumok mentén. Ezen országok eurószkeptikus vezetői mind elszigetelődnek. Simon Tilford az interjúban egyebek között kifejti, hogy az Európai Központi Banknak (EKB) a jelenlegihez képest is sokkal agresszívebben, a japán és az amerikai jegybankokhoz hasonlóan kell küzdenie a defláció ellen azért, hogy komoly keresletbővülés és infláció generálódjék – első körben Németországban. Európában abba kell hagyni az adósságokat cseppet sem csökkentő, a gazdaságot nyomorgató megszorításos politikát.

Zentai Péter: Európa-szerte lázadozik a közvélemény, sőt néhány kormány is kezd a németek vélt, vagy valós diktátumpolitikája ellen fordulni. Nem lesz ebből szabályos, igazi lázadás Németország ellen?

Simon Tilford: Franciaország, Spanyolország, Olaszország elitje és széles közvéleménye próbálja politikája megváltoztatására, a szigor enyhítésére bírni az Európában valóban meghatározó jelentőséggel bíró német döntéshozókat. De egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek kétségbeesett kísérletek csupán. A németek – az osztrákokkal, hollandokkal, skandinávokkal és a főbb kelet-európai országokkal a hátuk mögött – mindenképpen erősebbek.

Kelet-Európa is?

Lengyelországgal az élen, Litvánia, Észtország, Lettország, Szlovákia mindenben támogatják a német gazdasági-, pénzügyi- és politikai elképzeléseket. Ők ma Németország legmegbízhatóbb szövetségesei. Ugyanakkor a déli országok, amelyek leginkább ágálnak a németek diktátumai ellen, rendkívüli belső problémákkal küszködnek. Más szóval: erőtlenek. De a felszín alatt kétségtelenül meghúzódik egyfajta folyamatos konfrontáció a németek vezette „tömb” és a déliek „tömbje” közt.

Ön és általában a CER (Center for European Reform) több elemzője is, figyelemmel kíséri a magyar kormány különutas próbálkozásait, hogy mozgósítson, maga mögé állítson más uniós országokat. A magyar (kormányzati) üzenet a következő: Nyugat-Európa nemcsak gazdasági-, pénzügyi-, hanem erkölcsi értelemben is roppant súlyos bajban van. Az Unió fő problémája, hogy nem veszi figyelembe a benne tömörült országok nemzeti sajátosságait. Ez a vélemény hasonlatos a brit miniszterelnökéhez. Lehet, hogy ezáltal egyfajta szövetség alakulhat ki az így gondolkodó kormányok, például a londoni és a budapesti között?

Ennek nem tapasztalom a jelét. Először is: alapvetően más motívumok mentén beszél az Unió és Európa problematikájáról Cameron és Orbán. A kettő nem ugyanaz, sőt… Ugyanakkor bármennyire is nagy az elégedetlenség a németeknek tulajdonított megszorítások politikája ellen Spanyolországban és több más, főként dél-európai országban, e problémákat lényegében senki sem emeli ki gazdasági-pénzügyi összefüggéseiből: nem terelik át őket erkölcsi, pláne nem ideológiai területekre. Leszámítva némely görög városok utcáinak népét, a dél-európaiak körében végzett friss felmérések is azt jelzik, hogy mindenütt kimondottan erős a közvélemény, az egyszerű emberek elkötelezettsége az euró, az euróövezetben maradás, általában az európaiság mellett. Tüntetnek ugyan, de értik és érzik, hogy áldozatokat kell hozniuk, és valójában készek eme áldozatok meghozatalára. Sehol sincs lázadásos, forradalmi helyzet. És ahol csak e témát kutatják, egyszerűen sehol sem találni lényegi nyomát annak, hogy a jelenlegi feszültségeknek nacionalista vonulata lenne. Csak nálunk, Nagy-Britanniában, illetőleg Magyarországon és Csehországban vannak mérvadó, befolyásos politikusok és általuk befolyásolt széles társadalmi rétegek, akik az Unió értékalapjait vonják kétségbe. Persze mindhárom helyen egymástól eltérő motívumok és célok mentén! Nagy-Britanniában a friss mérések szerint a közvélemény jóval kevésbé Európa-szkeptikus, mint a Cameron-kormány. Az Unióból való kilépésről szóló népszavazáson a bennmaradás hívei kerülnének többségbe. Nagy valószínűséggel már csak azért sem tartanak ilyen népszavazást, mert Cameronék minden előjel szerint megbuknak a következő választáson, a Munkáspárt pedig újból Európa-barát politikába fog kezdeni. Mindenesetre mostanság annyiban közös a csehek, britek, magyarok „sorsa”, hogy mindhárom ország euró-szkeptikusai elszigetelődnek. A többi európai országban ugyanis nincs vevőközönségük az Európa-szkeptikusoknak – sem a társadalmakban, sem a nagypolitikában.

A piacok úgy viselkednek, mintha már a dolgok nehezén túljutott volna Európa. Mintha a németek által diktált szigor, a megszorítások politikája meghozták volna, vagy biztosan meg fogják hozni eredményüket. Hogy látja ezt? Megszűnt az életveszély az euró, illetve az euróövezet körül?

Nem szűnt meg. Továbbra is „benne van a pakliban”, hogy az övezet szétesik. Az Unió lényegi problémáit görgetik tovább anélkül, hogy alapvető megoldások születnének. Tovább kellene lépni – az euró, illetve az övezet egyben tartása céljából is – a föderáció irányába. Csakhogy a retorikán, a beszédeken kívül érdemi előrelépés nem történik. Még mindig csak halasztódik a BANKUNIÓ létrejötte. Holott ez meghatározó jelentőséggel bír az európai pénzügyi rendszer fennmaradása szempontjából és persze a föderációnak is alapeleme. Az a nagy baj, hogy a nemzeti kormányoknak nincs demokratikus mandátumuk, hogy minőségileg magasabb rendű egységbe forrjanak egymással. Látván a helyben topogást – azt kell mondanom, hogy igen, van esély arra – nem tudom persze, mekkora – , hogy az euró szétessen…

Jean-Claude Trichet (EKB volt elnöke) nemrégiben azt érzékeltette velem, hogy a felszín alatt szépen mennek előre a dolgok. Az euró iránti bizalom fundamentálisan erősödik, mert például az övezet minden bajban lévő tagállamában drámai mértékben javult a fizetési mérleg. Ez egyúttal bizonyítja, mennyire helyes a gazdasági és pénzügyi szigor és annak betartatása.

Trichet úrnak nincs igaza. A dél-európai országok fizetési mérlegei csak azért javultak, mert drámaian visszafogták az importot. Beszűkült a belső kereslet. Fizetési mérlegeket javítani nem művészet. Hiszen ahhoz csak egyszerűen le kell fojtani a kiadásokat. Ezt hívják megszorításnak. Minden szinten.

Jean-Claude Trichet nekem azt mondta, hogy ami történik, az nem megszorítás, hanem alkalmazkodás az új világgazdasági körülményekhez.

Trichet csak a mundér becsületét védi. Személyes felelőssége van abban, hogy egész Európára ráerőltették a kiadások drámai csökkentésén alapuló módszert, amely romboló hatásúnak bizonyult. Ilyenkor úgy menekülnek előre a hibákat elkövető döntéshozók, hogy a szavakat átértelmezik. Trichet alkalmazkodásnak nevezi el azt, ami nyilvánvalóan nem egyéb, mint megszorítás (austerity). Az euróövezet és általában az Európai Unió bajban lévő tagjainak – és ez Magyarországra is érvényes – a sikereit, illetőleg kudarcait nem a folyó mérlegek alakulása kell, hogy jelezze, hanem az, hogy csökkenteni tudták-e vagy sem a GDP-hez viszonyított adósságukat. Az elmúlt években ezekben az országokban sehol sem sikerült az adósságcsökkentés, mert nem nőtt a gazdasági teljesítmény, nem növekedett a GDP. A vele szembeni adósságarány néhol stagnál, de az utóbbi két-három évben szinte mindenütt inkább dámai mértékben növekedett! A megszorítások önmagukért történnek, semmi esélyt nem hagyva arra, hogy mondjuk a spanyol,vagy bármely más dél-európai nemzetgazdaság növekedésnek tudjon indulni.

A piaci eufória, a tőzsdék folyamatos felfelé menetelése azért nem lehet teljesen megalapozatlan. Annyira hülyék még sem lehetnek a befektetők… Ők igenis hitelesnek tartják, hogy jó irányba indultak el a dolgok Európában.

Szó se róla, igazi mestermű szerintem is, ahogy az EKB a közelmúltban offenzívába lendült. A kamatok zéró szintre csökkentésével és azzal, hogy egyértelműsítette: „bármire, bármilyen mennyiségben, bármilyen eszköz bevetésére kész, ha bármely tagállam gazdasági-pénzügyi léte forog kockán” – olyan páratlan légkört teremtett Európában és Európa körül, hogy félelmetes ütemben esnek a kölcsönhitelek kamatai. Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban összehasonlíthatatlanul kedvezőbben lehet ma hitelhez jutni, mint akárcsak egy évvel ezelőtt lehetett. Nincs a bankoknak veszíteni valójuk, mert az EKB abszolút felsorakozott a hitelfelvevők mögé. Ez fantasztikusan jó a magánszektor számára. Az Európai Központi Bank tényleg túllépett saját árnyékán és menetel „Amerika felé”, mármint egyre inkább kezd hasonlítani a FED-hez, bár hatalmas távolságot kell még megtennie, hogy elérje ezt a célt.

Kormányzati szinten mindenütt tartja magát a szigor, a költségvetési kiadáscsökkentés, a megszorítás, nemzetközi monetáris szinten viszont megy a lazítás. Nulla kamatok, hitelezés beindulása az egyik oldalon, fegyelem a másik oldalon. Ebből nem jöhet ki semmi rossz.

Mindettől függetlenül recesszió van, Európa megannyi országát reálisan fenyegeti a defláció. A megszorítások ilyen környezetben halált okozó gyógyszerek.

Hiszen Németország sem halt bele. Emlékszik ugye, hogy hat-nyolc-tíz évvel ezelőtt Németországot tartották Európa „beteg emberének”? De végigcsinálta – megannyi áldozatot felvállalva – a sok megszorítást, és a dolog működött. Ma Németország mutat példát a többieknek. A német modell működőképességével bizonyítható, hogy van ráció a mögött, amit ma „német diktátumnak” neveznek.

Álljon meg a menet! Németország valójában csak az újságok címlapjain volt Európa beteg embere. Nem élt át olyan drámai visszaesést az ezredfordulót követő néhány évben, mint ma az európai országok túlnyomó többsége. Az újságok címlapjain ma az áll: „Franciaország Európa beteg embere”. Ez is ugyanannyira nem igaz, mint ahogy tíz évvel ezelőtt Németország esetében sem volt az. Tudománytalan elvárás, hogy minden európai ország utánozza mindazt, amit saját szanálása érdekében Németország tett egy merőben másfajta világhelyzetben. Másrészt: olyan nincs, hogy mindenki egyszerre csak exportál, és mindenkinek egyszerre lehet fizetési mérleg aktívuma és alacsony adósságrátája. Az egyik oldal többletei egy másik oldal deficitjeiből keletkeznek. Így megszorításokra az adott körülmények között szükség van. Olyankor elsősorban, amikor a privát gazdaság él és virul. Manapság viszont – a hitelezés élénkülése dacára – a gazdaságok szinte haldokolnak, mert a megszorítások miatt nincs sem hazai, sem nemzetközi kereslet. Ahhoz a bizonyos „nagyszerű” párosításhoz visszatérve: a kormányzati szinteken együttesen és nyíltan meg kell vallani országnak-világnak: Európa recesszióban vergődik és nem képes jelenleg kilábalni belőle. Ezt egyértelműsítik a legutóbbi európai makroadatok. Ebből következően fel kell hagyni az öngyilkos megszorításokkal! EKB-szinten pedig még sokkal erőteljesebb, nagyobb agresszivitással kell folytatódnia a lazításoknak. Hagyni kell, hogy az euró leértékelődjön, hogy Németországban és az erős, jó bőrben lévő többi európai országban drámaian élénküljön a kereslet. Hagyni kell, hogy a bérek arrafelé komoly növekedésnek induljanak, hogy végre létrejöjjön valamiféle infláció. Mindenekelőtt Németországban. A jelenleg bajban lévő országokban eközben folytatódniuk kell a strukturális reformoknak, de nem a növekedés kárára. Ott tilos tovább erőltetni a csupán a mérlegszámok kozmetikázására alkalmas, öncélú kiadáscsökkentéseket, megszorításokat.