Oroszország? Egy papírtigris… – 2. rész

Az orosz miniszterelnök országkorszerűsítési projektjében is részt vállaló nemzetközi tekintélynek örvendő orosz közgazdász, Vladiszlav Inozemcev szerint hazája egyszerűen modernizálhatatlan. A Putyin elnök irányította, csakis a lojalitáson, a, rokoni kapcsolatokon alapuló pénzösszpontosító modell akadályozza Oroszország reális fejlődését.

A problémák halmozódásától függetlenül azonban Putyin egyre népszerűbb, mert a nép minden bajának forrását a külföld ármánykodásával magyarázza. A világot úgy mutatja be odahaza, hogy míg a Nyugatnak lealkonyul, addig Oroszország egyre masszívabb, egyre tekintélyesebb ország, olyan, amelyre irigyen, féltékenyen tekint a nagyvilág. A valóságban azonban Putyin nagyon is kiszámítható üzletember, aki pontosan be tudja lőni a reális erőviszonyokat közte és partnerei között. Éppen ezért az interjúalany figyelmeztet: illúzióba ringatják magukat azok a kisebb-nagyobb uniós tagállamok, amelyek Oroszország gazdagságában, pénzügyi-gazdasági segítségében bíznak, hogy jobb pozíciókat harcoljanak ki maguknak Brüsszellel, Berlinnel szemben. Az ilyen kormányok úgy fognak járni, mint a ciprusi vezetés, amelyet a végén teljes mértékben cserbenhagyott Putyin.

Zentai Péter: Ön befolyásos, tekintélyes orosz professzor, pénzügyi-gazdasági szakértő, mégis szabadon bírálja Putyinékat. Ez azért nem annak a jele, hogy Oroszország valamiféle diktatúra lenne.

Vladiszlav Inozemcev: Aki azt állítja, hogy Oroszországban nincs alapvető sajtószabadság, hogy egy szakember nem nyilváníthatja ki szabadon a véleményét – az nem mond igazat. Ezernyi ellenzéki újság, internetes portál működik, Putyin személyét minden következmény nélkül bírálhatja megannyi tévé- és rádióállomás. Ugyanakkor a legbefolyásosabbnak számító állami tévé- és rádióbirodalom élén Putyin emberei ülnek, hiszen e birodalom is, mint minden államinak nevezett intézmény, gyakorlatilag az ő privát tulajdonuk. Egyetlen terület számít tabunak: Putyin pénzügyei, üzleti ügyei. A politikai hatalmat közvetlenül kézben tartók gazdasági-üzleti befolyását senki sem firtathatja komolyan. Aki ennek a témának Oroszországon belül „neki mer menni”– és most finoman, visszafogottan igyekszem fogalmazni – az bizony nagyon-nagyon veszélyes területre téved.
Ettől függetlenül Putyin elnök kimondottan népszerű. Az emberek úgy néznek rá, mint aki közülük való, olyan, aki igazságot oszt, megbünteti a rosszat és megjutalmazza a jót. Senki sem tagadhatja, hogy igenis emelkedett a széles tömegek életszínvonala az utóbbi 10 évben. Az emberek elfogadják, megtapsolják Putyin beszédeit arról, hogy hazájuk ma erősebb, gazdagabb, mint korábban, hogy Oroszország hatalmas tekintélynek örvend világszerte, többek között azért, mert bátor a politikája, és szembe mer szegülni a mindig is a legnagyobb konkurensként ábrázolt Egyesült Államokkal, általában véve a nyugati világgal. Ez utóbbit úgy mutatja be Putyin, mint amely féltékeny Oroszország sikereire. És mindezt az emberek többsége elhiszi, mert hinni akarja.  Putyin mindenféle választási csalás nélkül is képes bármikor ismét megválasztatni magát.

Valamit nagyon nem értek ezek után. Úgy tudom, hogy Ön személy szerint tagja Medvegyev miniszterelnök tanácsadó testületének. Miként mer egy ilyen pozícióban lévő ember ennyire kritikus lenni?

Először is szeretnék eloszlatni egy nagy félreértést: világszerte úgy néznek Medvegyevre, mint Putyin bábjára. Ez azonban nem igaz. Független gondolkodó, azok közé tartozik, aki hatalomra jutásakor hitelesen értésre adta, hogy Oroszország modernizálására törekszik. Ez az ő igazi célja. Négy évvel ezelőtt néhány vezető pénzügyi-gazdasági szakember részvételével létrehozott egy, a modernizálás lehetőségeit feltárni hivatott tanácsadói fórumot. E testületbe beválasztott engem is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szűk köréhez tartozom. Viszont megerősítem még egyszer: Medvegyev és Putyin két különböző világot jelképez.

Mi a különbség köztük?

Medvegyev korszerűen gondolkodó csapatvezető, Putyin pedig tipikus KGB-ember. Ez azt jelenti, hogy szinte kizárólag személyes kapcsolatokban, alá- és fölérendeltségi viszonyokban, mindenekelőtt kapcsolati hálókban gondolkodik. Putyinnál meghatározó, hogy nem a hadseregből jött, ahol átlátható parancsok, sokszor írásos parancsok mentén működik egy fegyelmen alapuló szisztéma. Putyinnál semmilyen jelentősége sincs a papírozásnak, az aláírásnak, sőt éppen ellenkezőleg. Nála minden szóban intéződik. A döntésnek, a végrehajtásnak az alapja a megbízhatóság, a sokszorosan igazolt, próbára tett lojalitás, illetőleg a rokoni szálak. Putyin szerint a világ olyan, hogy aki őt bírálja, azt nyilván az amerikai külügyminisztérium szervezte be. Külföldi összeesküvők: kormányok, titkosszolgálatok azok, akik pénzelik az oroszországi ellenzékieket. Így gondolkodik.

Ebbe a képbe hogyan illik bele, hogy Putyin mégis jó kapcsolatokat ápol – külföldi, például izraeli útlevéllel is rendelkező – oligarchákkal, némelyikükkel állítólag össze van fonódva…

Kétféle oligarcha létezik ma Oroszországban. A régiek, a kilencvenes években létezett szuper gazdag, befolyásos oligarchák vagy lelépni kényszerültek, vagy meghaltak, vagy becsukták őket. Lásd: Khodorkovszkijt vagy Berezovszkijt. A régiek, a klasszikusok közül csak azok maradhattak talpon, akik valamikor valamilyen nagy szívességet tettek Putyinnak: ilyen például Abramovics. Az orosz elnök által irányított tipikus mikrovilágban a „boss”, a főnök sosem felejtkezhet meg a vele szemben valaha lojalitást felmutatókról, azok kiváltságait akkor sem veszi el, ha már nincs ezekre az emberekre szüksége. Feltéve, hogy az illetők időközben nem váltak árulókká. A ma létező oligarchák másik, nagyobbik csoportja nem eredendően üzletember,. tíz évvel ezelőtt a nevüket se hallotta senki. Semmilyen siker nem fűződik a nevükhöz, egyszerűen kinevezték őket. Ilyen például Miller, a Gazprom vezére. Ezek az emberek igazgatják – politikai, pontosabban putyini küldetésben, megbízhatósági alapon – a főként állami kézben lévő gazdasági, pénzügyi óriásokat.

Helyesen fogalmazok, ha Putyint régies stílusú hidegháborús politikusnak, Medvegyevet pedig felvilágosult modernizáló politikusnak nevezem?

Putyint nem helyes belehelyezni bármiféle politikai vagy ideológiai kategóriába, mert egyszerűen nem egy politikusról, nem egy ideológusról van szó. Hanem egy üzletemberről. Egy pénzt csináló, pénzeket összpontosító birodalom első embere. Ő a CEO. Ennek megfelelően kell figyelni a tetteit.

Akkor válaszoljon nekem is arra a kérdésre, amelyet a New York Times hétvégi számában megjelentett cikkében boncolgat: áldás-e vagy katasztrófa Oroszország számára a ciprusi ügy, annak végkifejlete?

Ez a kérdésfelvetés eleve szenzációhajhász, túlzottan is felszínes. Mindazonáltal felelek: nem áldás és nem is katasztrófa. Putyin – ahogy egy nagyvállalatot viszonylag jól igazgató üzletembertől elvárható volt – a végén roppant realitásérzékről tett tanúbizonyságot. Az első körben, a ciprusi dráma első felvonásában letesztelte, hátha be tudja kebelezni a szigetországot. Pontosabban átgondolta, hátha a saját „cégének” sikerülhet kivásárolnia egy egész országot és ezáltal mélyebbre hatolnia az Európai Unió belsejében. A második felvonásra azonban bölcsen belátta, hogy ez az egész nem fog menni. Egyszerűen nem szabad felvállalnia egy ilyen grandiózus üzleti akció beláthatatlan kockázatait, nem játszhat súlyos tíz- esetleg százmilliárd eurókkal, miközben félre kell tennie ugyancsak beláthatatlanul nagy összegeket – a „cég” számára presztízsjelentőségű – szocsi téli olimpiára és 2018-ra, az esetleges futball-világbajnokságra, miközben senki sem tudja előre, hogy miként alakulnak a nyersanyagárak a következő években. Ugyanakkor Putyin kiszámította, hogy a ciprusi válság fennmaradása lehetőséget biztosít számára a hazai nacionalista propaganda felerősítéséhez, újabb példát hozhat fel az orosz népnek: „lám az európai projekt, az Unió összeesik, miközben a mi Oroszországunk nemcsak hogy kimarad ebből a káoszból, de erősebb bástyává válik, mint valaha”. Ciprus kapcsán Putyin száz százalékosan realista, higgadt üzletemberként viselkedett. A külvilág számára egyszer és mindenkorra világossá tette, hogy cselekedetei mögött sosincs titkos elképzelés, ő csak és kizárólag számító üzletemberként reagál a fejleményekre.

Akkor csupán illúziókat kergetnek azok a kisebb-nagyobb, esetleg európai uniós tagkormányok, amelyek megjátszani igyekeznek az „orosz kártyát”? Amelyek Oroszországban bízva, ebbe kapaszkodva próbálnak jobb pozíciót kiharcolni maguknak Brüsszelnél, Berlinnél?

Úgy fognak járni, mint a ciprusi kormány. Putyin abszolút tudatában van saját, illetve Amerika és az Európai Unió erejének, a köztük lévő óriási gazdasági, technológiai, pénzügyi különbségnek. Valójában semmiféle nagy orosz imperialista, terjeszkedési célja sincs, még ha beszédei esetleg ezt is sugallják. Szavai lényegtelenek e tekintetben. Üzletemberként sosem megy neki egy nálánál jóval erősebb konkurensnek, sosem kockázatna egy kis uniós tagországban elérhető pozíciófoglalás érdekében konfrontációt Brüsszellel, Berlinnel, Washingtonnal.

És mi van akkor, ha az Európai Unió valóban komoly és tartós recesszióba zuhan? Az biztos, hogy a következő években nem lesz errefelé említésre méltó gazdasági növekedés. Ebből az következik, hogy nem fognak drágulni, talán még olcsóbbá is válnak az orosz ásványi kincsek, a nyersolaj, a gáz. Oroszország az európai válság miatt bajba kerülhet…

Ha bajba kerül, annak nem Európa az okozója. Az elmúlt négy évben az Unió gázfogyasztása 8 százalékkal csökkent, a Gazprom és társai exportja viszont 18 százalékkal esett vissza. Nem tagadható, hogy Oroszországnak komoly károkat okozhat, ha a válság miatt lényegesen esnének a nyersanyagárak. Bár ezek esését nem igazán a válság fogja okozni, hanem az Egyesült Államok energiagazdálkodását forradalmasító palagáz masszív megjelenése. Az orosz export itt és most azért csökken, mert országunk ipara, egész gazdasága, beleértve az óriási kitermelő és elosztó cégeket, egyre nyilvánvalóbban szenvednek a technikai-technológiai elmaradottságtól, a korszerűtlenségtől.

Ezért kell győznie a Medvegyev nevéhez kapcsolódó országmodernizálási elképzeléseknek?

Tanulmányok százai születtek ebben a témában. Én is sokat írtam erről. Anélkül, hogy szakmai részletekbe bonyolódnék, minden alapvető és szakmailag elismert tanulmány ugyanarra a következtetésre jut: Oroszország modernizálhatatlan! A Putyin-féle rendszer korszerűsítésre alkalmatlan és javíthatatlanul akadályozza a gazdaság versenyképessé válását. Márpedig Putyin marad és maradni is fog.

Oroszországra gazdasági összeomlás vár?

Oroszországra a venezuelai modell vár. Venezuela egy – ugyancsak – kizárólag az energiahordozó-gazdagságra épülő nemzetgazdaság, amely a megreformálhatatlan, egyre korszerűtlenebbé váló, egyre kisebb hatékonysággal ténykedő és korrupcióba merülő, a legfőbb emberek rokonaiból, bizalmasaiból összetevődő menedzsment miatt folyamatosan és gyorsuló ütemben szegényedik. A széles néptömegek szemében ez a hatalom azonban roppant energikusnak, a nép és a nemzet érdekeit egyedüli hiteles erőként képviselni képes államhatalomnak tűnik fel. Minél több a belső probléma, gazdasági gond, annál erősebb a nacionalista propaganda, annál inkább hihetőbbé teszik, hogy a bajokat a multik, általában az ellenséges külföldi erők okozzák. Nos, ez a modell nyer egyre inkább utat Oroszországban, biztosítva Putyin hatalmának terebélyesedését.