Oroszország információs háborúja és ennek hatásai a világra – 1. rész

Az alábbi cikk Rácz András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, a poszt-szovjet térség biztonságpolitikájának kutatója Concorde Alapkezelőben tartott előadása alapján készült. Főbb üzenetei:

  • Információs hadviselés mindig is létezett, már a Szovjetunió is aktívan használta, csak a módszerek javultak azóta.
  • A jelenlegi orosz propaganda fő célja nem az informálás vagy a meggyőzés, hanem éppen ellenkezőleg: a dezinformálás, a megtévesztés, az információs káosz előidézése.
  • Ennek érdekében bármit bevethetnek, ugyanis a Szovjetunióval szemben nekik már nincs ideológiai kötöttségük, mindig azt mondhatják, ami a leginkább megfelel a céljaiknak.
  • Oroszország nem készül és nincs is készen egy, a Nyugattal folytatott hagyományos háborúra. Nem a terjeszkedés a céljuk, hanem a status quo és a 2014 óta elért eredmények megőrzése.
  • Az orosz katonai doktrína szerint az információs hadviselés ugyanolyan fontos, mint a szárazföldi, a tengeri vagy a légi hadviselés, ami nem csak a gondolkodást, de az arra költött erőforrásokat is meghatározza. Fő különbség az információs hadviselésnek a nyugati gondolkodásban betöltött szerepéhez képest, hogy Oroszország egyrészt békeidőben és stratégiai céljaik eléréséhez is használja a totális propagandát, másrészt a legfelsőbb vezetés is részt vesz a hazugságok terjesztésében.
  • Mivel a hagyományos média határait már elérték, ezért az alternatív médiához, közösségi oldalakhoz fordultak, eszköztáruk szerves részei a „troll hadseregek” is.
  • Két ékes példa e hadviselésre az amerikai és a francia választások. Míg előbbi az orosz információs gépezetben rejlő potenciált mutatta meg, utóbbi azt fedte fel, hogy ennek is elértünk a határaihoz, és lehetséges ellene a védekezés.
  • Míg korábban alul-, most már inkább felülbecsüljük az oroszok hatékonyságát e téren. A propaganda megérthető és legyőzhető, de ehhez precíz tervezés, felkészülés, erőforrások és leginkább szándék szükséges.

Hogyan kezdődött?

A biztonságpolitikában mindig vannak slágertémák. 2001. szeptember 11-e után ez a terrorizmus volt, az iraki háborúval az aszimmetrikus hadviselés, a kelet-ukrán események nyomán a hibridháború és most az információs hadviselés az, amivel tele vannak a hírek. Pedig egyáltalán nem kellett volna a világnak meglepődnie az elmúlt években egyre intenzívebbé váló orosz műveleteken. Elég lett volna odafigyelni, hiszen a hadviselés ezen formájának Szovjetunióban/Oroszországban régi hagyománya van – Lenin már az 1905-ben, a moszkvai felkelés nyomán írt arról, hogyan lehet propagandával hitelteleníteni az ellenséget.

Az senkit nem lep meg, hogy a propaganda a Szovjetunió bel- és külpolitikájának egyaránt aktív része volt. A vasfüggönyön innen leginkább a legitimáció látszatának fenntartása, azon túl pedig a szovjet ideológia terjesztése (a „világforradalom” előkészítése) és az ellenfelek gyengítése volt a célja. Ugyanakkor a hangsúly akkor sem a nyílt, hanem a titkos eszközökön volt. Ilyenek voltak a különböző frontszervezetek (kutatóintézetek, alapítványok), a Békemozgalom, a Béketanács, az európai kommunista pártok vagy a vietnami háború elleni tüntetések jó része, amely mind KGB-projekt volt. Egy szemléletes példa a gondolkozásra: a vietnami háború amúgy is népszerűtlen, úgyhogy játsszunk rá erre a gyengeségre, „használjuk ki” KGB-koordinációval. Sőt, a „trollkodás” is régóta létezik: egy-egy komplex művelet eredményeképpen sikerülhetett olvasói levelet lehozatni a Le Monde-ban mondjuk az amerikaiak Európába telepített atomfegyvereivel kapcsolatban.

Most is ugyanezeket a módszereket láthatjuk akcióban, csak – leginkább a technológiai fejlődésnek köszönhetően – javultak, ráadásul van egy nagy különbség: miközben a Szovjetunió keze még kötve volt a kommunista ideológia által, a mai Oroszországnak még ez a „morális korlátja” sincs. Semmi problémájuk nincs akár egy szélsőbal, akár egy szélsőjobb ideológia támogatásával és az orosz medve nem siet – akár évtizedekig építgetnek egy-egy oroszbarát politikai pártot.

Elmondhatjuk tehát, hogy módszereiket száz éve fejlesztgetik, így óriási stratégiai és műveleti tapasztalattal rendelkeznek, amit most már a nyugati módszerek szabad eltanulásával is javítottak. Sokat segített ebben a szovjet örökség több szempontból. Van egy jelentős intézményi folytonosság, ami alatt nem csak az elvileg megszűnt KGB gyakorlati továbbélését (gondoljunk Putyinra) érthetjük. Személyi és szocializációs folytonosság van a politikai/gazdasági elitben, ami azt is megmagyarázza, miért nem tud szakítani az orosz gondolkozás a Nyugat vagy Amerika, mint ellenségképpel, miért tartós a Nyugattal szembeni szkepticizmus és gyanakvás mind az elitben, mind a társadalomban.
A régi Varsói Szerződéshez köthető hálózat egy része is fennmaradt. Az egykori észt védelmi minisztériumi alkalmazott, Herman Simm még 2008-ban is könnyedén játszhatott át NATO titkokat az oroszoknak, pedig a balti államokban alapos átvilágításon és tisztogatáson esett át minden állami szervezet a rendszerváltás után. Milyen állapotok uralkodhatnak akkor olyan országokban, ahol az ügynökakták a mai napig titkosak?

Herman Simm, Forrás: Spiegel.de

Herman Simm, Forrás: Spiegel.de

A közelmúlt és annak orosz tanulságai

Az orosz politikában mindig kiemelt jelentőséget kaptak a volt szovjet tagállamok, nem csoda, ha sokként érték őket a „színes forradalmak”, amelyek során néhány év leforgása alatt több szomszédos országban (köztük Grúzia és Ukrajna) buktak el az oroszbarát kormányok. A Kreml szerint (nem teljesen alaptalanul) ezek Nyugatról vezérelt, erőszakos hatalomváltások voltak, amelyekkel nem csak az a probléma, hogy növelik egy orosz színes forradalom esélyét, aminek a megakadályozása létfontosságú. Ugyanis az is elkerülendő, hogy a környező országok jól működő demokráciákká váljanak. Ugyan egy demokratikus és sikeres Ukrajna kialakulásának orosz beavatkozás nélkül is rendkívül csekély az esélye, de ha mégis összejönne, az esetleg az orosz nép szemét is felnyithatná, hogy van sikeresebb út, mint a jelenlegi, putyini korrupt rezsim.

Sok tanulsággal szolgált a részben a fentiek nyomán (gondoljunk arra, hogy olyan ország nem válhat NATO taggá, amelyeknek határvitája van) 2008-ban kirobbant orosz–grúz háború is. Ez volt az első olyan háború (hibridháború), ahol aktív harcászati információs eszközöket is bevetettek. Példaként: az oroszok akkor a teljes grúz adminisztrációt lelőtték az internetről, akik így csak lengyel állami szervereken keresztül tudtak kommunikálni a világgal.  Ide sorolható az is, hogy az orosz kommunikáció úgy futamított meg grúz egységeket, hogy nagy csapatmozgásokról szóló álhíreket közöltek az orosz hivatalos médiumokban. A sikerek ellenére az oroszok számára ez a háború nagy stratégiai információs vereségként lett elkönyvelve, ugyanis a világ közvéleménye a mai napig az oroszokat tartja agresszornak. Még úgy is, hogy az EU által felállított vizsgálóbizottság azt állapította meg, hogy a grúzok voltak a kezdeményezői a konfliktusnak.

Mindezek után a putyini rezsim levonta a következtetéseket. A „színes forradalmat” megakadályozandó ki kell zárni a külső befolyást az orosz médiában, orosz választópolgár lehetőleg ne halljon orosz korrupcióról, és főleg ne külföldi forrásokból. E célból a már 2000-ben megkezdett, független média átvétele és felszámolása felgyorsult, erőszakosabbá vált. Egyre határozottabb, az információ szabadságát korlátozó törvények léptek életbe, mint a „külföldi ügynök”-törvény vagy a civil szervezetek megbélyegzése és ellehetetlenítése.
Miután így a legfontosabb, Oroszország saját információs biztonsága biztosítva van, lehet koncentrálni a második lépcsőre: a támadó képességek kialakítására külön az orosz nyelvű világnak és külön a Nyugattal szemben.

Holnap folytatjuk!