Trichet 51281
máj.
14
2013

Ortodoxia vagy unortodoxia: Trichet a jegybanki beavatkozásokról – az exkluzív interjú 2. része

Trichet úgy látja, hogy a jelenlegi válság nem más, mint alkalmazkodási procedúra az új globális világgazdasághoz. Az alkalmazkodás megköveteli a szigort, a kormányzás drámai megújulását. Mindez már garancia a gazdasági növekedés beindulásához.  Az euróövezet szerinte azért mutatkozik sokkal ellenállóbbnak, mint azt korábban oly sokan sejtették, mert helyesnek bizonyultak a szokványos és nem szokványos jegybanki beavatkozások.

Emellett az országmenedzsmentek megújultak, szinte mindenütt fegyelmezettebb lett a pénzügyi gazdálkodás, és mindezt a legtöbb euró-övezetbeli országban a társadalmak számon kérhetik a demokratikus intézményeken keresztül.  Meg kell érteni, hogy az új fajta alkalmazkodás rövid távon fájó ugyan, de nagyobb távlatokba nézve munkahelyteremtéshez és gazdasági élénküléshez fog vezetni.

Zentai Péter: Érvényesülnek-e a jegybanki függetlenségre vonatkozó elvek összeurópai szinten, illetve az Ön által vezetett Európai Központi Bankra vonatkoztatva?

Jean-Claude Trichet: A központi bankoknak egy páratlan mélységű, a második világháború utáni történelem legsúlyosabb válságával kellett megküzdeniük. Mindannyian ama felelősségük teljes tudatában tették a dolgukat, hogy ők a legfőbb letéteményesei a (pénzügyi) stabilitás őrzésének. Ezt a feladatukat képtelenek lettek volna betölteni, ha nem függetlenek a kormányoktól, a politikától. A piacok (kisemberek és nagybefektetők egyaránt) a drámai pillanatokban már csakis a számukra leghitelesebb hangot akarják hallani. A független szakértő-döntéshozókét. A válság idején lehetett csak igazán kitapintani, mennyire helyesen tették korunk demokráciái, hogy függetlenséget adtak a jegybankoknak. Ugyanis ez a hitelt érdemlő szuverenitás tette lehetővé 2008-ban, 2009-ben és 2010-ben – az abszolút a frontvonalba került – jegybankok számára, hogy szuverén helyzetfelmérésük alapján tudjanak dönteni – vakmerően, bátran és időben.

A független jegybanki beavatkozásoknak is köszönhető a jelenlegi piaci aktivitás, ami azonban csak a tőkepiacokon érvényesül. A nemzetgazdaságok valójában stagnálnak, miközben egyre-másra hozzák a megszorító intézkedéseket. A gazdasági válságnak koránt sincs vége – különösen Európában nem.

Amit válságnak hívunk, az nem más, mint hogy a vezető nemzetgazdaságok alkalmazkodási perióduson mennek keresztül, egy olyan roppant nehéz folyamaton, amely az új globális gazdasághoz való igazodást jelenti. Ezt tapasztaljuk egész Európában, de ugyanez a helyzet az USA-ban, Japánban is. Amiben Európa tényleg speciálisnak bizonyul, hogy a globális befektetők, köztük a pénzügyi szektor főszereplői csak bizonyos európai országoknak üzenték meg egyértelműen: „nem vagyunk hajlandóak a végtelenségig finanszírozni a deficitjeiteket”. És ezt az üzenetet halálosan komolyan kell venni! Ezen országoknak egyszerűen nincs más lehetőségük, mint hogy hatalmasat korrigáljanak. A korrekció ára pedig   az azonnali gazdasági növekedésről való lemondás. Mindent egybevetve azonban ez az egyedüli helyes út, hogy helyreálljon hitelességük, hogy meg lehessen ágyazni a majdani növekedésnek, munkahelyteremtésnek.

 

Szinkronizált változat

 

Konkrétan azonban mégis az a lényeg, hogy a megszorítások akadályozzák a gazdasági növekedést.

Ez a dolgok leegyszerűsített és igaztalan szembeállítása. Először is: nem létezik egységes címszó, amely az összes európai gazdaság adaptálódási problematikáját kifejezni képes. Ugyanakkor nagyon fontos érzékelni, hogy – bár országonként nagyon különböznek, sőt merőben eltérnek egymástól a gazdasági-pénzügyi helyzetek – a növekedés nem más, mint maga az értelmes menedzsment folytatása vagy az intelligens ország irányításnak a megteremtésére illetve az ahhoz való visszatérésre tett erőfeszítés. Ez egyik esetben sem megszorítás! Ha valakinek az életben maradása érdekében vissza kell szereznie a saját hibái miatt elveszített hitelességét, és ezért elhatározza, hogy értelmes, fenntartható életvitelt folytat ezentúl, akkor az ennek érdekében tett erőfeszítéseit vajon nevezhetjük-e megszorításnak? Szerintem semmiképp sem.

Olyan nincs, hogy ezt az átmenetet ne éreznék borzalmas megszorításnak széles társadalmi csoportok…

Nem állítom, hogy fájdalommentes az átmenet. De kisebb a fájdalom, ha az országok irányítói az értelemre tudnak és akarnak hatni. Meg tudják értetni – és ehhez nemcsak értelmesnek, hanem hitelesnek és példamutatónak is kell lenniük –, hogy az alkalamzkodás az új, a modern életmódhoz, a mindennapok gazdaságának élénküléséhez, munkahelyteremtéshez fog vezetni. A társadalomnak azt kell eközben érzékelnie, hogy ha a dolgok nem is javulnak egyik napról a másikra, de nem is romlanak tovább. És hogy lassan, de biztosan konkrét eredményeket hoz az átalakítás.

Hol lát ilyet?

Mi mással lehetne magyarázni a bizalom helyreállását a korábban rettenetes nyomásnak kitett öt európai ország kapcsán, mint azzal, hogy náluk értelmesebbé tették, lendületbe hozták a hatékony kormányzást?

A dél-európai eurós tagállamokról beszél?

Utálom a Dél-Észak szembeállítást az övezeten, az Unión belül. Ezt a dolgot ilyen összefüggésben taglalni alaptalan, tudománytalan, hiszen gondoljon bele, az öt ország között van Írország, egy dél-európainak aligha nevezhető ország is. És most hagyjuk ki ebből a „játékból” Ciprust! Ha ránézünk a 2010-ben, ’11-ben, ’12-ben a legdurvább nyomásnak kitett eurós tagállamok makroadataira, akkor a következő bizonyítja, hogy alapvetően javult a kormányzás minősége: mindegyiküknél nagyon tekintélyes mértékben csökkent a fizetési mérleg hiánya. 2008-2009-ben ez a GDP-jük 8 százalékát tette ki, ezzel szemben most, pontosabban tizenkét hónap leforgása alatt nagyjából 1 százalékosra karcsúsodott.

Nem a központi bankok játszották e téren a főszerepet? Nem az, hogy gyakorlatilag lenullázták a kamatokat, és hogy folyamatosan új pénzzel árasztják el a pénzügyi szektort?

A belső helyzet alakult úgy – ha nem is az összes, de a legtöbb – vezető nemzetgazdaságban, hogy teljesen igazolttá, megalapozottá vált az alapkamat masszív csökkentése. Csaknem a zéró szintig. Hogy helyesen cselekedtünk, annak bizonyítéka, hogy a szinte nulla kamatszint dacára stabilizálódni látszik az inflációmentes környezet.

Nem is lát inflációs veszélyt? Vagy éppenséggel az infláció ellenkezőjétől, a deflációtól kell tartanunk itt Európában?

E pillanatban nem érzékelem e veszélyeket. De ez változhat. Ahhoz, hogy az alapkamatot folyamatosan az adott helyzet által megkövetelt módon tudjuk alakítani és a megfelelő szintre beállítani, például hogy a kamat nehogy beleragadjon a zéró szintbe, és e nívón időben tudjunk, merjünk változtatni, ahhoz olyan keretekre van szükség, hogy a központi banki döntések mindig abszolút érvényesülni tudjanak a reálgazdaságban. Hogy jól működjön a transzmissziós mechanizmus jegybank és kereskedelmi bankszféra, illetve a reálgazdaság között! Ezzel kapcsolatban nagyon szeretném, ha megértenék a következőt: a jegybanki beavatkozásoknak két, egymástól teljesen elszeparált része létezik. Az egyik az alapkamathoz kötődik: a jegybank kialakít egy olyan kamatszintet, amellyel keményen be tudja határolni az inflációs várakozásokat. Mégpedig hosszú távra szólóan. Ezzel tud meghatározóan hozzájárulni a pénzügyi stabilitáshoz, amelynek biztosítása a jegybank legfőbb missziója. A másik, az elsőtől tehát elszeparált beavatkozási lehetőség lényege: a jegybank kialakíthat és életbe léptethet – a kamatszinthez egyáltalán nem kapcsolódóan – nem szokványos intervenciókat. Teszi ezt akkor, amikor a gazdaság egészével szemben általános hitelességi problémák merülnek fel, amikor az a bizonyos transzmisszió nem működik megfelelően, amikor a kamatdöntés nem érvényesül megfelelően a gazdasági szereplők körében. A helyzet megkövetelte, hogy az utóbbi időben az Európai Központi Bank e második fajta intervencióhoz többször is folyamodjon: fedezettel ellátott banki kötvényeket, illetve kincstárjegyeket vásárolt fel. Ugyanis ezzel tudta segíteni, hogy a piacok higgyenek az alapvető monetáris politikában.

Elképzelhető-e, hogy az EKB továbbmegy és a banki kötvényeken felül belekezd  részvények, akár kis- és középvállalati részvények, vásárlásába is, ha a reálgazdaság annyira leblokkolódna?

Ennek a magam részéről semmiféle szükségét nem látom. Szerintem valószínűtlen, hogy ilyen lépésre szánná el magát az EKB, annál is inkább, mert tudnivaló, hogy míg az amerikai gazdaságot a piac, a vállalati szféra finanszírozza meghatározó módon, (mintegy 80 százalékban), és a pénzügyi szektor szerepe csupán 20 százalékos, addig Európában éppen fordított az arány: úgy 75 százalék banki finanszírozás, 25 százalék piaci. Ezzel magyarázható, hogy Amerikában a nem szokványos jegybanki intervenciók a biztos vállalati eszközökre, nálunk, Európában viszont a banki papírokra irányulnak, banki papírok fix áron történő felvásárlására. Ezt nevezzük a bankrendszeri likviditás korlátlan biztosításának.

 

Szinkronizált változat

 

Ahol elkerülhetetlenül tovább kell lépni, az az, hogy a korábbinál sokkal szigorúbban kell betartania minden országnak a helyes gazdasági, pénzügyi, politikai kormányzás alapelemeit. Ezeket egyrészt a Stabilitási- és Növekedési Paktum határozza meg, másrészt – ez a másik alappillér – az MIP-nek (Macroeconomic Imbalance Procedure) nevezett nemzetgazdasági szintű rendszeres kockázatfeltárási folyamatban való részvétel szabályoz pontosan. Az európai bankunió működtetése ugyancsak alapvető a hosszú távú stabilizálódásban, mert annak létezése és hatékony működése meghatározó módon biztosítja – egy ennyire banki finanszírozáson alapuló gazdasági együttesben –, hogy a központi banki döntések teljességgel érvényesüljenek az egész reálgazdaságban.

 

Szinkronizált változat

 

És mindez Ön szerint elegendő ahhoz, hogy megszilárduljon az európai egység? Nálunk például nemcsak a közvéleményben, hanem a legfőbb politikai döntéshozók körében mondják azt, hogy Európa rossz úton halad, erkölcsi és egyéb hanyatlásban van. Mit szól ehhez?

Inkább azt kellene látni Magyarországon, hogy micsoda fantasztikus pályát futott be eddig Európa. Hogy mindig képesnek bizonyult rendkívüli kihívások legyőzésére. És haladt előre. Rendületlenül. Hogy Magyarország talán még ma sem lenne szabad, ha hatvanhárom évvel ezelőtt nem veszik maguknak a bátorságot hosszú távlatokban gondolkodni képes európai vezetők, történetesen két francia, Robert Schuman és Jean Monet, hogy deklarálják a nagy európai egység tervét. Én úgy gondolom, hogy – ahogy eddig, úgy ezentúl is – további nagyon bátor lépések fognak következni Európában. Lépések a föderáció létrejötte irányába. Hogy teljes gazdasági-, pénzügyi-, költségvetési- és – természetesen ebből következően – politikai társulássá váljon Európa.

 

Feliratos változat