500eur
nov.
18
2014

Ötszáz eurót mindenkinek!

muellbauer_vA címben szereplő összeget az EKB közvetlenül utalná át mindenkinek. Kivéve azoknak, akik nem az euróövezet polgárai. Ebből következően mi, magyar állampolgárok kimaradnánk ebből a példátlan pénzosztási, szabályos pénzszórási akcióból. John Muellbauer, az Oxfordi Egyetem professzora, a Soros György nevével is fémjelzett New Economic Thinking nevű globális tudományos műhely főmunkatársa, abból indul ki, hogy Európában nem tud hatékonyan működni az a fajta QE, más szóval pénzelárasztási program, amely gyors eredményeket hozott az Egyesült Államokban, Japánban, Angliában. Ennek okait is kifejti az Alapblog.hu-nak adott interjúban.

Mondanivalójának lényege, hogy az euróövezetben a QE-t a lakosság körében kell alkalmazni, közvetlenül az emberekhez kell eljuttatni az ingyen pénzt. A professzor és munkatársai kiszámították, hogy legalább másfél százalékkal dobná meg az európai GDP-t csupán az egyszeri, fejenként ötszáz eurós csekk. A feladó tehát az EKB, a címzett pedig az európai polgár lenne (csak hát, bármennyire fájó is ez nekünk, mégsem minden európai polgár).

Zentai Péter: Ön is azon közgazdászok, pénzügyi szakemberek egyike, akik abból indulnak ki, hogy hamarosan a nyugati világ, főként Nyugat-Európa legsúlyosabb problémájává a defláció válhat – . Hol erre a bizonyíték? Miért kell elhinnem, hogy a dolgok a defláció és nem az infláció irányába mennek?

John Muellbauer: Minden rendelkezésre álló makroadat alapján szinte bizonyos, hogy a hanyatló, zuhanó energia-, nyersanyagárak az év végére nulla százalékos alá nyomják az inflációt az euróövezetben. Ehhez képest az Európai Központi Bank kinyilvánított célja, hogy az inflációs szint Európában elérje a 2 százalékot. Ilyen szint tartósítása nélkül képtelenség gazdasági növekedést produkálni.

Az inflációt – ahogy legutóbbi interjúalanyom, egy amerikai befektető, Peter Schiff mondta – úgy számolják a kormányok, kormányzati hivatalok, nemzeti bankok, ahogy nekik tetszik. Egy tény: az inflációs számok készítői még csak tudomást sem vesznek az ingatlanárak, sőt a lakbérek szédületes emelkedéséről.

Elismerem, hogy ez hiba. Mégpedig súlyos hiba. Mindazonáltal az ingatlandrágulás nem egyenletes az euróövezeten belül. Sőt némely, az övezethez tartozó államban még mindig csökkenőben, illetve stagnálásban vannak az ingatlanárak, amelyek egyébként is leginkább csak a nagyvárosokhoz köthetők – szinte mindenütt. Emelkedést, beleértve a lakbérek drágulását Németországban, Ausztriában, Spanyolországban tapasztalni, de például Franciaországban nincs változás.

Az inflációt sejtők-sejtetők másik komoly érve, hogy világszerte növekszik az adósságállomány. Az eladósodottság márpedig nem más, mint maga a színtiszta infláció…

Az emberek éppenséggel a fogyasztásuk visszafogásával építik le – mégpedig radikálisan – az adósságaikat. Adósság- és hitelleépülés zajlik. Ez deflációt generáló helyzet.

A háztartások adósságterhei bizonyosan leépülőben vannak, mert leállnak a fogyasztással, takarékoskodnak, viszont ezáltal romlik az államháztartások helyzete a tömegek vásárlásainak elmaradása miatt, a kis lángon tartott termelés miatt pedig nem jönnek be adók…, másik oldalról az államoknak növekednek a szociális helyzet romlását ellensúlyozni hivatott kiadásai. Szóval, növekszik az államok eladósodottsága.

Elfogadom ezt az okoskodást. Mégis nyugodtan állítható, hogy sokkalta nagyobb potenciális problémát okoz és már most vészhelyzetet hoz létre a háztartások, a családok és a vállalatok anyagi leépülése, a fogyasztás és a termelés stagnálása, zsugorodása, amely az általános árak esését, a deflációs helyzet kialakulását okozza. A deflációs folyamatot jóval nehezebben és hosszasabban lehet csak kezelni, mint a majdani inflációt a visszájára fordítani, illetve az államok eladósodását kezelni.

Az Európai Központi Bank ezért beindította – amerikai mintára – a quantitative easing, a mennyiségi könnyítési programot. Szintén vásárol államkötvényeket, szintén hozzálátott a művi pénznyomtatáshoz, igaz, ezt csak egészen korlátozottan teheti meg, ellentétben a Fed-del. Mindenesetre nulla kamatkörnyezetet produkál az EKB. Szóval, a lehető legkeményebben harcol a deflációs veszély ellen. E mellett sikerült lenyomnia az euró árát, miáltal szintén versenyképesebbé tehetők a szegényebb euróövezeti országok a nagyvilágban.

Az eurót már nem lehet tovább gyengíteni. Azért nem, mert a befektetők észlelik az egész euróövezet hatalmas kereskedelmimérleg-többleteit. Ahol ilyen többletek alakulnak ki, ott a deviza ára előbb-utóbb megint emelkedni fog.
Mondandóm lényege a következő: ami mennyiségi könnyítés, a QE-k terén jól működik Amerikában, az nem úgy működik, vagy a szándékolthoz képest ellentétes hatást generálva működik Európában.
A lakás-, az ingatlanpiac terén Amerikában sokkal jelentősebb a magántulajdon aránya és sokkal csekélyebb a bérlakás-állomány jelentősége, mint Európában. Egyértelmű tapasztalat, hogy míg az Egyesült Államokban a növekvő ingatlanárak nagyobb fogyasztást, az olcsóbb banki hitelek nagyobb felhasználást, ezek révén gazdasági élénkülést generálnak, addig az euróövezet országaiban éppen ellentétes a tendencia. A hitelért lakást vásárlókat, építőket az alacsonyabb kamatkörnyezet a kamatterhektől való megszabadulásra buzdítja, a háztulajdonosok még inkább spórolnak, a többiek pedig azért takarékoskodnak még inkább, mert a lakbérek emelkedését tapasztalják.
Továbbá, az is látszik, hogy Európában az amerikai típusú mennyiségi könnyítések a banki, állami és egyéb áttételeken keresztül a gazdagabbakat segítik, azokat tehát, akiknek a fogyasztása, költése nem annyira lényeges a gazdaságélénkítésben, mint a tömegeké. Mindent egybevetve: míg Amerikában a tömegeket abszolút eléri és hasznosulnak is a QE-ből, addig Európában az egyszerű emberek százmillióira csak érintőlegesen hat a nulla kamat, az EKB szinte ingyen pénzt bocsát a bankok rendelkezésére. Ebből az euróövezet széles lakossági rétegei semmit sem profitálnak.

Itt lép a képbe az ön javaslata: ne a bankoknak, hanem a széles tömegeknek szóljon quantitative easing európai verziója…

Az EKB juttasson ötszáz eurót az euróövezet összes nagykorú polgárának.
A lehető legátláthatóbban számon tartottaknak, tehát azoknak, akiknek neve szerepel a választási lajstromban. Vagy ha úgy tetszik: mindenkinek, akinek társadalombiztosítási száma van. Minden alkalmazottról, minden nyugdíjasról, minden egyetemistáról szó van. Azt is egészen pontosan tudni lehet, hogy a társadalombiztosítási rendszerben résztvevő 275 millió embernek a 90 százaléka regisztrált választó.

Csak úgy küldjön nekik, a nevükre postán ötszáz eurót az Európai Központi Bank? Ezt komolyan gondolja?

A legteljesebb mértékig. Az euróövezetben ugyanis a jelek szerint a nemzetállami bürokráciák, az államok közötti költségvetési politikai eltérések, a bankok nehézkességei miatt egyszerűen nem tudja elérni másként a szándékolt hatást az EKB pénzkönnyítő politikája. Nincs más út, mint a közvetlen pénztranszfer azokhoz, akiknek szánják.

Nálunk az állam rezsicsökkentéssel élénkíti a fogyasztást. Ez is egy csaknem közvetlen pénztranszfer a gazdaság élénkítése érdekében…

Ha a szolgáltatókat díjcsökkentésre kényszerítik, az előbb-utóbb vissza fog ütni. Ha nem piaci, hanem kényszer alapon történik a megélhetési költségek lefaragása, akkor annak a fogyasztó fogja – később – meginni a levét: a szolgáltatók nem fognak fejleszteni, bővíteni. Elbocsátanak majd embereket, a szolgáltatások minősége romlani fog. Maradjunk abban, hogy az emberek a zsebükben akarnak tudni a pénzt, amit elkölthetnek. Igazából csak ezt hiszik el, minden másban turpisságot szimatolnak – nem szükségszerűen alaptalanul.

Nem világos a számomra, miként járulna hozzá az ötszáz eurós egyszeri pénzcsekk a gazdasági növekedéshez?

Egy konkrét tanulságról tudunk: 2001-ben az amerikai kormány átutalt mindenkinek 300 dollárt, aki rendelkezett társadalombiztosítási kártyával (szeptember 11-ét követően, amikor a döntéshozók megtapasztalták a tömegekre rátelepedett félelmet, s nem volt kizárható, hogy fatális gazdasági összeroppanás következik be, példátlan anyagi segítséggel öntöttek bátorságot az emberekbe). Utólag kiszámolták, hogy a kiosztott pénz 25 százaléka a GDP növekedéséhez járult hozzá. Kivetítve az akkori arányokat a mai Európára: ha az euróövezet polgárai között fejenként ötszáz eurót osztanának szét, és alapul vehetjük szintén a 25 százalékos fogyasztási, költési arányt, akkor az 34 milliárd eurót tenne ki. Ez az euróövezet GDP-jének 1,4 százalékát jelentené. Áttéteken keresztül ennél nyilván számottevően magasabb lenne egy ilyen közvetlen pénzosztási akció hozzájárulása Európa gazdasági növekedéséhez.

És gondolja, hogy nem ágálnak például a görögök, a dél-olaszok az ellen, hogy a gazdag észak-olaszok, németek, hollandok, akiknek úgyis mindig, minden annyira jól megy, munkanélküliség sincs náluk, ugyanannyit kapnak ajándékba, mint ők, a szegények? Egyáltalán, hogy a pénzosztás egy az egyben ugyanúgy vonatkozik gazdag és szegény polgárra?

Az EKB nem szociális intézmény. A quantiative easing a defláció és az azt okozó gazdasági stagnálás ellenszere kell legyen. Az egész euróövezet gazdasági jövőjét kell biztosítania, nem foglalkozhat itt és most a különböző társadalmi osztályok közötti keresetbeli és egyéb szakadékok szűkítésével. Azonban mivel sokkal többen vannak a szerényebb körülmények között élni kényszerülők az euróövezetben, mint a jómódúbbak, a fejenkénti fél ezer euró azokhoz kerül elsősorban, akik a leginkább rászorulnak és akik a leginkább hasznát vehetik a konkrét pénztámogatásnak, akiknek az életszínvonalát, költését ez az összeg érezhetőbben meg tudja dobni. Ez Amerikában egyértelműen bebizonyosodott…

És mi lenne velünk, azokkal a szegényebb uniós polgárokkal, akik nem tartozunk az euróövezethez.

Az én hazám, Nagy-Britannia sem tagja az euróövezetnek, tehát mi sem juthatnánk ilyen ingyen pénzhez. Annál is kevésbé, minthogy a Bank of England bátrabbnak bizonyult és eddig mennyiségi könnyítései angliai viszonyok között képesek voltak az amerikai jegybank lépéseihez hasonló hatásokat kiváltani. Deflációs-recessziós veszély nálunk nem is jelentkezik már.
A nem euróállamok nemzeti bankjai általánosságban saját államaik pénzügyi-gazdasági, inflációs-deflációs helyzetéhez igazodva eleve önállóan tudják alakítani politikájukat. Valójában persze arról is szó van, hogy a kelet-európai nem euró-tagállamok azért nem tagok, mert még nem érettek az euró integrálására.
Maradjunk abban, hogy a defláció problematikája tényszerűen az euróövezetet sújtja meghatározó módon. Azt a régiót, amelynek máskülönben húznia kellene a többieket, azokat is, amelyek nem tartoznak az euróövezethez. Ezért van égető szükség arra, hogy az EKB pénzmennyiséget bővítő lépéseiből az euróövezet, azon belül közvetlenül annak lakói profitálhassanak.
Ennek politikai „hozománya” lenne egyebek között az, hogy az európai emberek szemében hirtelen megnőne az európai intézmények, mindenekelőtt az EKB tekintélye, miáltal gyengülnének az ezen intézményeket lejáratni szándékozó nacionalista pártok. Hirtelen visszatérne a lelkesedés az eurószkeptikussá vált portugáloknál, görögöknél, olaszoknál az európai ügyek iránt. A befektetők hite is növekedne az EKB-ban, vagyis látnák, hogy az európai jegybank tényszerűen, bizonyíthatóan küzd az inflációs célja eléréséért.

 

Az interjú témájában Fizikus cikkét is érdemes elolvasni, illetve az alapjövedelemről az A lap legfrissebb számában is talál egy írást.