nov.
13
2015

Pandorszky szelencéje

A múlt héten a lengyel alkotmánybíróság áldását adta arra, hogy – és ahogy – 2014-ben az akkori kormány einstandolta a lengyel magánynyugdíjpénztárakban gyűlő megtakarítások felét. Hiszen – gondolhatták – annyi népszerű formája van annak, hogyan és kitől vehet el az állam, ha kevesebb erőforrása van, mint szeretné. Ilyen például: fegyverrel a szomszédtól, államosítás útján a privát szférától vagy infláció segítségével a megtakarítóktól. Akkor miért pont az ne lenne összeegyeztethető egy demokratikus társadalom működésével, hogy előbb a lakosságot kötelezzük a hosszú távú öngondoskodás gondolatával és gyakorlatával való ismerkedésre, majd amikor egy kicsit keményebb idők jönnek, akkor az egészet elégetjük az aktuális kormány politikai tőkéjét melegítendő? Hosszú távú az a befektetés, csak nem annyira.

Ezzel a PiS (az új lengyel kormánypárt, amely a magánynyugdíj-megtakarítások elvételétől az előzőnél is kevésbé ódzkodik) elől az utolsó akadály is elhárult, ha szeretné begyűjteni a még bent lévő pénzt. Az meg nem kétséges, hogy szeretné, elvégre – saját bevallásuk szerint – a magánnyugdíjalapok az elmúlt 25 év legnagyobb csalásai voltak. Nézzük, mire gondolhattak a derék atyafik ez alatt, elvégre mi is ismerünk néhány kusza gondolatmenet ezzel kapcsolatban, lásd „Eltőzsdézték az emberek pénzét!”.
De vannak racionálisabb érvek is a magánynyugdíjpénztárak ellen:

1. Óriási kiadási tétel a költségvetés számára az, hogy a magánnyugdíjpénztári befizetések hiányoznak az állami nyugdíjrendszer bevételi oldaláról.
Ez igaz. Csakhogy ha egy kicsit nagyobb kontextusba rakjuk, akkor ez éppen az előnye a magánnyugdíjrendszernek. Ugyanis ami kiesik a költségvetésből, az egy pontosan meghatározható összeg, aminek ráadásul az az előnye is megvan, hogy nagyjából azok fizetik ki, akik ennek a haszonélvezői lesznek – szemben a szokásos „mi elköltjük, a gyerekeink kifizetik” modellel. Ezt a jól kalkulálható költséget cseréli fel a politika egy olyan jövőbeli kötelezettségre, ami kalkulálhatónak ugyan nem nagyon kalkulálható, ennek ellenére a demográfiai trendeket elnézve biztosan tudható, hogy jóval megterhelőbb lesz a társadalom számára.
Persze ezt a döntéshozók is tudják. Viszont azt is, hogy jobb ma egy politikai haszon (a pénzszórás lehetősége, reformok és megszorítások elmaradása…), mint holnap (20 év múlva) egy gazdasági/társadalmi előny, pláne ha utóbbinak a haszonélvezője egy másik kormány lesz.

2. Az állami nyugdíjrendszer biztonságos.
Ez egy érdekes érv. Egyrészt azt már az előző bekezdésben megemlítettem, hogy ha valami, akkor a felosztó-kiróvó rendszer nem biztonságos, ha biztonság alatt azt értjük, hogy ne legyenek túl sokan, akiknek kiosztjuk és túl kevesen, akikre kirójuk.
Ha pedig működési kockázatról is beszélhetünk, akkor elértünk a kormányok egyetlen feladatához a témában: az útépítések során felmerülő visszaélésekkel kapcsolatban sem az útrendszert, hanem a visszaéléseket próbálja felszámolni egy állam.

Amikor a múlt a jövő

E rövid füstölgés után álljon itt egy idézet! A téma itt is az erőforrások időhorizonton való erőszakos átcsoportosítása. Kicsit hosszú, kicsit utópisztikus és teljesen sci-fi, de legalább Douglas Adams:
„Az aoriniumrudakat az energiatermelés egy már elavult módszeréhez vették igénybe régebben. Amikor ugyanis az új erőforrások utáni kutatás különösen kétségbeesetté vált, valami lángész rátalált az egyetlen olyan helyre, ahol mindenki bővében volt az energiának: a múltra. És ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott, az izgalom hatására az agyba áramló vértöbblet felvillanyozó befolyása alatt még aznap éjjel föltalálta a kitermelés módját is. Alig egy év leforgása alatt máris a múlt óriási térségei szikkadtak ki, megfosztva minden energiájuktól. A tiltakozókat a hatalom képviselői pillanatok alatt a szentimentalizmus egy különösen költséges formájával vádolták meg. A múlt ugyanis olcsó, bőséges és tiszta energiaforrásnak bizonyult…, ami pedig azt az aggodalmat illette, hogy a múlt kiaknázása elszegényíti a jelent, a bizonyítottan jelentkező hatások messze nem álltak arányban a módszer által szolgáltatott előnyökkel. Csak amikor a jelen valóban rohamosan szegényedni kezdett, és kiderült, hogy ennek okozói a jövő önző és felelőtlenül fosztogató lakói, akkor határozta el mindenki egyöntetűen, hogy valamennyi aoriniumrudat készítésük szörnyű titkával együtt örökre meg kell semmisíteni. Döntésüket természetesen azzal indokolták, hogy nagyszüleiket és unokáikat védik vele, holott mindössze nagyszüleik unokáira és unokáik nagyszüleire gondoltak közben.” (Douglas Adams: Ifjú Zaphod biztosra megy)

És hogy egy kicsit a tőzsdéről is legyen szó, a magánnyugdíjpénztárakról beszélve érdekes összehasonlítani, hogy hogyan teljesített az elmúlt öt évben két magyar és két lengyel index. A BUX (zöld) és a WIG (kék), a nagykapitalizációjú vállalatok indexe, amit az egész világ ad-vesz, így alakulásukban a helyi intézmények szerepe relatíve kisebb. Ezzel szemben a kis és közepes cégeket gyűjtő BUMIX (piros) és mWIG40 (sárga) indexek sorsára – külföldi befektetők híján – sokkal nagyobb hatással vannak az említett szereplők.
Miközben a BUX (–4%) és a WIG (+5%) megközelítőleg ugyanúgy teljesítettek ezen öt év alatt, addig az mWIG40 31 százalékos emelkedésével a BUMIX 24%-os esése áll szemben. Ebben rengeteg tényező játszhatott közre, de ezek közt az említett intézményi szereplők megléte, illetve hiánya biztos, hogy jelentős volt.
Összességében tehát kevésbé szívesen lennék lengyel kisrészvényvevő a következő öt évben, mint az előzőben lettem volna.

Forrás: Concorde Alapkezelő, Reuters

Forrás: Concorde Alapkezelő, Reuters